„Megbékélésre lenne már szükség itten.” Aki kicsit is jártas a szlovák belpolitikai élet berkeiben, bizony nehezen tudja elképzelni azt a napot, amikor majd szlovák és magyar miniszterelnök, de akár államfő is karöltve ad sajtótájékoztatót a sikeres megbeszéléseik eredményeiről.
Ha nem is a nagyvilág újságíróit, de a két ország tollforgatóit biztosan érdekelné ez az esemény, hiszen állíthatom, közép-európai szenzáció lenne a dologból.
„Sajnos elképzelhetetlen.” „Kis javításra szorul, elnézést.” „Most még lehetetlen.” Hogy miért? A megbékéléshez párbeszéd kell, ahhoz pedig két fél. A monológ csak egy darabig szórakoztatja a szónokot, hisz a fal nem épp hálás közönség. Az erőre épített külpolitika pedig nem jó stratégia. (Jaj, hogy jó szándékot sem szabad a másikra erőltetni?) De ki látta az elmúlt években az erődemonstráció akárcsak egy apró megnyilvánulását is a végelgyengülésben szenvedő magyar diplomáciában? És milyen erőfölénnyel bírhatna Magyarország a szomszédos Szlovákiával szemben amikor a volt magyar külügyminisztert – az illető nem is titkolta, mennyire nyűg számára a felvidéki sérelmek ügye – mifelénk Kinga Gencovának csúfolják sokan? Ilyen helyzetben aligha jogos azt írni, „néhány hibán és néhány szélsőjobboldali csoportosuláson múlott, hogy (a magyar külügy) nem zárta egyértelmű diplomáciai sikerrel a másik fél által kiprovokált összecsapást”, amint azt Öllös Lászlótól olvashattuk az Élet és Irodalomban.
A magyar külpolitika „ügyes manőverezése” a legtöbb ember számára inkább egyfajta kócos tehetetlenségként nyilvánult meg. Bénultság, nem több, amit az átlagdiplomácia által reagálásra érdemesnek tartott kérdésekben láthattunk. Két szomszédos nép évtizedekkel ezelőtt megromlott és napjainkban egyre inkább elmérgesedő viszonya nem lehet hozzá nem értő „diplomaták” óvodája.
És az a bizonyos másik oldal? A tüntetően magyarfaló politikai erőkre, a benesi tradíciót tovább éltető értelmiségre támaszkodó szlovák kormány ügyesen, mára már szinte észrevétlenül húzza meg magát a válság Európájában. Igaz, az állam legfőbb képviselői ritkán kapnak meghívót nyugati kollégáiktól, de cserébe legalább a belpolitikai életben sziporkázhatnak háborítatlanul. A legerősebb kormánypárt, amely még mindig a legnagyobb támogatottságot tudhatja magáénak, ügyesen használja fel az egyik kis társ, a nemzetiek radikalizmusát. Hiszen rájöttek, a legfontosabb céljuk, a hatalom megőrzése, egy ellenségkép állandó renoválásával elég könnyen elérhető. Egyfajta szlovák specifikumként teszi mindezt egy szélsőjobboldali és egy magát baloldalinak valló párt. A magyar belpolitika apró, határon túlra irányuló megnyilvánulásaira hol oroszlánként, hol bohócként reagáló szlovák politikusok könnyűszerrel hitetik el híveik jelentős részével, hogy Magyarország végső célja határainak kibővítése. A pozsonyi hatalmi folyosókon láthatólag nagyon tartanak a Fidesz hatalomra jutásától, s félelmüket manifeszt módon kétféleképpen vetítik ki: azt sugallják, hogy Orbán Viktorék a revízió „ködevői”. Ugyanakkor terjesztik a felvidéki magyarság körében, hogy ezektől sem várhattok semmit.
A szlovák „nemzetiek” durva, alpári megfogalmazású, már-már szappanoperába illő szösszenetein még jót is mosolyogna az átlagember. De amikor ezen mondatok hatására szlovákok százezreinek fejében kapnak támogatást magyarellenes gondolatok, és a közvélemény nagy többsége természetesnek fogadja el a legújabb államnyelvtörvényt, amely megtiltja, hogy egy színtiszta magyar faluban a szomszéd bácsi magyarul beszélhesse meg a polgármesteri hivatalban (ahol mindenki falubeli, magyar) ügyes-bajos dolgait, megijed az ember. Nem szeretném a szlovák rémképeket vizionálók jellemzőit magamon is bemutatni, de mindenki számára világos, hogy ez egy időutazás kezdete, talán már a közepe. Visszafelé megyünk az időben, csak ki tudja hol állunk meg. Tudom, Európában vagyunk. De hát ott voltunk hatvan éve is!
Ezért is várják mifelénk Felvidéken a budapesti változásokat, amelyek hatását remélhetőleg gyorsan megérzik majd Csallóköztől Bodrogközig.
Felvidék Ma, Magyar Hírlap-Németh Enikő
