Táncoltunk, szórakoztunk, jól éreztük magunkat. Azon a napon a pozsonyi magyar főiskolás diákok báloztak. Hajnaltájban keveredtünk haza, s pár óra szundikálás után nemsokára mindannyiunk szeméből eltűnt az álmosság. Futótűzként terjedt a hír, Prágában diákokat vertek!
A hétvégi teljes bizonytalanság és a tévé és rádió előtti ücsörgés után hétfőn úgy mentünk iskolába, hogy tele voltunk kérdésekkel. Szüleink úgy engedtek vissza bennünket a kollégiumba, hogy eszünkbe ne jusson részt venni semmiféle utcai megmozdulásban. Az egyetem berkeiben az a hír járta, hogy aki az utcára vonul, azonnal kicsapják az iskolából…
Forrt a levegő, minden rettenetesen bizonytalan és képlékeny volt, tudtuk, hogy a rendfenntartó szervek bevetésre készen álltak, de mi tele voltunk lelkesedéssel. És a tiltások ellenére, egymást buzdítva, hetekre az utcát választottuk – az előadótermek helyett.
Kemény és hideg volt a huszonhét évvel ezelőtti november vége. Nagyanyám nagykendőjébe burkolózva dideregtem nap, mint nap, több száz vagy ezer diáktársammal együtt a pozsonyi Szlovák Nemzeti Felkelés terén. Miközben nagy pelyhekben hullott ránk a hó, csörgettük kulcsainkat, mert egy szebb és jobb, igazságosabb új világot akartunk. S azokban az eufórikus pillanatokban nem számított, ki a magyar és ki a szlovák…
Bármennyire is szeretném, nem tudom visszaadni azt a hangulatot, amiben az első hetek teltek. De talán kicsit hasonlítottunk a márciusi ifjakhoz… Nem volt bennünk félelem, sorkatonaként követtük a diákság vezetőinek utasításait. Villámgyorsan terjedtek köztünk a hírek – mobiltelefon és internet nélkül is. Egy szép új világ képe lebegett előttünk, bár nem voltunk tisztában vele, milyen is lehet az.
Ma már mindez történelem. Mi voltunk a rendszerváltók. Ám a nagy kérdés az, valóban minden megváltozott? Mert a kijózanodás ideje is eljött, kinél előbb, kinél utóbb. Az áhított szabadságot megkaptuk, a határok megnyíltak. Végre megnézhettük Bécset is, nemcsak az imádott Budapestet és Prágát.
Közülünk sokan az új szabad sajtó munkatársaivá lettek. Nagyon rövid idő alatt a liberálisokból nacionalisták, a demokratákból konzervatívok váltak… A köpönyegforgatások, de lehet, hogy csak a személyiségérések korszakát éltük. Kis magyar csoportunk is megitta ennek a levét, óriási és heves vitáink voltak szlovák évfolyamtársainkkal. Ment a „politizálás”, hisz nem hagytuk magunkat.
Mire elérkezett a diplomaosztó ideje, addigra a dolgok rendeződtek, az emberek nagyjából „kiforrták” magukat. Úgy váltunk el egymástól, hogy szívünkben nem volt harag senki iránt. S ha találkozunk, meg tudjuk ölelni egymást, és őszinte az érdeklődésünk.
1989. november 17-ét és az azt követő időszakot a bársonyos vagy gyengéd forradalom címszó alatt emlegetik. Csodálatos volt részesének lenni, de ennyi idő távlatából már egészen biztosan jól látszik, hogy illúzió volt azt gondolnunk, minden megváltozik. Mert az nagyszerű, hogy ma már Európa és a világ nyitva áll mindenki és főleg a fiatalok előtt, de például a korrupció soha nem látott méreteket öltött azóta. A rend, a tisztesség és az alázat korszaka még nem jött el. Meddig kell még várnunk rá?
