Január 29-én ünnepelte Balassagyarmat, „A legbátrabb város”, azaz a „Civitas Fortissima” cím viselője a „csehkiverés” 98-ik évfordulóját. A csehszlovák hadsereg átlépve az Ipoly folyó egyezményes, demarkációs vonalát, 1919. január 15-én elfoglalta Balassagyarmatot.
A politikai naivitásáról híres akkori magyar miniszterelnök, Károlyi Mihály betiltott mindennemű katonai akciót, bízva abban, hogy a cseh betörés miatt Benešhez intézett tiltakozó jegyzéke eredményeképpen a cseh katonák majd dalolva visszavonulnak a demarkációs vonal mögé. És amikor ez nem következett be, a város polgárai az odahaza rejtegetett fegyverekkel négy nap alatt kiűzték a cseheket, nagyszerű példát mutatva ezzel arra, hogy a pacifikált magyar hadsereg egy népfelkelés erejével megtámogatva megvédheti a valós etnikai határokat.
De egy szabadkőműves a szabadkőművesnek nem vájja ki a szemét, inkább a nemzete szemébe hint homokot, mert a „szabadság-testvériség-egyenlőség” fogalma nála magasabban áll, mint a haza oltára. Kiváltképpen, ha a „testvériség” jótékony ködében a szabadkőművesek esküdnek fel a vallás és nemzetek nélküli Európára. Ily módon aztán Beneš a tiltakozó jegyzéket semmibe se vette, miután nem illett bele a határkoncepciójába, amely Vác, Salgótarján és Miskolc bekebelezését is magában foglalta.
Károlyi Mihály Horthy Miklós hatalomátvétele után a magyarok szeretete elől kenyerespajtása, Beneš kebelén landolt Prágában és ott élt két évig, miközben Jászi Oszkárral rá akarták venni Benešt, hogy a cseh hadsereg rohanja le a legyengült, romokban heverő, hadisarcot fizető Magyarországot, és döntse meg Horthy rendszerét. Miután ez Benešnek, az európai politika legaljasabb mutánsának ez már nem állt érdekében, Károlyi Franciaországban nyert megérdemelt kvártélyt és páholytagságot, és még harmincvalahány évig élt és halt meg békében.
Azon töprengek, azon felül, hogy eddig három szabadságharcot és (hálistennek) egy proletárforradalmat is elvesztettünk, majd két ránk erőltetett világháborút is, jó hogy ez a nemzet fennmaradt Európa demográfiai térképén. A huszadik század kivívta magának a legtragikusabb jelzőt, mert a két világháború közel százmillió áldozatot követelt, nem beszélve a forradalmak, a gyarmati háborúk, ukrajnai és oroszországi éhínségek áldozatairól.
Legérdekesebb az egészben, hogy a két világégés haszonélvezőivé leginkább az utódállamok váltak, tetemesen tágítva etnikai határaikat, miközben a nagy nemzetek ölre menve egymással nagy veszteségeket szenvedtek, így aztán bornírt dolog győztesekről beszélni.
A felvidéki magyarság immár száz éve cipeli Beneš gonosz szellemi hagyatékát, és ahelyett, hogy minden eszközzel harcba szállnánk az önbecsülésünket, ártatlanságunkat bemocskoló önkényes dekrétumainak a felszámolásáért, beérjük azzal a ficói sommás véleménnyel, hogy a Beneš-rendeletek már úgysem érvényesek, mert az idő jótékony ködje telepedett rájuk, így segítve a feledést. Ez viszont felettébb morbid dolog, mert csak azoknak jó, akik feledni akarnak, mert egyes dolgokat jobb elfeledni, kiváltképp ha vér tapad hozzájuk.
A történelmet békaperspektívában szemlélő felvidéki magyarként kérdezem, vajon eljön-e az idő, amikor az embertelenségeknek tapsoló és értük felelőssé tehető Benešt in memoriam háborús bűnösként elítélik? Elsőként a révkomáromi civileken a cseh légiósok által elkövetett vérengzésekért, továbbá a balassagyarmati áldozatokért, ligetfalusi magyar gyerek-katonák kivégzéséért, a Csehországba deportált magyarok gyilkolászásáért, az ásóval, kapával agyonvert Szudéta-gyermekek, nők és férfiak haláláért, az emberiesség ellen elkövetett minden bűntettért, amelyeket csehszlovák katonák követtek el az ő legfőbb parancsnoksága alatt. De talán, talán tisztulni látszanak Európa vizei, meg kellene tölteni a poharakat Strasbourgban.
