Messziről kezdem, hogy annál közelebb érjek. Réges-régen, valamikor gyerkőc koromban az a megrázkódtatás ért, hogy énekkarban szerepelhettem. A pelsőci alapiskola diákjaként Máté László kedves tanítónk ugyanis beválogatott az iskola énekkarába. Gömöri, falusi suttyó gyereknek bizonyára nem jelentette a gyönyörök kertjét a karének, de hát nem volt mit tenni: nekem hangom volt, tanáromnak meg füle, jó érzékkel válogatta össze a csapatot.
Túl sok emlékem erről ugyan nem maradt, annál inkább megragadtak emlékezetemben a tanár úr zeneórái. Állíthatom, neki köszönhető, hogy megszerettem a komolyzenét. Pedáns, konzekvens és meglehetősen szigorú tanár volt Máté tanár úr, aki olyan élvezettel tudta ecsetelni egy-egy szimfonikus zenemű lényegét, hogy az sokunk számára örökké tartó, maradandó élmény lett. (Istenem, a sötét hatvanas években, alapiskolában, zeneelmélet!
Szimfóniák, pentatonörökségünk, zenei anyanyelvünk megszerettetése! Hová jutott azóta a világ?) Bedřich Smetana Hazám rézfúvósait hallgatva úgy bomlott ki a zene az emeleti tanteremben, és a sok vásott kölyök között úgy trilláztak a hangok és a Moldva habjai, körítve a lebilincselő magyarázattal, hogy egyszer csak érteni kezdtük, mit mesél Smetana. Hiszen ennek története, értelme és mindent felülmúló hangulata van! S amikor tanár úr leemelte a tűt a hanglemezről, valami megváltozott. Röviden: ez maga volt a csoda.
A másik csoda, amely Máté László nevéhez kötődik, a rendszerváltás után következett, s ezt akkoriban, kevéssel a fordulat után, sokan csak pislogva nézték. Máté László ugyanis igazgató-helyettesként felismerte, hogy lépni kell, s meg kell menteni a leépítésre ítélt magyar iskolát. Időt, fáradságot nem kímélve kitalpalta, hogy különváljon a szlovák és a magyar tagozat, s három évtizedes sínylődés után, 1990 szeptemberében megalakult az önálló, pelsőci magyar oktatási nyelvű alapiskola, amelynek nyugdíjba vonulásáig igazgatója volt. Ha jól emlékszem, ez volt az első „felszabadult” magyar iskola Szlovákiában. S míg másutt belháborúk dúltak, Pelsőc iránytű lett nemzeti közösségünk számára. Ha csak ennyit végzett volna pályája során, már elmondhatná, nem élt hiába.
Gömörben akkor is, ma is egyik mozgatórugója a kulturális, zenei életnek, ténykedése elválaszthatatlan a felvidéki kórusmuzsikától.
Ennél azonban sokkal gazdagabb a pályája, amely máig tartó munkával telik. Dióhéjban: pedagógus, igazgató, karnagy, zeneszerző, népdalgyűjtő, előadó, kántor. Gömörben ma is egyik mozgatórugója a kulturális, zenei életnek, ténykedése elválaszthatatlan a felvidéki kórusmuzsikától. Több mint tíz éve kántora a pelsőci és a páskaházi református gyülekezetnek és karnagya a gömörhorkai református gyülekezetnek, a Rozsnyói Munkásdalárda, vagy a Sajóvölgye Vegyeskar – melyeket alapított illetve vezetett – után talán a lelkéhez legközelebb álló, református énekeket előadó kis csapatnak.
Egész élete a szeretett szülőföldhöz kötődik, hiszen az apró református falucska, Páskaháza, ahol született, egy ugrásnyira van Pelsőctől. Ahol most ünnepli 80. születésnapját. Képletesen szólva, gyermekként ugyanazt a Sajó-völgy fölé emelkedő Nagyhegyet látta, amelyet ma is, ha kitekint az egykori megyeház mögötti utcában álló háza ablakán. Az udvarból pedig azt az iskolát, amelyhez egész pályája kötötte.
Nemzedékeket nevelt, és nemzedékek lehetnek hálásak neki. S ha leül a zongorához, s magát kísérve, még ma is szép hangján dalolni kezd, az ember azt hihetné, megállt az idő, és semmi sem múlhat el. Napjainkban, ebben a zavaros celebvilágban, a talmi értékek korában tudatosítja igazán az ember, mekkora szükség van a Máté Lászlóhoz hasonló, igazi „néptanítókra”, régi kifejezéssel élve, lámpásokra, közösségépítő emberekre, hogy a magyar közösség ne hulljon szét, hanem értékekkel gyarapodjék.
Isten adjon neki további erőt és egészséget, hogy ez a lelkében ifjú ember meg ne találjon öregedni.
