Nagyot változott a világ, beleértve az iskolát is, az én gyermekkorom óta. Akkor még hatnapos volt a tanítási hét, ám az iskolában csak fél napot töltöttünk. Nem volt sem napközi, sem érdekköri tevékenység, csak tanulni kellett. S a gyereket várták haza – minél előbb – az iskolából.
Most annak örülünk, ha már a kicsi gyermek is minél tovább ott van az iskolában. Egyrészt azért, mert megváltoztak a családok struktúrái, a szülők munkakörülményei. Általában az apa és az anya is dolgozik, kora reggeltől késő délutánig, avagy különböző műszakokban. Ez azt jelenti, hogy sokszor a nappalt kell alvással tölteni. Így a gyerekkel való foglalatosságra nem sok idő jut. Ezért jó, ha a gyermek délután is az iskolában marad, a napköziben végzi feladatait, ott játszadozik, vagy a szakkörökön foglalkoztatják őt tovább. Így sokan annyi időt töltenek a tanintézményekben, mint a felnőttek a munkahelyükön. S akkor még a napi ingázásokról nem is szóltunk. S hogy jól van-e így, adja meg rá a választ ki-ki a maga képességei és lelkiismerete szerint.
Manapság azonban már a szünidő is gondot okoz a szülőnek. Mert bizony nehéz egyeztetni az ő szabadságát a gyermekével. Így örülnek, ha egyes iskolák nyári napközis foglalkozásokat biztosítanak, táborozásokat szerveznek. A kérdés csak az, mikor és mennyit lesz így a szülő a gyermekével, mikor meríti majd szabadságát a pedagógus? Márpedig az, hogy a család együtt legyen néhány héten át, s az együttlétet pihenéssel, szórakozással töltsék, szintén fontos lenne. A kirándulásokról, utazásokról nem is beszélve.
Én faluhelyen nőttem fel, ahol a szünidő sem jelentett gondot a családoknak. Ahol a gyermek nagycsaládban élt, ott különösen nem, mert mindig akadt, aki ügyelt a család kisebb tagjaira, s a maga módján foglalkozott is velük. De máshol is megoldódott a probléma, hiszen az édesanyák általában nem voltak alkalmazásban, háztartásbeliekként jegyezték őket. Igaz, munkájuk akadt otthon is, mert nagyobb volt a porta, a háztartás, ahol jól jött a gyermeki segítség is.
Emlékszem, alsó tagozatosként én még rendszeresen a libákat őriztem nyáron. Hajnali négykor már keltem s mentem velük a tarlóra. Hatra haza is értem, jóllakatva a jószágot, amiért reggeli után újra lefekhettem. Sok mindent megtanultam így a ház körüli teendőkből, de jutott bőven idő a játszásra meg a barátkozásra is. Felső tagozatosként minden nyaramat idénymunkával töltöttem a szövetkezetben, az állami gazdaságban vagy az erdészetben. Félkereszteltünk, szénát gyűjtöttünk vagy csemetefákat kapáltunk. A mai gyermek nem is érti ezeket a fogalmakat. Mi azonban így az iskolán kívül is sokat megtanultunk. És jól éreztük magunkat, lélekben egyikünk se lett sérült. Mert együtt voltunk, sokat beszélgettünk, szórakoztunk, olykor meséltünk is. A természet sok-sok csodáját ismertük meg, fedeztük fel. Közben megvolt az elegendő mozgás, a friss levegőn való tartózkodás is.
Mikor középiskolás lettem, nyaranta már apám cégénél dolgoztam a Felső-Garam mentén: Tótlipcsén, Zólyombrézón, Óhegyen, Breznóbányán és másutt. Hetente ingáztam barátaimmal, s a felnőttek felügyelete alatt voltunk. A munkán kívül ezeknek a nyaraknak is volt sok-sok szép oldaluk. Egyféle világlátás volt ez számunkra: más tájakkal, más emberekkel, nyelvvel is ismerkedhettünk egyúttal.
Gyermekeim már másképp töltötték nyaraikat. Az itthoni tevékenység mellett jutott idő az utazásra, üdülésre is. Ma is gyakran idézzük az egykori helyeket és a közösen eltöltött napokat.
Mit is mondhatnék hát befejezésül e témával kapcsolatban? Mint említettem is, az idő bár nagyot változott a maga körülményeivel együtt, ám sok alapigazság örök érvényű. Mint az is, hogy a lehető legjobban kellene megszerveznünk magunkat, nyarainkat, gyermekeink szabad idejét is beleértve. Hogy jól érezzék magukat, ne stresszelje őket a nyár is, legyen idejük a kikapcsolódásra, a természetközeliség megtapasztalására és még sok egyéb másra is, a kimért programok, az előírt regulák, az elsajátítandó ismeretanyagok mellett.
Legyen a nyár az igazi pihenésé, s erre kapjanak a szülők is időt, támogatást. S ha valami nem úgy működik, ahogy annak kellene, a család, a társadalom és az iskola a jövőben közösen keresse az új kihívások megoldását is!
