Mármint a szlovák rendőrség. Igaz, jóval lassabban, mint mondjuk nyugat-európai kollégáik tennék, és teljesen fejetlenül – de azért csak sikerül minden jegyzőkönyvet felvenniük és lepecsételniük. Csak várjuk ki a végét!
A minap a szokásos csotrogánnyal utaztam a járási székhelyre, szerencsére épp nem volt trópusi hőség, s mivel szabadságon voltam, nem is nagyon siettem. A kocsi ugyan tele volt – épp segélyosztás után jártunk –, de hiába lennék „zugfirkász” (hogy egyik volt kollégám szellemesnek vélt megjegyzését idézzem), valahogy most nem érdekelt, mi történik körülöttem.
Már szinte beértünk, amikor az utolsó közúti átjárót is elhagyva csattanásra riadtunk fel. Az átjárónál – bár az egyik legforgalmasabb a régióban, s nem egy halálos baleset történt már ott –, a mai napig nincs sorompó, csak a vasúti fényjelzés, ismertebb nevén szemafor világít (ha nem rossz éppen). A szerelvény jó száz méterrel odébb, a kukoricatábla kellős közepén megállt, s a mozdonyvezető rémülten rohant megnézni, lett-e komolyabb következménye a csattanásnak. Szerencsére, sokkal nagyobb volt a füstje, mint a lángja, az átjárón a szerelvénnyel ütköző gépkocsit épp csak súrolta a vonat (a helyi bulvármédiára jellemző, hogy súlyos balesetről tudósít ezúttal is, holott szerencsére sem személyben, de még az autóban sem esett különösebb kár), így a gépkocsivezető és annak kiskorú utasa sértetlenül szállt ki a kissé megrongálódott járműből. Tíz perccel később a rendőrség is megérkezett, sőt újabb fél óra elteltével már a vasútiak is. Egy idő után szinte többen voltak, mint az utasok, akik velem együtt türelmetlenül várták, mikor folytathatjuk végre az utunkat. Nos, mint kiderült, nem egyhamar, sőt…
Közel egyórás várakozás után a csotrogányig is eljutott a rendőrség, s miután az utasoktól megtudták, hogy senkinek nem esett semmi baja, sőt igazából senki sem látott semmit, felszólítottak bennünket, hogy szálljunk le a vonatról, s elgyalogolva a baleset színhelyéig, ott mindenki igazolja magát. Szó sem lehet róla – vágta rá a vonatvezető (lánykori nevén kalauz), ugyanis itt én felelek az utasokért, s nem engedek le senkit a vonatról.
Teljes a tanácstalanság, újabb rendőrök érkeznek, s végre megszületik a döntés. Egyikük felveszi az utasok adatait, még a telefonszámukat is elkéri, elvégre kihallgatás is lesz majd valamikor, a többiek pedig a szerelvényt fotózzák vehemensen. „Kinn dolgozom Németországban, s a múltkor egy halálos kimenetelű, hasonló balesetnek voltam a szemtanúja. Fél óra sem telt el, s a rendőrök szabaddá tették az utat és megindulhatott a forgalom mind az autó-, mind a vasúton” – mondta az egyik utas.
Mi lassan már két órája veszteglünk a szerelvényben, s miután a vonatvezető látja, hogy nem tudja még a rendőrökkel sem fenntartani a rendet, s az anyázás már eluralkodott az utasok között, kinyitják az ajtókat, s mindenki mehet, ahová akar. „Nénike, várjon még egy kicsit, míg lefényképezem a vonatot” – szól oda az egyik rendőr, de az utasok már menekülnek az egyre inkább felmelegedő járgányról, neki a kukoricásnak.
Még szerencse, hogy alig kétszáz méterre van egy buszmegálló, s ha majd az út is felszabadul, akkor talán autóbusszal bejuthatunk az alig három kilométerre lévő városba.