A tánc világnapján – amelyet az UNESCO kezdeményezésére 1982 óta tartanak világszerte – folytatjuk Takács András sorozatát népi táncainkról és tánchagyományainkról.
Néptáncainkat formai szempontból négy nagy csoportba soroljuk:
a/. gyermektáncok és -játékok,
b./ női táncok,
c./ férfi táncok,
d./ vegyes, páros és csoportos táncok.
A pontosabb meghatározás kedvéért ezeket a csoportokat még tovább tagolhatjuk, abból a célból, hogy az adott tánc a lehető legpontosabban meghatározhatóvá váljon. Újabb meghatározás stílus, réteg, illetve típus szerint történik például: a férfi táncok csoportjába tartozó verbunkos tánc az új stílusú táncok közé tartozik. Hazánk magyar néptánchagyományait a továbbiakban ilyen szempontok figyelembevételével ismertetjük.
A formai felosztás lényegében kor és nemek szerinti alaptípusi besorolás. Ezen belül történik az egyes típusok részletesebb meghatározása. Például a fentebb említett verbunkos tánc tartozhat a szabályozott szerkezetű katona verbunkos táncok, illetve a szabályozatlan szerkezetű, egyéni formájú, kötetlen verbunkos táncok közé.
A történeti stílusmeghatározás a tánc létrejöttének korát érzékelteti. A tánckincsünk törzsanyagát történeti stílusrétegződés alapján három csoportba osztjuk:
a./ régi réteg (stílus) táncai,
b./ új rétegű (stílusú) táncok,
c./ idegen eredetű táncok.
A régi réteg (stílus) táncai közé azokat a táncokat soroljuk, amelyek gyökerei a középkorig nyúlnak vissza. Ez a középkoriság jellegzetes a táncokhoz kapcsolódó táncdallamokra is. A dallamok a régi, keleti eredetű daltípus, vagy az európai középkor zenekultúrájának divatját őrzik. A táncok formájukban a fejlődés különböző fokainak jeleit viselik magukon, amely jelek hűen visszatükrözik a magyarság, illetve az adott néprajzi tájegység népének történelmi, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődését. A későbbi „táncdivat” ezeket a táncokat már alig érintette, mert szerkezeti felépítésük és a táncok társadalmi funkciója már elérte tetőfokát.
A Szatmári verbunk, Gombaszög színpadán 1994-ben (Fotó Takács András/Felvidék.ma)
Az új igények kifejezésére új táncok születtek. A régi stílusú táncok továbbéltetői is fokozatosan a parasztság hagyományőrzőbb rétegei lettek, beleértve a parasztság kiszolgálórétegét, a pásztortársadalmat is. Általában kötetlen, egyéni táncok voltak ezek, s még a páros részben is egymást elengedve, vagy csak lazán tartva táncoltak. A táncoknak szoros volt a kapcsolatuk a más népek táncaival is, például: az egymást elengedve táncolás egyik markáns példája a gorál páros-, hármas tánc, melyben a férfi, mielőtt párnak magához vonná a nőt, hosszabb ideig körültáncolja őt, csak utána kapcsolódnak össze és forognak közösen.
Hasonló jelenséggel találkozunk a Szilicén filmre rögzített vasvári páros csárdásban is. A csoportos táncok általában körtáncok voltak és láncszerűen kapcsolódtak össze. A lánckörtáncokat megtalálhatjuk a Kárpát-medence minden népénél: a szlovákoknál, a lengyeleknél, a ruszinoknál, a goráloknál, az ukránoknál, a románoknál és a délszláv népeknél is. Ebbe a csoportba sorolhatók: a leány és női körtáncok, a férfi táncok (botolók, pásztortáncok, az ugrós-legényes táncok), a régi páros táncok (dudatánc, mártogatós, ugrós táncok és a körcsárdás). A magyar nép a tánc szeretetéről költészetében, dalaiban is megemlékezik:
„Rengesd uram a gyereket,
Hogy menjünk a táncba.
Ott vannak a szép legények,
A szép mulatságba!”
(Népköltés)
Az új réteg (stílusú) táncformái a XVIII-XIX. században alakultak ki. Ezek a táncok váltak a nemzeti tánckarakter kifejezőivé, hordozóivá. Így van ez Európa minden nemzeténél, népfajánál. Az új stílus táncai országos (népfaji) viszonylatban egységesebb jelekkel bírnak.
A létrejöttüknél, az elterjedésüknél már kevésbé jelentettek akadályt a regionális-etnikai határok, a faluközösségek zártsága. A táncok fő funkciójává a szórakozás, a szórakoztatás vált. Természetesen ezek a táncok is magukon viselik a tájegység sajátos jegyeit, de formai fejlettségük megközelítően azonos az egész nyelvterületen. Zenei anyagukat is az új stílusú népdalok, a verbunkdallamok és a népies műdalok képezik, például: Szagos a rozmaring, szagos a rozmaring…”, a „Vörös bort ittam az este…” a „Csitt csak rózsám, hallod,,,” stb. dalok. Jellemző még rájuk, hogy szorosabb szálakkal kötődnek a közép- és a nyugat-európai táncokhoz. Szerkezetük kötöttebb, formájuk (a párok egymást tartása) szorosabb és bekerültek a bálok, a szervezett mulatságok táncrendjébe. A verbunkos, a csárdás és a játékos csoportos táncok tartoznak ide.
Pesovár Ernő a Tánchagyományunk történeti rétegei című könyvében ezt így foglalja össze: „A táncéletnek a történeti fejlődésére is utaló jelenségként hivatkozhatunk arra, hogy a tiszai dialektus, s ezen belül is a Felső-Tisza vidéke őrizte meg leghívebben a verbunk páros táncot bevezető funkcióját. Erről a területről ismerjük a verbunknak két reprezentatív típusát, a vasvári és a magyar verbunkot, melynek páros változata napjainkig él. S e területen mosódik egybe a népi terminológiában is a verbunk és a csárdás fogalma.” Nálunk, a Felvidéken főleg a Bodrogközben, de ritkábban az egész nyelvterületünkön a magyar verbunknak, a magyar kettesnek, a Bódva és a Sajó menti volt Abaúj, Gömör és Nógrád megyékben pedig a vasvári tánchagyományoknak, a verbunknak, a verbunkcsárdásnak nagy múltja van.
A magyar tánckincs idegen eredetű, illetve vegyes rétegébe a nyugati, az úri, a polgári, a tánciskolás eredetű táncok tartoznak. Beszivárgásuk az utolsó két évszázad alatt történt. Helyüknek, szerepüknek a meghatározója, hogy mennyire asszimilálódtak, oldódtak be népünk táncéletébe. Hozzánk főleg cseh, morva, szlovák, lengyel és osztrák közvetítéssel jutottak el, és különösen a nyugati palóc tánckultúrában honosodtak meg. Gömörben, a Bódva mentén, valamint Kassától keletre és a Bodrogközben kevésbé érezni a hatásukat. A táncok szerkezetükben, formai felépítésükben, motívumaikban kötöttek, zenéjük jellegzetes, sajátos. Ezt a réteget a polkák, valcerek, tehát az idegen eredetű táncok, a népszínművek csárdásai, valamint a táncmesterek különböző csárdáskreációi alkotják.
A szerző az MMA köztestületi tagja.
