Évekkel ezelőtt írtam egy cikket a Magas-Tátra turisztikai felfedezésének történetéről. Akkor a következőket közöltem: „Az első ismert túrázó Lászky Jeromos (1496-1541) késmárki várkapitány ifjú felesége, Beáta volt, aki a pünkösdi ünnepek alatt nagyobb kirándulást szervezett a hegységbe. Céljuk valószínűleg a Zöld-tó volt. Úgy tűnik, ez akkor már nem számított egyedülálló vállalkozásnak. A kirándulás az ifjú hölgynek nem szolgált egészségére, mert maradi férje »engedetlensége és nőhöz méltatlan viselkedése« miatt hosszú évekre bezáratta a késmárki vár tornyába. Az asszony a bezártság következtében megtébolyodott. Kassára szállították, ahol nemsokára meghalt.”
Sokáig ennyit tudtam erről az eseményről, ám egészen más adatok után kutatva ezt a történetet is át kell értékelnem. Elsősorban három tévedés miatt.
Lászky Jeromos, vagyis Hieronym Łaski (1496-1541) nem volt Beata Kościelecka, azaz Koszceleczky Beáta (1515-1576) férje, hanem annak fiáé, Lászky Albert (néha Bertalannak írják), alias Olbracht Łaski (1536-1604) kalandoré. Erre a kirándulásra 1565 pünkösdjén került sor, azonban a kirándulás nem vezethetett a Késmárki-Zöld-tóhoz, ahogy eddig mindenki vélte. Józef Nyka lengyel alpinista, a Tátra egyik legalaposabb ismerője szerint, oda akkoriban nem vezetett út, tehát sem kocsival, de még lovakon sem juthattak el a tóig. A kirándulás inkább a tátrafüredi savanyúvíz forrásához vezethetett. Ahogy az időpontokból kiolvasható, a túra idején 50 esztendős hölgy második férjénél 19 évvel volt idősebb, akihez 49 évesen ment hozzá. Albertet tehát nyilván nem a szerelem hajtotta, hogy elvegye az éltes hölgyet.
Ha alaposabban megvizsgáljuk ezt a történetet, világosan látni fogjuk az okokat, miért került börtönbe az asszony, továbbá azt is, hogy a lengyel és magyar történelem az idők folyamán mennyire összefonódott. A szövevényes előzmények „mellesleg” azt is megmutatják, hogy hiába az előkelő társadalmi rang, a kapcsolatok, a gazdagság és szépség, ez önmagában a boldog, kiegyensúlyozott élethez kevés.
(Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a lengyel nyelvben az sz és ś s-nek olvasandó, az s sz-nek, a cz csé-nek, az ó és ł rövid u-nak, az ń ny-nek, az rz rzs-nek.)
Beáta anyjával kell kezdenünk a történetet kibogozását. Róla nem sokat tudni, csak neve alapján feltételezhető, hogy morvaországi származású lehetett. Katarzina Telniczanka (1480 után-1528) vonzó nőszemély lehetett, mert Zsigmond herceg, a későbbi I. „Öreg” Zsigmond király (1467-1548) szemet vetett rá és 1498-ban a szeretőjévé tette. Ez a kapcsolat 11 évig tartott. A hölgy 1499 és 1503 között három gyermekkel ajándékozta meg a herceget. Miután a király dinasztikus okoknál fogva később házasodni óhajtott, az asszony 1509 körül „visszavonult”, Zsigmond pedig évjáradékot biztosított számára. Az uralkodó 1512-ben feleségül vette Szapolyai János, későbbi magyar király húgát, Borbálát (1495-1515). I. János magyar király 1539-ben Zsigmond második feleségének leányát, Jagelló Izabellát vette el. Tehát exsógora egyben az apósa lett. Izabella testvérét, a csúnya Annát Báthori István lengyel király vezette oltárhoz. Kénytelen volt, mert ez volt a feltétele, hogy elfoglalhassa a trónt.)
A király azonban nem volt hálátlan, a jövőjét másképp is biztosította. Katarzina vélhetőleg 1509 végén hozzáment az előkelő családból származó Andrzej Kościeleckihez (1455-1515), a király barátjához és kincstárnokához. A házasságkötés szándéka felháborította a leendő férj családját, hiszen az asszonynak „híre” volt, így a dolog nem valósulhatott meg botrányok nélkül. Hat év házasság után a férj elhunyt és nemsokára megszületett leánya, Beáta. A pletykák tudni vélték, hogy ő is a lengyel király gyermeke. Ma már ez kideríthető lenne.
Beáta, az első ismert női tátrai turista is híres szépség volt, ahogy megmaradt portréja is tanúskodik róla. Nem akárki, hanem Andrzej Krzycki (1482-1537), udvari költő, a lengyel király és neje titkára – „mellesleg” Lengyelország prímása – írt róla költeményt, melyben szépsége előtt hódolt. Azt írta, olyan gyönyörű, hogy őszülő fejjel megőrül érte! Ebből nyilvánvaló, bizonyára szentéletű férfiú lehetett.
Hősnőnk férjhez ment egy dúsgazdag litván mágnáshoz, Volinia hercegéhez, Ilia Ostrogskihoz (1510-1539), akivel a lengyel királyi udvarban ismerkedett meg. Egyesek szerint a királyság leggazdagabb főura volt. Érdekes módon a családi történet megismétlődött. Ilia még abban az évben, leánya születése előtt meghalt. Egy, a királlyal vívott lovagi viadal során leesett lováról. Nagyon rosszul érezte magát, így végrendelkezett. Óriási vagyonát születendő leányára hagyta, akinek nagykorúságáig a vagyon kezelését Fyodor Sanguszko hercegre, testvérére, Konstanty Wasyl Ostrogskira és a királyi párra bízta. Halszka (Elżbieta – Erzsébet) három hónap múlva megszületett és annak rendje-módja szerint fölcseperedett. Az uralkodó Halszka születése után úgy döntött, az örökség egyik fele a leányt és anyját, a másik Wasylt, az apa testvérét illeti.
Tizenöt éves korában egy lányt akkoriban már felnőttnek tartottak. Írni és olvasni is megtanult, ami a nők esetében abban az időben ritkaságnak számított. Nem csoda, hogy Halszkának számtalan kérője akadt, ami komoly belpolitikai kérdéssé vált, hiszen ha valaki ilyen vagyonra tesz szert, annak politikai súlya jelentős lesz. Így a király számára sem volt közömbös, hogy a lány kinek nyújtja kezét. Zsigmond Litvánia nagyhercegeként beleszólhatott alattvalói házasságkötésébe. Viszont nemcsak a király, hanem Beáta és elhunyt férjének rokonsága, a főnemesi családok is különböző házassági terveket szövögettek. Mindenkit az óriási vagyon tartott lázban. Halszka tehát politikai intrikák áldozata lett anyjával együtt.
Beáta kezelte a vagyon rá eső részét és leányát teljesen a befolyása alatt tartotta. Wasyl Beáta lakhelyét – Ostrog várát – megostromolta, őt börtönbe záratta és tizennégy éves unokahúgát Dymitr Sanguszkohoz (1530-1554) kényszerítette. A nagybácsi mondta ki a boldogító igent Halszka helyett. Beáta a börtönből értesítette II. Zsigmond Ágost királyt, akit személyesen ismert. A nő Wawel-ben tartott esküvőjén is részt vett. A király az újdonsült férjet halálra ítéltette, elkobozta vagyonát és becsületétől is megfosztotta, mivel személyes sértésnek vette a várostromot (infámia). Dymitr feleségestül Magyarországra szökött, majd Csehországba menekült. Egy reggel üldözői elől meztelenül volt kénytelen menekülni, de elfogták, megverték, és néhány nappal később egy lánccal megfojtották.
Halszka keze így szabad lett. Az uralkodó úgy rendelkezett, hogy legyen leggazdagabb hívének, a luteránus Łukasz III. Górkának (1533-1573) a neje. Így akarta megnyerni a protestánsok bizalmát. Ezzel Beáta nem értett egyet és vagyonjogi követelésekkel állt elő. A királyi várban mégis megtartották az esküvőt. Ám Halszka a szertartáskor nyilvánosan anyja jóváhagyásától tette függővé az igen kimondását. Mivel nem az előírt szöveget mondta, így a frigyet jogilag érvénytelennek tartották, ráadásul nem volt elhálva, mert Łukasznak rögtön háborúba kellett indulnia, így nem maradt ideje férji kötelességének teljesítésére.
A két nő a királyi udvarban maradt, de nem ismerték el a házasságot, majd az ilyvói (Lemberg) domonkosrendi zárdába menekültek. Beáta azon volt, hogy leánya Wasyl Ostrogski unokaöccséhez, Siemon Olelkowicz herceghez menjen férjhez. A király – tekintélyét védve – elrendelte, Halszkának vissza kell térnie Łukaszhoz. A két nő azonban nem engedelmeskedett, így az uralkodó parancsára Ilyvó bírája bezáratta a város kapuit és megkezdődött a rendház ostroma. Közben Halszka harmadszor is férjhez ment anyja választottjához. A frigyet elhálták. A kolostort csak azután sikerült elfoglalni, miután a vízhez való hozzáférést lehetetlenné tették lakói számára. Beáta viszont kész tények elé állította az ostromlókat. Vagyonát Siemonra testálta, aki ennek fejében vállalta eltartását.
Halszkát erőszakkal a királyi udvarba vitték. Az uralkodó átadta korábbi férjének, aki magával vitte Szamotuły várába, annak ellenére, hogy az asszony nem kívánt vele élni. Így külön laktak. A helyzet azután sem változott, hogy a harmadik férj meghalt. A tárgyalások folytatódtak, de Halszka csak második férje váratlan halála után szabadult – 14 év után! Janusz Ostrowski, Halszka unokaöccse (Wasyl fia) vitte magával. Újabb kérője akadt, de férjhez többé nem ment. Vagyonát nagybátyjára, Wasylra hagyta. Utolsó éveiben búskomorságban szenvedett. Ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen láttuk, mindhárom házasságra kényszerítették, igaz, első férjéhez vonzódott. Ha megnézzük a portréját, egy csinos, ám nagyon szomorú hölgy néz ránk.
Beáta és leánya történetét áttekintettük, következzék most Alberté!
Lászki Jeromos sirádi palatínusnak Szapolyai János király korában nagy szerepe volt a Magyar Királyságban, főleg az 1527. évi török és francia követségei által, ahol sikeresen képviselte urát. Érdemei elismeréséül 1531-ben erdélyi vajda, szepesi gróf és horvát bán lett. Szapolyaitól nyerte Késmárkot, a szepesi várat, Richnót és Gölnicbányát, melynek bírásában utóbb őt I. Ferdinánd – kinek hűségére tért –, meghagyta. Ezután annak híve maradt haláláig. 1541-ben Lengyelországban távozott az élők sorából, némelyek szerint a török által beadott méreg következtében. Más adatok török fogságban bekövetkezett haláláról szólnak. Nejétől, Korodószenki Annától, azaz Anna Kurozwęckától született fia, Albert Késmárk és Nedec várát örökölte, s 1575-ben magyar honosságot nyert.
Albert első nejével, Bucsinczki Katalinnal, azaz Katerzyna Buczyńskával, Serédi György (?-1557) özvegyével százezer forintot kapott, de ezt mind elpazarolta más egyebekkel együtt. (Serédi György sírköve a bártfai Szent Egyed-templomban található.) Neje 1561-ben elhunyt. Második felesége előbbi hősünk, Koszteleczky Beáta, a harmadik pedig Sene Sabina (Sabina de Saure /1571-?/) volt.
Beátának tehát Albert tette a szépet, de nem a bájai miatt, hanem gazdagsága okán. A fiatal korában elkényeztetett Beáta, aki hozzá volt szokva az udvarláshoz, nem vette észre, hogy egy hozományvadásszal áll szemben. Így hiúsága áldozata lett. Ebben nyilván az is szerepet játszhatott, hogy bosszút kívánt állni Górkán, így 49 évesen hozzáment a 30 éves szerencselovaghoz, aki természetesen körüludvarolta, minden szeszélyét, kívánságát teljesítette. Az asszony elvesztette a fejét és hogy ne kelljen senkivel sem osztozkodnia, teljes vagyonát Albertre íratta. Ezután kerülhetett sor a tátrai kirándulásra, mely „jó” ürügyül szolgált arra, hogy Albert bezárassa az asszonyt. Annak életében még egyszer megnősült, de a bigámia már nem segített anyagi helyzetén.
A háromszori nősülés és rossz gazdálkodás arra kényszerítették, hogy Késmárkot és Savnikot előbb a Kassán székelő protestáns Rueber János felső-magyarországi főkapitánynak (Balassi Bálint pártfogójának), ő pedig Thököly Sebestyénnek zálogosította el. Ez ellen 1579-ben Albert gyermekei a szepesi káptalan előtt tiltakoztak. (Késmárk vára így került végül a Thökölyek kezére, akik hosszú háborúskodásba kezdtek a várossal.)
Rueber ellenőrizve a rábízott várakat, vagy amikor átvette azt zálogbirtokként, talált rá a rabságban sínylődő Beátára, akinek szolgálói sem kaptak rendes ruhát. Magával vitte Kassára, enyhített fogva tartásán, de számomra rejtélyes oknál fogva nem engedhette szabadon. Így az asszony három év múlva elhunyt, miután megőrült.
Hogy jószágait visszaválthassa, Albert Angliába ment, ahol alkímiára adta fejét, majd néhány angol alkimistával visszatért. Addig űzték e hiábavaló mesterséget, míg az a teljes vagyonát felemésztette. Unokáival pedig a jelek szerint a család is kihalt – legalábbis Magyarországból kifogyott – jegyzi meg Nagy Iván családfakutató.
Így gazdagság, vagyon, előnyös kapcsolatok, műveltség, szép asszonyok, előkelő származás… minden az enyészeté lett. Még a nyilván kellemes tátrai kirándulás is visszájára fordult. A történetben közvetlenül érintettek élete zsákutcába jutott. Viszont ki emlékszik már e romantikus, ám tragikus történetre?
