Nehéz megúszni úgy ma Magyarországon mondjuk egy hosszú hétvégés családi kirándulást, hogy ne szaladjon bele az ember a kérdés formájában testet öltő nyelvi rettenetbe: „Bubisat, vagy menteset?”. Ám lehet, hogy már nem sokáig: az Európai Parlament ugyanis azt szeretné elérni, hogy a palackozott ásványvizek – bubisak és mentesek – kiszoruljanak a vén kontinens vendéglátóipari egységeiből és helyettük tiszta csapvíz kerüljön a poharakba. Ingyen, vagy legalábbis a palackozott víz árának töredékéért.
Ami természetesen szép elgondolás, a szándék is világos: csökkenteni azt az iszonyatos környezetterhelést, amit a műanyag palackok jelentenek. Az Európai Bizottság becslései szerint
ha az emberek minőségi ivóvízhez jutnának és inkább ezt fogyasztanák, legalább 17 százalékkal csökkenhetne a palackozott vizek forgalma.
És ezzel – a környezetvédelmi szempontokon túl – az európai háztartások mintegy 600 millió eurót spórolnának meg évente.
A kulcskérdés azonban a jó minőségű ivóvízhez való hozzáférés. Az EU lakossága döntő többségének ma elvileg megfelelő hozzáférése van ilyen vízhez – a Kárpát-medencében pláne nem lehetne okunk panaszra. Az EP az Európai Környezetvédelmi Ügynökség felmérésére hivatkozik, ami viszont egy nem túl friss mintavételezésből indul ki: 2011 és 2013 között vett vízminták 98,5 százaléka megfelelt az európai standardoknak.
Csakhogy azóta, mondhatni, sok hormontabletta legurult Európa lányainak torkán és került az anyagcsere utolsó stációjaként oda, ahová nem való: a környezetbe. A lényeg: az emberek csapvízbe vetett bizalma nem feltétlenül magas szintű, és ezen a már messziről érezhető szúró klórszag aligha segít. Így hát – egyelőre – marad a millió tonna kidobott PET-palack…
Ami pedig az ingyen vizet illeti: attól biztosan nem kell tartanunk, hogy az ingyen pohár vizecskéjük mellett órákig a pultot támasztó „vendégek” miatt nem lesz helyünk a kedvenc egységünkben, az éttermek, vendéglátóhelyek ugyanis az itallapra felkerülő dihidrogén-monoxid árába is beszámítják a fenntartási-működési költségek megfelelő részét. Ami akár közel ott járhat, mint jelenlegi, még műanyagba csomagolt testvérei…
Valami azt súgja, nem feltétlenül a brüsszeli és más központi direktíváktól kellene várni az üdvözítő megoldást, különösen annak fényében, hogy a több tízezres siserahaddal „dolgozó” vízfejnek egy óraátállítás lezongorázása is évekbe telik. A fejekben kellene rendet tenni valahogy. Ugyanaz a valami súgja azonban azt is, hogy a már „kiművelt” fejekkel nem sokra jutunk, egyetlen esélyünk: a nevelés. Azok nevelése, akiknek majd örökbe adjuk valahogy ezt a sárgolyót…
