A Nagy Háború negyedik évében, 1918-ban itt, az akkori frontnak Kárpát-medencei hátországában, elsősorban az élelmiszerhiány miatt, az egyre több, gyászruhát viselő hölgy megjelenése okán és a pontosan meghatározhatatlan bőr alatti feszültségből lehetett következtetni a háború végének a közeledtére.
Az a sohasem volt helyzet, hogy a konyhai mozsarakat és a templomok harangjait is felajánlották a haza védelmére, már csak halványuló emlék volt, noha büszkeségként maradt meg több évtized távlatában is. Ez utóbbival a nagymamám dicsekedett az 1950-es években, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért ilyen csúnya vasmozsárban töri a borsot.
Száz évvel ezelőtt, az akkori hírekből nem sok derült ki, legfeljebb annyi, hogy még tizenhatban visszavertük a román betörést, az oroszok tizenhétben letették a fegyvert Breszt-Litovszknál, meg hogy az amcsik ugyan beléptek a háborúba, de botladoznak, mi tartjuk magunkat a déli fronton, a monarchia területén pedig nincsenek ellenséges katonák. Arról másnak nem volt tudomása, csak a frontharcosoknak, hogy a hadianyag-beszállítók alkalmatlan selejtet szállítanak a frontra, amivel csak veszíteni lehet – hiszen a kézigránát nem robbant fel, csak puffant. Ez utóbbit szemtanútól és résztvevőtől tudom, anyai nagybácsimtól, aki később fél évet töltött olasz fogságban. A száz évvel ezelőtti élmények számomra személyes tanúságok is.
Egy pozsonyi ügyvéd ebben az időben, 1918 augusztusának elején elment nyaralni, pontosabban egy hosszú hétvégét eltölteni az osztrák Alpokba. Ez a felső középosztályba tartozó magyar ember, akit társadalmi beépültsége okán az átlagtól jobban informáltak közé kell sorolni, ezen az augusztus eleji esős kiránduláson egy hegyi turistaházban véletlenül találkozott egy svájci újságíróval, aki abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy a beszélgetőtársa egy pozsonyi magyar, akit történetesen Jankovics Marcellnak hívtak – neve nem ismeretlen a magyar szellemtörténetben – összecsapta a kezét: Jesszusom, mi lesz magukkal, magyarokkal, nemsokára nem lesz Magyarország!
A társadalmi besoroltsága ellenére mit nem értett, mit nem érthetett ez a pozsonyi magyar a svájci beszélgetőtársának felkiáltásából? Elsősorban a sajnálatát kifejező felkiáltás okát! Nem érthette, mert azt sem tudta, tudhatta, hogy már évek óta folyik egyeztetés a történelmi Magyarország feldarabolásáról. Nem tudott például arról, hogy 1915 óta arról folyik a vita az amerikai cseh és a szlovák emigráció között, hogy a feldarabolandó Magyar Királyság északi területe a kialakítandó Csehszlovákiában milyen államjogi státusszal rendelkezzen.
Ez akkor, annak idején Clevelandban történt, de a három évvel későbbi pittsburghinak sincs lecsapódása a korabeli magyar politikai gondolkodásban, noha az már kéznyújtásnyira volt 1918 októberétől. Mint ahogy annak a nyoma is csak nagyítóval fedezhető fel, hogy két évvel a háború kitörettetése előtt a havasalföldi Román Királyságban egy olyan Nagy-Romániáról kezdtek beszélni, aminek Erdély is részét alkotná. Aki akkor ezt az elképzelést észlelte a magyarok közül, azt gondolta, hogy erdélyi románok kívánnák a legkevésbé ezt az átalakítást.
Az akkori magyar nemzeti, de nem a nemzeti másságon alapuló átalakulást képviselő magyar értelmiség is elképzelhetetlennek tartotta az ilyenszerű átalakulást.
Az akkori magyar politika művelői ennyire alkalmatlanok voltak feladatuk végzésére és az akkori magyar felső középosztály tagjai valóban ennyire híjával voltak a híreknek? Ennyire elszigeteltek, bizonyosak, esetleg hányavetik, nemzet-hatalmi szempontból elfogultak voltak?
Ehhez, csak csemegeként tartozik, hogy 1918. novemberének 4. napján Budapesten meggyilkolták azt a magyar miniszterelnököt, aki 1914-ben ellenezte a háborúba való belépést – nem elvi, hanem racionális alapon, valamint a gyilkosság napján is Károlyi önkéntesei és kávéházi csürhéi emberileg megalázták a frontról hazatérő elcsigázott magyar katonákat.
A volt miniszterelnök villájába, amit senki sem őrzött, bementek az unokaöccse pribékjei és lepuffantották őt. Erre két okuk is volt. Tisza István Károlyi Mihályt néhány évvel korábban kardlappal elverte, amit nagy megaláztatásnak kellett tekinteni abban az időben, ráadásul Tisza a nyúlszájú Károlyit szellemi fogyatékosnak tartotta. Ezek az apróságok ugyan pletykaszintűek, noha igazak, de abban az időben beleavatkoztak a nemzeti történelem folyásába, mert akkor valóban csak egy politikusa volt a nemzetnek, Tisza István. Őt kellett kinyírni.
Mindennek van korszakbéli vetülete, talán több évtizednyi mulasztásra utaló üzenete is.
Nem kívánom visszaidézni a régebbi múltat, de valószínűleg elkerülhetetlen. A kiegyezésre gondolok, aminek az elnevezését is elutasítom, legfeljebb alkunak, vagy piaci nyelven handle-nak minősíthetem. Hiszen a 1860-as évek közepe táján minden középszerű politikusnak tudnia kellett, hogy ha a neoabszolutizmus elvei szerint irányított Habsburg Birodalom nem rendezi viszonyát a Magyar Királysággal, akkor a Birodalom összeomlik, viszont maga alá temetheti Magyarországot is.
Ezt a történészek ugyan nem cáfolják, de inkább arról a politikai küzdelemről szeretnek beszélni, amit a magyar államiság helyreállításáért folytattak Deákék. De ha megkérdezhetnék az akkori kereskedőket, ők egyértelműen a nagyfokú gazdasági türelmetlenségről számolnának be. Valószínűleg ez volt az igazi hajtóereje a kiegyezésnek, és nem a magyar államiság helyreállítása a perszonális unió elve szerint az 1687-es állapotokat megelőzően, noha Deák eredetileg így képzelte el.
A sietség viszont azt eredményezte, hogy nem állították vissza sem a királyválasztás jogát, sem az önálló hadügyet és külügyet, fontos döntésekben a magyar kormánynak ki kellett kérnie az Udvar egyetértését. Tehát egy magyar államstratégia nélküli helyzet keletkezett, ami úgy vezetett az 1918-ban bekövetkezett csődbe, hogy a dualistának nevezett Habsburg Monarchia magyarországi része ezt úgy nézhette, mint Rozi a moziban, összetett kézzel.
Viszont ennek árán a Monarchia egyéb területeitől eltérően Magyarországon nemzetpolitikai vonatkozásban érvényesíthették a száz évvel korábban Franciaországban kitalált államnemzet elképzelést, ami a korábbi a hungarus tudattal köszönőviszonyban sem volt. Erre lehetett alapozni a befolyási területek megszerzésére irányuló új hatalmi politika támaszpontjait.
Talán egy korabeli politikus, parlamenti képviselő akadt, aki többé-kevésbé érzékelte ezt a visszás helyzetet: ez Mocsári Lajos volt, földim, aki Losonc mellett született Kurtány pusztán, szülőháza éppen összedűlőben van. Ő negyven évvel az összeomlás előtt megjósolta ennek a bekövetkeztét, ha nem tér észhez a kiegyezés utáni megszállott és kettészelt magyar állampolitika. Mocsárinak lett igaza. Mint ahogy helyesnek bizonyult Kossuthnak is a Cassandra-levélben leírt jóslata. Ha ehhez hasonló stratégiai gondolkodás vezérelte volna őt 1849-ben, akkor a tavaszi hadjárat nem Buda visszavételével ért volna csúcspontjára, hanem Bécs elfoglalásával, ahogy azt Görgey akarta.
Ezek a felvetések azonban olyan szakmai részletkérdéseknek tűnnek, amelyeknek ma már nincs értelme. Ez azonban történészi látásmód. A felvetés nem a megváltoztathatatlant akarja megváltoztatni, hanem a múltat szeretné megérteni és figyelmeztetni arra, hogy milyen csapdákat kell elkerülni egy esetleges jövőben. Tudtuk-e akkor, hogy a 19. század utolsó harmadában mibe vágunk bele? Egy megváltozott európai politikában akarunk helyreállítani a változás előtti eszközökkel egy olyan állapotot, aminek nincs esélye fennmaradni az átalakulás után?
Az vitathatatlan, hogy a kiegyezésnek nevezett politikai aktusnak be kellett következnie – ha más miatt nem, a gazdaság követelményei miatt. De tisztában voltunk-e azzal, ami akkor már egyértelmű volt, hogy ez már nem a dinasztikus politika világa, hiszen az nem sokkal a Szent Szövetség megkötése után leáldozott, hanem egy olyan modern hatalmi politika, ami semmibe veszi azokat a dinasztikus érdekeket, ami szerint megköttetett a kiegyezés? Ha ezt Andrássy és Eötvös nem tudta, akkor a magyar közgondolkodás pincéjébe tartoznak, ha tudták, nemzetárulók.
Ebben a gyökérrendszerben kell értelmeznünk mindazt, ami a történelmi országunkkal, a nemzettel és az egész térséggel történt. Ne higgyük, hogy ez csupán magyar kérdés. Csak átmenetileg vannak benne nyertesek és vesztesek. Történelmi távlatban többről van szó.
A legtalálóbb visszaidézése a múltnak Károly Róbert, talán ő volt az utolsó nemzetstratéga a magyar középkorban, utána Antall József következett a Visegrádi Együttműködés helyreállításával 550 év elmúltával.
Ebben a nyomvonalban kellene haladnunk és akkor talán nem azon kellene búslakodnunk, hogy mi történt velünk száz évvel ezelőtt, hanem hogyan építhetjük a jövőnket. De ez sem annyira egyszerű, hiszen ma is hasonló érdekek jelennek meg a politikában, de ezt ma már globalizmusnak nevezik. Ma erre vonatkoztatva kell megfogalmazni a stratégiát. Bármennyire is fáj a száz évvel ezelőtti esemény, a jövőt nem ebből levonatkoztatva kell megtervezni.
(Elhangzott a nemzeti összetartozás napja alkalmából – Pécs-Vasas, 2019. június 1.)
