„Sok-sok idő és sok-sok bukás kellett ahhoz, hogy új útra lépjek. De a sok ember biztatása és egy idegen országban (Ausztria) szerzett tapasztalatok hozzájárultak ahhoz, hogy az életemet újragondoljam. Nincs mit veszítenem, s 22 évesen úgy döntöttem, folytatom, ahol két éve abbahagytam, s bejelentkezek a komáromi egyetemre.”
A fenti idézet egy levélből való, s megvannak a maga előzményei. Vityo tehetséges roma fiatalember, aki fittyet hányva nem túl épületes környezetére, pár évvel ezelőtt leérettségizett egy szlovák szakközépiskolában, sőt, jelentkezett egy magyar szakközépiskolába, mert szeretett volna magyar érettségi bizonyítványt is szerezni.
Vityo édesapja magyar, édesanyja viszont cseh anyanyelvű roma, de Vityot megbabonázta a magyar kultúra.
Ekkortájt ismerkedtem meg vele én is, s közösen bejártuk Kassát, Budapestet, Prágát és Pozsonyt is, s ha már ott jártunk, eljutottunk ezen városok színházaiba is. Sosem feledem, amikor a budapesti operaházban egy angol musicalt nézve Vityo sírva fakadt. A musical kamasz főhőse édesanyját veszítette el, míg ő az édesapját gyászolta akkoriban.
Pár hónap után Vityo bejelentette, szeretne egyetemre menni. A komáromi egyetemet javasoltam, mégpedig érdeklődését látva a magyar-történelem szakot. Bejelentkezett, fel is vették, s már minden elő volt készítve a rajtra, a kollégium is elintézve, amikor két nappal a beiratkozás előtt jött egy SMS: Ne haragudj, de mégsem mehetek, mert anyám beteg.
Gyors kétségbeesett telefon anyukának, s kiderül, betegségről szó sincs, a fiatalember megszökött egy vérmes fiatalasszonnyal. Mondtam neked, hogy könnyebb lenne elvégeznie az egyetemet, mint abból a közegből kitörnie – mondja lemondóan az egyik barátom, s szomorúan, de beletörődöm, ez van, ezt kell elfogadni.
Közben eltelt mintegy másfél esztendő, Vityoról semmit sem tudok, a közösségi oldalakról is kitörölt, pletykaszinten hallom csak, hogy jó fél esztendő után elváltak útjaik a menyecskével, s Vityo Ausztriában keresi a kenyerét ápolóként. Ugyancsak meglepődöm, amikor jön egy bocsánatkérő levél, amelyben jelzi, hogy szánja-bánja az akkori történéseket, s szeretne új életet kezdeni.
Hogy ezt megerősítse, a közösségi oldalon jön is a kiírás, Vityo úgy döntött, mégiscsak szeretne egyetemista lenni, s kéri, hogy segítsek. Gondolkodási időt kérek, bár a választ úgyis tudom előre. Vágjunk bele, valahogy csak lesz.
Barátom ismét figyelmeztet, már Hérakleitosz is megmondta, kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. De hátha Hérakleitosznak sincs mindig igaza…
Miután felrakta, a közösségi oldalon mintegy száz biztató üzenet érkezik: Vityo, vágj bele, nagyon szurkolunk, tehetséges vagy, csak így tovább! Bejön az irodámba, s ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Lelkes, magyarkodóbb, mint én valaha, magyar címer a kezére tetováltatva, nacionalista hőzöngések a közösségi oldalán, de ami ennél fontosabb, nagyon lelkes. Talán már túl hiteltelenül is. Pár nappal később még Bécsből ír, mondja, a harmincas éveiben járó, magatehetetlen ápoltja is biztatja, érdemes új utat választani. Aztán elmaradoznak az üzenetek, s amikor ráírok, hogy ideje lenne bejelentkeznie, csak annyit ír vissza: a pénz fontosabb, mint az egyetem. Te jártál egyetemre, mégis szinte éhbérért dolgozol. Lehet, hogy nekem naponta kétszer át kell pelenkáznom ezt a szerencsétlent, de vígan megélek belőle. Ennyiben maradunk.
A napokban ugyanarra a vonatra szállunk fel. Meg sem ismer, még a fejét is elfordítja. S nem is az újabb kudarc, hanem ez fáj a legjobban. A fene egye meg, Hérakleitosznak megint igaza volt, ahogy a barátomnak is. Éjszaka aludni sem tudok, majd amikor nyugtatóval végre elalszom, azt álmodom, hogy harmadszor is képes voltam belelépni ugyanabba a folyóba. Tényleg a remény hal meg utoljára?
