Nem hiába figyelmeztetnek a bölcsek: az embert a viszonylagos jólét alaposan próbára teszi, az emberi civilizációt veszélyeknek teheti ki a kényelem. Európa népei több mint hat évtizede nem tudják, mi az a háború (a kilencvenes évek balkáni összecsapásait leszámítva). Európában a világon a legmagasabb szervezettségű a szociális és az egészségügyi ellátás, a közlekedés, elérhetőek az élelmiszerek. Európa népei soha nem éltek olyan komfortban, mint napjainkban.
Ezek a megállapítások történelmi összehasonlításban igazak még akkor is, ha sokszor okkal vagyunk elégedetlenek a helyzetünkkel, ha másokkal összehasonlítva joggal érezzük úgy, hogy a sors mostohán bánik velünk. A fenti megállapítások igazak akkor is, ha tudjuk, hogy alapjait nem a politika vagy más társadalmi összefüggések, hanem jórészt az objektív emberi-technikai fejlődés teremtette meg. S igazak annak ellenére is, hogy tudjuk, a világ abból a szempontból sem megy jó irányba, hogy egyre nagyobb gazdagság koncentrálódik egyre kevesebbek kezében. S igazak akkor is, ha érzékeljük, hogy Latin-Amerika, Afrika vagy Ázsia feltörekvő régióinak dinamikája sokkal nagyobb, mint Európáé. Európa ilyen vonatkozásban a múltjából is profittál, a mögöttünk lévő évszázadok minden hibájukkal és felemásságukkal hatékony hátteret biztosítottak korunk civilizációs színvonalának eléréséhez.
S Európa ennek ellenére nem boldog. Európa válságban van, a lakossága csökken. S amíg Spanyolországban, a Balkánon vagy a történelmi Magyarországon évszázadokig arról szólt az emberi lét, hogy meg tudjuk-e állítani a muzulmán népesség előretörését, meg tudjuk-e védeni a keresztény Európát, addig napjainkban már több mint ötven millióra tehető Európa muszlim lakóinak száma. Európa minden nagyobb városában ott láthatjuk az újonnan épült mecseteket, amelyek – eltérően a keresztény templomoktól – napjában többször is megtelnek igazhitű muzulmánokkal. A muzulmán vallás, a muzulmán világnézet ugyanis offenzív, terjeszkedő gondolatvilág – s itt egyáltalán nem a terrorizmusra vagy az erőszak más formáira gondolok. A muzulmán világlátásban a család, a rokonság valóban központi szerepet tölt be, a gyermekre valóban áldásként tekintenek – s hogy ez a kérdés mennyire nem az anyagiak függvénye, mennyire nem a családok szociális helyzetével függ össze, bizonyítja, hogy az azonos társadalmi körülmények között élő német családra átlagosan 1,3, míg az ugyanolyan miliőben élő muzulmán családokra 5,4 gyerek jut. Óvatosabban szeretnék fogalmazni, mint azok, akik a tendenciákat látva máris a vészharangokat kongatják, s azt állítják, hogy ezt a civilizációs küzdelmet a fehér ember – és a keresztény civilizáció – eleve elvesztette. Azokkal viszont egyetértek, akik azt mondják, hogy a 21. század viszonyai között időszerű újragondolni helyzetünket, lehetőségeinket és esélyeinket.
* * *
Mi, magyarok, csakúgy, mint a többi európai nép, hajlamosak vagyunk a köldöknézésre, arra, hogy a világ dolgait elsősorban a saját szemszögünkből próbáljuk meg értelmezni. Ez alapvetően szimpatikus hozzáállás, csak azt ne feledjük el közben, hogy a legmeghatározóbb játékszabályokat nem mi diktáljuk, számos fontos történés bekövetkezte nem a mi döntésünktől függ. Magyarán: helyünket a világfolyamatokkal harmóniában kell megkeresnünk, azokkal szembemenve nincs, nem lehet esélyünk. Amennyiben tehát számunkra fontos magyarságunk, fontos az, hogy nemzetünk fennmaradjon, nyelvünk fejlődjék és kultúránk a legjobbak között maradjon, azért tennünk is kell. A 21. század újabb és újabb, komoly kihívásokat fogalmaz meg, s ha ezekre helytelen válaszokat adunk, azzal komoly gondokat okozhatunk önmagunknak.
A hely – nemzetünk tágabb lakóhelye, a Kárpát-medence – ugyanis valóban a világ egyik legélhetőbb, legszimpatikusabb helye. Klímája kedvező, földje termékeny, geográfiai viszonyai humánusak. Bár az elmúlt ezer év történelmét tekintve eléggé viharos régiónak bizonyult, mégis sikerült megtartanunk, sikerült felvirágoztatnunk. Most a demográfiai válság következtében újabb kérdőjelek rajzolódnak ki jövője kapcsán. Ne legyenek ugyanis illúzióink, a világnak ez a kellemes lakóhelye soha nem marad lakatlanul. Idő kérdése, mikor jelennek meg tájainkon is erőteljesebb mértékben a muzulmán, a kínai vagy más régiókból jött bevándorlók. Falvaink, városaink jellege már most is rohamosan változik, s nem mindig kedvező irányban.
Hosszabb távon tehát nem is az a kérdés, elszlovákosodik-e néhány településünk, néhány régiónk, hanem az, milyen együttélési modellt tudnak majd kialakítani unokáink, dédunokáink az új bevándorlókkal. S hogy ez komoly civilizációs zavarokhoz is vezethet, mutatja egy kevésbé tudatosított, pár száz évvel ezelőtti bevándorlási hullám a messzi Indiából. Igen, a romákra gondolok, a több, mint tízmilliónyi európai romára, akik beilleszkedése az európai társadalmakba azért sem komplikációmentes, mert magukkal hozták, s jórészt meg is tartották őshoni gondolatvilágukat, értékrendjüket. Ez pedig előrevetíti a világ térségeinek bizonyos fokú átrendeződésével, a világ népeinek újabb keveredésével kapcsolatos problémákat.
* * *
Bizonyára azt gondolják néhányan, túlzó ez a leírás. Hangsúlyozom: évtizedekre előretekintve mondom, amit mondok. Ez a folyamat ugyanis beindult – nem csupán migráció, bevándorlás formájában, nem is erőszakos folyamatok eredményképpen, hanem Afrikában, Dél-Amerikában a föld és természetes erőforrások felvásárlása formájában is. A washingtoni Institute for Food Policy Research becslése szerint az afrikai szegény országokban, ahol a lakosság egy része éhezik, a kormányok 2006 óta 15-20 millió hektár földet adtak el. Afrikában csak az elmúlt két évben 20 millió hektár földet adtak bérbe 30-100 évre. Az Egyesült Államok 400 ezer hektár földdel rendelkezik Szudánban, míg egy másik kontinens egyik legnagyobb országának, Argentína földjeinek tíz százaléka van külföldiek kezében. A legnagyobb befektető e téren is Kína: határain kívül 30 millió hektár megművelhető földdel rendelkezik (ez pontosan annyi, mint Franciaország megművelhető földterülete). A megtermelt nyersanyagból és élelmiszerből semmi sem marad abban az országban, ahol megtermelik, Kínába szállítanak mindent. A földeken egyelőre még a helyiek dolgoznak kínaiak felügyeletével, ám a közeljövőben egymillió földműves betelepítését tervezik Afrikába. Tíz év alatt Afrika lett Kína harmadik legnagyobb gazdasági partnere.
Mondhatjuk erre: mindez Kína és Afrika viszonya. Nem így van, ez önbecsapás lenne. (Arra az összefüggésre most terjedelmi okokból nem is térek ki, hogy dán, holland, olasz és más nyugat-európai vállalkozók mennyi termőföldre vetették ki a hálójukat Dél-Szlovákiában.) Köztudott, hogy Kína birtokolja az Amerikai Egyesült Államok államkötvényeinek egy részét, s a közelmúlt pénzügyi válságát kihasználva felvásárolta például a Morgan Stanley Bank tíz százalékát is. A nemrégiben bedőlni készülő Portugália államkötvényei jelentős részét is Kína vette meg, s ezáltal birtokába került a teljes európai adósságállomány hét százaléka, 630 milliárd euró értékben.
* * *
A nagyok játéka – mondhatja ismét bárki. Igen, de mi sem vonhatjuk ki magunkat sem a modernizációs, sem az európai- vagy világfolyamatok hatásai alól.
S miért írom mindezt? Mert úgy érzem, hogy mi is elkényelmesedtünk. A könnyű megoldások felé sodródunk. A modern világ nagy sugallata, hogy létezik ingyenebéd, mintha túlzottan elringatott volna bennünket is. Pedig a történelem nagy tanulsága az, hogy az értékekért meg kell küzdeni. A könnyű – vagy annak tartott – megoldások pedig lefelé szorítanak mindenkit. A kisebbségi lét hozta helyzetben a többletteljesítményért is többet kell dolgozni – de ez nem biztos, hogy hátrányt jelent. Igen, akik olyan helyzetbe születtünk bele, hogy apriori egy nyelvvel többet kell tudnunk és sok esetben nehezebb helyzetből kell indulnunk, néha hátrahőkölünk az ilyen kihívások láttán. Pedig ennek feldolgozása is elsősorban szemlélet kérdése: felfogható hátránynak is – de felfogható esélynek, többlettudásnak, magasabb rendű nyitottságnak is. Mint az élsportolók esetében: az olimpiai bajnoknak is többet kell edzenie – úgymond kínoznia magát, amikor mások mondjuk szórakoztató tévéműsort néznek –, de többet is ér.
A 21. század elején ezeket az összefüggéseket is újból át kell gondolnunk. Viszonyunkat a szülőföldünkhöz – és létünket rajta, benne.
Csáky Pál írása megjelent a Szabad Újság mai számában is.
