A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége – az országos járványhelyzetre és az iskolák kényszerszünetére reagálva – még április elején felhívást tett közzé óvodás gyermekek, alapiskolás tanulók és középiskolás diákok részére Koronavírus idején címmel.
A pályázat céljai között szerepelt, hogy ösztönözzék az érdeklődő gyermeket, fiatalt, fejezze ki az aktuális helyzettel kapcsolatos gondolatait, érzéseit egy-egy saját alkotásban. A 319 pályázó – köztük óvodások, alap- és középiskolások – nem csupán a felvidéki intézményeket, hanem a határon túliakat is képviselte.
Az értékelést kategóriánként más-más szakmai zsűri végezte, volt köztük pedagógus, nyomdai grafikus, művésztanár, egyetemi oktató, költő, újságíró, fotós és operatőr is. A 365 beérkező rajz, vers, próza és fotó mindegyike arany, ezüst vagy bronz besorolást kapott.
Az antológiáról bővebben ITT olvashatnak. A pályázatról további információk ITT olvashatóak.
Az alábbaikban a felső tagozatos díjazott prózai alkotásokat közöljük teljes terjedelemben.
Már most hiányzol
Hogyan örülhetnek egyesek a karanténnak? Otthon ülnek, élvezik a kényszerszünetet, és az a legnagyobb gondjuk, hogy nem találkozhatnak a barátaikkal, vagy az, hogy több a tanulnivaló, mint az iskolában. De belegondoltak már abba, hogy míg ők otthon pihengetnek és „szenvednek”, addig mások kiket veszítettek el? Hogy én kit vesztettem el?
A szél vészjóslóan süvített aznap. Megtépázta az égbenyúló fákat, letépte leveleiket, s tovább sodorta őket. Az utcán csend honolt, autók sem jártak. Az emberek visszavonulót fújtak, pedig hozzánk még nem is ért el a járvány.
– Szeretlek! – szólalt meg apu hangosan a mellettem lévő fotelből. Vidámnak akart tűnni, de lábát idegesen rázta, és folyton a gyűrődésmentes öltönyét simogatta.
– Ez nekem szólt? – pillantottam fel rá jókedvűen egy időre felhagyva a különböző oldalakra való kattintgatással a laptopon.
– Nem nyilvánvaló? – mosolyodott el, szája szélén apró ráncok jelentek meg, majd el is tűntek.
– Biztos ne kísérjünk el a reptérre? – sétált le a lépcsőn anyu melegítőnadrágban. Haját laza kontyba fogta. Gondterheltnek tűnt.
– Ha még rátok is várnom kell, akkor biztosan elkésem.
– Hé! – nevettem fel.
– Soma így is megígérte, hogy ötre ideér. De már tíz percet késik. – Ha most lett volna órája, akkor biztosan ránézett volna, amolyan „fontos ember vagyok, nincs időm“ nézéssel, de helyette csak aggodalmasan felállt, és járkálni kezdett.
– Somával mész? Én nem engedném, hogy ő vezessen – mondta anyu megborzongva az emlékektől. Neki is eszébe juthatott, mikor apu dolgozott, és nem volt, aki eljöjjön értünk a koncertre. Ezért felhívtuk Somát, apu munkatársát, aki az óriási és szerencsére üres parkolóban driftelgetett velünk. Aztán meg százhússzal repesztett. Mondanom sem kell, másnapra teljesen elment a hangunk.
– Ha rajta múlik, előbb éred el az árkot, mint a repteret – vigyorogtam. Mire apu gyerekesen kiöltötte rám a nyelvét.
– Nem gondoltad meg magad? – sétált oda hozzá anya. Kezeit átfonta a nyaka körül, majd felnézett rá. Az ablakon keresztül borongós fény áradt rájuk, amitől angyalok hatását keltették.
– Nem – csóválta a fejét, és csókot lehelt anya ajkaira.
– Mi lesz, ha elkapod? – tette fel azt a kérdést, ami már egy hete nyomasztotta.
– Nem fogom. Ne aggódj! Csak odamegyek, írok róla, elküldöm a főnökömnek, és mire hazaérek, olvashatjátok a cikket az újságban.
– De van egy olyan rossz érzésem! – felelte nyűgösen, mire a férje a szájára tapasztotta az ajkait. A laptop mögül mosolyogva felpillantottam, majd gyorsan elkaptam a tekintetem.
– Menjetek szobára! – horkantam fel nevetve.
– Vigyázz a szádra! – mondta apu elhúzódva anyától, majd egymásra mosolyogtak. Ekkor valaki ráfeküdt a csengőre, elrontva a családi hangulatot.
– Nyitom – pattantam fel. Amikor a meztelen lábam a talajt érintette, összerezzentem, de folytattam utamat a bejárat felé. Az ajtót kinyitva megcsapott a hideg levegő, és rögtön elátkoztam magam, amiért nem vettem fel zoknit. Először a sötét égre pillantottam, és csak aztán vettem szemügyre az érkezőt.
– Szia Soma! – köszöntem. A szürke autójának támaszkodott lazán, és a borús idő ellenére fejére napszemüveget biggyesztett. – Apu már vár.
– Akkor gondolom nem fogtok behívni – állapította meg tréfásan.
– Csak ideért – hallottam apa morcos hangját, majd maga után húzva nagy bőröndjét megállt mellettem, és puszit nyomott a homlokomra.
– Tényleg vigyázz magadra! – suttogtam, mire apu csak elmosolyodott, és megpaskolta a fejemet. Sosem szerettem, ha ezt csinálja.
A kapu felé húzta telepakolt poggyászát. Még hogy a nők pakolnak be feleslegesen sok cuccot! Akkor apu miért vitt magával két teli parfümöt három napra?
– Ugye van esernyőtök? – pillantott anya az égre, és összefonta mellkasa előtt karjait. Igaza volt, bármikor leszakadhatott az ég.
– Persze – legyintett Soma, orrára lökte napszemüvegét, és beszállt a volán mögé. Apu még betuszkolta a bőröndjét az autó hátsó rakodóterébe, majd ő is beült.
– Sziasztok! – integetettünk anyuval. Soma kettőt dudálva beletaposott a gázba, és elhajtott.
– Csajos hétvége? – néztem édesanyámra derűsen.
– Kezdjük a házimunkával! – bökött játékosan az orromra.
Ez a nap jó emlékként maradt meg mindenkiben. Amíg apu nem volt otthon, addig anyuval mindenfélét csináltunk. Először sütöttünk, miközben tőlünk szokatlan módon bekapcsoltuk a rádiót, és a slágereket énekelve gyúrtuk a tésztát. Takarítottunk is a zenére, míg én a felmosóval táncoltam, addig anyu a portörlővel énekelt kissé hamisan. Valahogy túl vidámak voltunk, annak ellenére, hogy tudtuk, apu mekkora kockázatot vállalt.
Másnap beszereztünk néhány új dolgot is, köztük egy olyan feliratot, hogy „Üdv itthon!“ – bár ezt inkább az egyik szekrény mélyére süllyesztettük, mikor rájöttünk, hogy hiba volt megvenni. A plázában azt is megengedtük magunknak, hogy bemenjünk az egyik legdrágább ruhaboltba, és különböző gyönyörűségeket próbáljunk fel. Persze nem vettünk meg semmit, ami az eladóknak már kevésbé tetszett. Szóval mindent megtettünk azért, hogy apu jó légkörbe érkezzen haza.
– Szerintem szép munkát végeztünk – tette anya kezét a combomra, mikor pár nap múlva ledőltünk a kanapéra.
– Ügyesek voltunk – bólintottam büszkén, főleg azért, mert eddig nem végeztem túl sokszor házimunkát.
– Apád határozottan örülni fog, ha ma hazajön.
– Szerintem is. Várj, azt hiszem, csörög a telefonod – szólaltam meg hirtelen, mikor valami rezegni kezdett alattam. Odébb ültem, és kihalásztam a párnák alól a telefont, majd anyu kezébe nyomtam.
– Halló? – szólt bele, mielőtt megnézte volna, ki az. – Ó, szia! – „Apád az“– tátogta.
– Mit mond? – hajoltam közelebb, de így sem hallottam semmit.
– Hogyhogy? És akkor mikor érsz haza?
– Hangosítsd ki! – magyaráztam, de anyu nem is figyelt rám.
– Hogy mi? – kerekedett ki a szeme. – De ugye nem…? – sápadt el teljesen.
– Anya!
– Majd hívj, ha tudsz valamit! – azzal kapkodva letette, majd letörölt egy kósza könnycseppet.
– Mi történt?
– Apádat nem engedik el a reptérről. Mivel Olaszországban volt, nem akarják, hogy csak áthozza a vírust, már ha elkapta. Ott tartják megfigyelni a biztonság kedvéért.
– Biztos nem kapta el – csóváltam a fejemet. Elképzelhetetlennek tartottam.
Egy kínkeserves hét következett, amikor is anyuval az ujjunkat tördelve járkáltunk fel-alá, és nem mentünk sehova, nem tettünk semmit. Lerágtuk a körmünket idegességünkben, de semmi hasznosat nem tudtunk csinálni. A tanulással felhagytam, mert időközben bezárták az iskolát. Nem érdekelt minket semmi, csak a telefon csörgése. Vártuk a hívást, ami vagy összetör mindent, vagy végre levegőhöz juttat bennünket. Aztán egyszerre megszólalt a telefon a konyhapulton. Anyuval egymásra néztünk, majd egyszerre vetődtünk a hang felé. Gyorsabb voltam, felvettem, és azonnal kihangosítottam.
– Szia apu! – szóltam bele félénken.
– Szia, anyád is ott van? – kérdezte.
– Itt vagyok.
– Hát jó… Szóval, nem is tudom, hol kezdjem. Én… – mély levegőt vett. – Elkaptam a vírust – mondta ki végül. Anya mintha ezer darabra hullott volna a szavak hallatán, és remegni kezdett. Én pedig, ha nem támaszkodtam volna a pulton, erőtlenségemtől most csúnyán elterültem volna.
– Apu…! – kezdtem dadogva, de nem tudtam mást mondani. A torkomban óriási gombócot éreztem.
– A teszt is kimutatta – mondta erőtlenül, majd összerezzentünk, mikor meghallottuk száraz köhögését.
– Csinálják meg még egyszer! – szólalt meg anyu visszatartva a könnyeit. Megfogtam a kezét, és megszorítottam.
– Már elvégezték többször is.
– És akkor most mi lesz? – kérdeztem, megpróbálva legyőzni a gombócot.
– Átszállítanak egy kórházba, és elkülönítenek. Amíg nem merül fel hányás vagy hasmenés, addig nem adnak semmit. Nem tudnak mit csinálni.
– Apu! – fakadtam sírva. Nem bírtam tovább. Hogy történt ez?
– Ne sírj, még itt vagyok! – vigasztalt, de megtört hangja nem nyugtatott meg. A túloldalon beszélgetést hallottunk és apu távoli hangját. – Most mennem kell. Vigyázzatok magatokra!
– Te is – sütötte le anyu a szemét –, te is!
Ha azt mondom, hogy ezek után úgy viselkedtünk, mint a zombik, akiknek a telefoncsörgés számított agynak, akkor nem mondok hülyeséget. Nem beszéltünk, csak elmentünk egymás mellett, és néha megkérdeztük a másiktól: Téged már hívott? Holott tudtuk, hogy nem, de az üresség, amit akkor éreztünk, megmagyarázhatatlan volt. A tudat, hogy az egyik szerettedet elvesztheted, ijesztő. Megbénít, és nem enged, csak ha már eldőlt a sorsa.
Egyik nap még Soma is átjött, hogy megnézze, hogy vagyunk.
– Nyugodjatok meg, Marcinál nem ismerek erősebb embert! Úgy összekapja magát, mint a sicc! – mondta akkor. Aztán eltelt még egy hét. Semmi. Mi nem akartuk felhívni aput, mert mi van, ha felkeltjük, mikor alszik? Vagy éppen harcol az életéért, és mi megzavarjuk a küzdelmet. Úgyhogy csak vártuk a hívást.
Még a nagyihoz is átmentünk. Na nem azért, mert akartunk. De akaratos egy nőszemély! Aztán az egyik esős napon filmet néztünk anyuval, mert már nem volt jobb ötletünk. Valami vígjáték volt, azt hiszem, de egyikünk sem nevetett rajta igazán. Szóval azon az esős, borús napon befutott a hívás. Anyu azonnal a kanapé melletti asztalhoz nyúlt, és felvette, persze megint nem hangosította ki.
– Marcell? – kérdezte reménykedve, aztán összeráncolta a homlokát. – Maga nem a férjem! Ki maga?
Csak annyit hallottam, hogy egy férfihang magyaráz valamit. Aztán anya elsápadt. A kezemet a számhoz kaptam. Tudtam, mit mondtak neki. A szemem könnybe lábadt, légzésem felgyorsult.
– És képesek orvosnak nevezni magukat? – kérdezte dühösen, de szemét könnyek égették. – Ne asszonyozzon nekem! Meg kellett volna gyógyítaniuk! Nem halhatott meg! – fakadt sírva erőtlenül. A telefon kiesett a kezéből, és arcát a kezébe temette. A szőnyegen lévő készülék még világított egy ideig, aztán letették. Forró könnyek csordultak végig az arcomon. Ez lehetetlen! Anyuhoz bújtam, válla a zokogása ütemére mozgott. Ki tudja, meddig kuporogtunk ott könnyek között. Anya a férjét siratta. Én az apámat. Ennek nem így kellett volna történnie! Apu elmegy Olaszországba, és hazajön. Kiadják a cikkét, és a pénzből elmegyünk kirándulni. Ehelyett… Ki fogja most már megpaskolni a fejemet, amit úgy utálok? De apu, ez már annyira hozzád nőtt! Nem hagyhatsz itt minket!
Nem tudom, hány óra lehetett, mikor még mindig a kanapén ülve szipogtunk a gondolatainkba mélyedve, az esőhöz társult a villámlás is. A kinti vihar tökéletesen visszaadta a bennünk dúló fájdalmat. Amikor dördült egyet az ég, és megremegett a ház, olyan volt, mintha az emlékek széthasítanák a fejünket. Minden dühös csapásra egy szép kínzó emlék. BUMM! Például amikor megtanultam biciklizni.
– Apu fogsz? – kérdeztem a biciklin egyenesen előre nézve, mert örültem, hogy végre megtaláltam az egyensúlyt.
– Persze – hallottam távoli hangját. – Bár már egy ideje lemaradtam – vont vállat nevetve, én pedig csak repesztettem előre, és vissza sem néztem. Gondtalannak éreztem magam, volt egy tökéletes családom, szerettük egymást. Sosem lesz semmi újra a régi.
BUMM! Ki fog megtanítani vezetni? Megígérted! Azzal viccelődtünk, hogy Soma autójával fogok gyakorolni, mert az övére már úgyis ráfér egy kis karcolás. De nélküled hogy viccelődjek a haverjaidon? Tudod, ezzel mekkora nyomot hagysz mindenkiben? Senki sem fog többé őszintén nevetni. Örökre megpecsételődtünk a gyász jelével.
– Fel kell hívnom Somát – állt fel végül anyu, teljesen kisírt szemekkel. Hangja olyan volt, mintha náthás lenne. – Neki is tudnia kell.
A dívány megtartotta a formáját, ahogy összegömbölyödött. Én pedig nagyot nyújtózva visszatakaróztam a pokrócba. A kanapé mellesleg kicsi volt kettőnknek, de egymáson sírni jó volt rajta.
– Tudom, hogy késő van. Igen, hajnali három. Tudom – motyogta anyu a telefonba. Nem kis híja volt, hogy újra elbőgje magát. – Soma! Marcell meghalt.
A végén már újra sírt, pedig csak most fejezte be, hátát a falnak döntötte, és a talajig csúszott. Annyira rossz volt őt így látni! Egyszerűen van, amikor az ember már annyit sírt, hogy elapadnak a könnyei. Hát belőlünk még maradt mit kizúdítani. Anya Somának zokogott a telefonban, akit bár nem hallhattam, tudtam, hogy őt is megviseli a hír. BUMM! A kínzó emlékek ellepték az elmémet. Bármire gondoltam, mindenhol ott volt Ő. Jókedvűen mosolygott.
Felkeltem, azzal a szándékkal, hogy a mosdóban kicsit rendbe teszem magam, de akaratlanul is apuék szobája felé vettem az irányt. Bent megcsapott a fülledt levegő. Rég volt már itt szellőztetve, ugyanis az utóbbi időben anyu a kanapén aludt. Tekintetem az üres ágyra vándorolt. Ezek után hogy aludjon itt?
A pipereasztalhoz lépkedtem, meztelen lábamat csiklandozta a puha, szőrös szőnyeg. Kerültem a tükörképemet, ezért inkább az asztalkán lévő dolgokat figyeltem. Anyu hajkeféje, anyu sminkecsetei, anyu parfümje. És apu harmadik parfümje is itt van! Levettem a kupakját, és beleszippantottam. A hirtelen erős illattól prüsszögni kezdtem, majd kicsit távolabbról is beleszagoltam, mire annyira elérzékenyültem, hogy a földön kötöttem ki. Ledőltem a szőnyegre, és bőgni kezdtem. Tudhattam volna, hogy apu illata túl durván fog érinteni. De nem tudtam megállni.
Végül óvatosan visszatettem minden képet, ruhadarabot és tárgyat a helyére, amiket megnézegettem saját magam kínzására, majd remegő lábakkal visszakullogtam a nappaliba. Anyu már csendben aludt a fotelben. Teljes sötétség vett körül, és csak az alábbhagyó vihar zajait lehetett hallani. Halkan visszafeküdtem a kanapéra, és elfáradva a sok könnyhullatástól, álomba merültem.
Ott újra láttam aput, ahogy kiszállt a taxiból. A hatalmasra tárt ajtón szaladtam felé. A nyakába ugrottam, ő pedig körbepörgetett a levegőben. Anyu mosolyogva figyelt minket az ajtóból, ő is örült, hogy a férje hazajött. Annyira élethű volt, hogy már majdnem elhittem. Majdnem elhittem, hogy talán mégsem történt meg, és még él.
– Apa? – ültem fel reménykedve a díványon. Aztán szíven döfött a felismerés. Nincs többé.
– Te sem aludtál jól? – kérdezte anyu, aki a fotelben helyezkedett el, nagyobb helyet hagyva nekem a kanapén. Szeme feldagadt, haja kócos volt. Ha ő így festett, akkor én inkább tükörbe sem nézek.
– Csoda, hogy el tudtam aludni – fordultam a hátamra. Az ablak felől halvány fény szűrődött be. – Hány óra van?
– Délután egy.
– Tényleg megtörtént? – lélegeztem mélyeket a feltörő emlékektől.
– Tényleg – bólintott anyu sóhajtva. – Először én is reménykedtem.
– Annyira hiányzik már most – beszéltem tovább, mert tudtam, ha abbahagyom, egyedül maradok a gondolataimmal, és akkor újra sírni fogok.
– Igen, nekem is.
Tudni, hogy sosem láthatjuk őt többé, finoman fogalmazva is rossz érzés volt. Olyan, mintha egy mély gödörbe estünk volna, és csak zuhantunk és zuhantunk, majd egy óriásit koppanva földet értünk. Sokáig tart majd kimászni a gödörből. Már ha erősek vagyunk, és ki tudunk mászni belőle. De apa bízik bennünk. Tudom, hogy elhiszi, képesek vagyunk talpra állni a segítsége nélkül is. Két erős nőt hagyott hátra, akik össze fogják szedni magukat, és ha nem is hamarosan, de egyszer újra boldogok lesznek, és mosolyogva tekintenek vissza a régi szép emlékekre.
Frigula Bianka, 14 éves (1. hely)
x x x
Ez őrület
A karantént kicsit nehezen viselem,
A híreket folyton figyelem.
Kezdem megszokni lassan,
Hogy itthon ülök egy maszkban.
Anya nagyon parázik,
Nyugtatásképp kártyázik.
Nem enged a kertnél tovább,
Pedig szívesen állnék odább.
A családunk zajos társaság,
Nem jellemző ránk a szótlanság.
Papírvékonyak a falak, ezt csak most érzékelem,
A csendet minden nap újra elképzelem.
Apán látom, hogy nagyon feszült,
Ennek ellenére mindig derült.
Anya mindent el akar pakolni,
Semmi áron nem akar megnyugodni.
Előszedte a poros varrógépet,
Varrással tölti a hétvégéket.
Szabadidejében nekünk ad házimunkát,
Ha rosszak vagyunk, akkor duplát!
A húgom egész nap fagottozik,
Nem hiszem el, hogy ennyire unatkozik.
A bátyám üvölteti a zenét,
Hogy lehalkítja, arra kevés az esély.
A mosógép elnyeli a fele pár zoknim,
Mostanában a keresése a legújabb hobbim.
A nyuszinknak is elege van ebből,
Ha odamegyünk, hátrálni kezd egyből.
Unalom, tűnj el, szépen kérlek,
Miattad, folyton tv-t nézek!
Már az összes játékkal játszottam,
És már minden zenére táncoltam,
Kiraktam a Rubik-kockát, levágtam a hajam,
Minden módon szórakoztattam magam.
Fáj a fejem estére,
A Honfoglalóban én állok nyerésre.
A diétát feladtam már az első héten,
Hogy újra elkezdem, azt erősen kétlem.
Pedig kinyitnak a strandok nyáron,
A bikiniszezont annyira nem várom.
Az élet nem áll meg, továbbmegy,
Átlagosan vagy furcsán? Egyre megy!
Ez csupán csak egy megérzés,
Hogy ez őrület, az nem kérdés!
Czangár Zita Pálma, 15 éves (2. hely)
x x x
Mire jó a kényszerszünet?
Március 11. óta megváltozott az életünk.
A mindennapos iskolába járás helyét átvette az online oktatás, és megtanultunk egy új szót is: karantén. Ez a kellemetlen helyzet rákényszerítette az embereket arra, hogy otthon maradjanak. Van azonban ennek jó oldala is, mert a családtagoknak így több idejük jutott egymásra és talán olyasmire is, amire eddig nem értek rá.
Egy szép szombat délután így kerültek elő nálunk is a régi fényképek szüleim kincses dobozából. Mikor rendezni kezdtük őket, rengeteg kérdést tettem fel nekik. Kik vannak a képen? Mit csinálnak? Mikor készült? Szüleim, nagyszüleim pedig mesélni kezdtek, és elmerültünk a múlt csodás emlékeiben.
Az első fénykép története a régi, Duna menti házikóba vezetett vissza, mely Kulcsod falu határában, a védett Lioni-ág mellett még ma is megtalálható. Ez a kis lak volt dédszüleim szülőháza. Dédnagyapám építette, nagyapám szépítette és apukám gondozza, ápolja, hogy egykor én is részese lehessek e családi örökségnek. Boldogság kerített hatalmába, mikor megláttam a fényképen, és az az érzés, hogy igen, már egy kicsit az enyém is ez a mesebeli táj. A képet nézegetve megtudtam, hogy a háztól nem messze lévő legelő közelében régen volt egy katonai lőtér, amely nagyon sok kincset rejtett a gyerekek számára. Az akkori falusi gyerekek ott gyűjtötték össze az üres töltényhüvelyeket. Maga a házikó is sokat tudna mesélni, hiszen átélte a gátszakadást, az árvizet, de sok boldog pillanatot is – szülinapok, családi összejövetelek emlékét őrzi. Nincs itt se szomszéd, se gyár, se autó, se gáz, csak a mesebeli táj. Sok fénykép készült itt azóta is, mert mindenkit hatalmába kerített e csodálatos hely.
A következő fotó pár éve készült. Emlékszem, ahogy a töltésen átsétáltunk, hallgattuk a kakukkokat, élveztük, ahogy madárcsicsergés zengte be a fák sokaságát. Bebarangoltuk ezt a kis védett környéket, és az ösvényen áthaladva elénk tárult a gyönyörű lioni természeti rezervátum. Védett élővilág, madarak, állatok, halak, bokrok, fák, virágok szépsége kerített hatalmába.
A roskadozó régi gátőrházról – a Lion-házról készült fénykép is előkerült, vele együtt szüleim emlékei is. Sajnos már nem zengi be gyermekzsivaj, felnőtt beszéd – mondja apukám. Lassan ez is feledésbe merült. Már csak bedeszkázott ablakokat, letört ágakat, gallyakat, törmelékeket találnánk a környékén. Nagyapa még emlékszik rá, hogy a védett házat régen a gyermekprogramok, táborok, cserkészek versengése jellemezte. Mára már csendes a környék, üres a ház, a gaz benőtte a bejáratot. A régi gyümölcsösből már csak pár vadkörtefa található – mondja nagypapám, aki még most is érzi zamatos ízét a szájában. Úgy mesélte, hogy ők még itt élték gyermekéveiket, ide jártak fürödni a Lioni-tó gyönyörű tiszta vizébe. Itt tanult meg úszni ő is, és már mutatja is a következő fényképet. Ez sajnos már a múlté – sóhajt fel.
A következő fényképről nagymamának jut eszébe egy régi történet. A falubeli gyerekek egyik kedvenc csínytevése volt, hogy beleültek egy régi babakocsiba, és lecsúsztak a padlásfeljárón. Egy alkalommal azonban a kemence oldalához csapódtak. Az volt ám a felejthetetlen kocsikázás!
A doboz mélyéről újabb fénykép került elő. Dédapámat ábrázolta. Mikor ő munkába indult, a gyerekek mindig sírtak, hogy mehessenek vele. Dédanyám pedig egy vesszőkosárba ültette őket, és azt egy vékony madzaggal a bicikli után kötötte. Persze a madzag elszakadt, dédpapám pedig nélkülük haladt tovább.
De nemcsak ezt az egy történetet idézte fel a kép. Jöttek a régi emlékek szépen egymás után. Közben már beesteledett, de mindannyian vártuk a folytatást.
Többnyire nagypapámra és testvérére bízták a kishúguk felügyeletét, aki sajnos minden játékban akadályozta őket. Kieszelték hát, hogy beleállítják őt a kemény szárú ünneplő csizmába. Tervük sikerrel járt, mert húguk a csizmában moccanni sem bírt. Dédanyám persze jól megszidta őket ezért.
Egyszer nagypapámat megkérte az édesanyja, hogy vigye be a szeneskannát a nagyszobába, mert azzal fűtöttek. Ő a testvérével kitalálta, hogy befogják a macskát. A papám csinált is neki kumatot (magyar hámot), a macskára tették és istránggal ráerősítették. Abban bíztak, hogy a macska így majd elhúzza a szeneskannát. Annak azonban több esze volt. Elszakította az istrángot és uccu neki! Felszaladt a függönyre, jól széthasította, s neki az ablaknak! Szerencséjükre az ablak nem tört ki, de dédim bizony nagyon elfenekelte a terv kitalálóit. Így lett Gerzson, a macska nagypapám ellensége. A fényképek késő este kerültek vissza újra a dobozba. Most lett csak igazán kincses doboz, hiszen a régi felvételeket a hozzájuk kötődő emlékek még értékesebbé tették. Én magam is a szívembe zártam ezeket a régi történeteket, és azon a szombati hosszú délutánon egyáltalán nem bántam, hogy otthon maradtunk.
Zsidó Leila, 11 éves (2. hely)
x x x
Távoktatásban
Csend borítja el az utcákat. Egy-két kutya vonításán kívül nem hallok semmit. Egyszerre önti el szívemet a megnyugvás és a félelemérzet. Ráz a hideg, akárhányszor az elmúlt időkre gondolok.
„Üresség…” – azt hiszem, ez a megfelelő fogalom. Környezetünket és lelkünket egyaránt borítja – valamilyen részről –, ám a boldogság továbbra sem tűnt el teljesen, valamilyen formában mindenki életében ott lakozik, akármilyen végeláthatatlan helyzetben is ragadtunk. Én az örömömet ezekben a gyötrelmesen nehéz napokban a zenében véltem felfedezni. A zene gyógyító hatást gyakorol a lelkemre. A zene, mely ha becsukom a szemem, előhozza a valódi énem. Eközben kicsorduló könnyem mégis mást mond. Hallgatom a zenét. Valami szorítja a mellkasom, és nem bírja elengedni. A torkomban csomó keletkezett. Kezem, lábam remeg. Hiányzik a régi életem, érzem, hogy minden porcikám visszakívánja.
Az iskolai teendőim száma egyre csak gyarapodik. Napról napra erősödik bennem az érzés, hogy képtelen vagyok egyedül megoldani a feladatokat. Éppen a matekkal küszködöm, miközben a háttérben szóló tévénk híradója egyre több halálesetet jelent. Mint valami rossz rémálom, amiből csak a teljes összefogás ébreszthet fel minket… Tisztelem a pedagógusainkat, tudom, hogy ez nekik is ugyanolyan nehéz. Vannak diákok, akik igaz, hogy otthonról tanulnak, de nem lustálkodással töltik az egész napot, mint ahogy azt sok tanár gondolná. Nos, ez lennék én, Kovács Léda. Egyszerű név, az igaz, de én szeretem. A héten 3 internetes zeneórám van, segítek egy idős, mégis fiatalos lelkületű bácsinak a mindennapi tevékenységei elvégzésében, a szüleim válláról igyekszem minél több terhet levenni. Ezek után leülök a számítógépem elé, és a legjobb tudásom szerint próbálom elvégezni az iskolai kötelességeimet. Néha még futni is elmegyek. Gyakran érzem magam frusztráltnak, főleg akkor, amikor hallom, hogy értesítés jön egy tanáromtól, de közben tudom, hogy csak az utolsó pillanatban lesz időm leadni az adott leckét. Derűs vasárnapra ébredtünk. A minap lelkesen gyakoroltam a gitáromon, amikor a telefonom heves csipogásba kezdett. – Hát ez meg mi akar lenni? – néztem hunyorogva a készülékre. – Nocsak, igazán gondolhattam volna! A heti leckéket pár tantárgyból ismét az utolsó pillanatban kaptuk meg! – bosszankodtam, majd tovább gyakoroltam, végül is ez még nem katasztrófa. A nap végén kaptam egy telefonhívást. Az előbb említett bácsi, András bácsi, nagyon rosszul lett, bevitték a kórházba. – De buta vagyok, igazán gondolhattam volna, hogy valami baj van! Napok óta nem jelentkezett – kaptam a fejemhez dühösen –, holnap meglátogatom őt.
Hétfőn reggel már korán felébredtem. Az ég szinte fekete volt, úgy be volt borulva, mintha az időjárás valami rossz hírt akarna közölni. Az eső is szemerkélt. Felkaptam a táskámat, magamra vettem egy esőkabátot, és elindultam. Amikor odaértem, nem engedtek be hozzá. Látszott meggyötört, verejtékkel teli arcán, hogy fél. Csak az üvegablakon keresztül tudtam neki köszönni. – Hoztam egy kis sütit – tátogtam és mutogattam. Állapota ellenére még egy csalafinta mosolyt is küldött nekem. – Koronavírusos beteg??? – olvastam felhúzott szemöldökkel az András bácsi ajtajára írt szöveget. Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom, a biológiatanárom hívott. – A csudába, még ez is! Elfelejtettem, hogy ma felelek! – mérgedtem fel. Gyorsan hazasiettem, és megírtam a tanáromnak, hogy miért nem tudtam részt venni a felelésen. Szerencsére egész megértő volt, fogjuk rá…
Eltelt két hét. Az elmém teljesen meg van zavarodva, a beadandó iskolai dolgaimra nem tudok figyelni. Lehet, vírushordozó vagyok, hiszen rengeteget jártam András bácsihoz. A többi ember érdekében már futni se megyek ki…
Éppen a kertben dolgoztam, amikor megcsörrent a telefonom.
– Haló, tessék? – vettem fel az idegen számot.
– Jó napot kívánok! A kórházból hívom Önt. Sajnos rossz hírt kell közölnöm. Beregszászi András elhunyt koronavírusban, de hagyott itt Önnek egy cetlit, bejön érte?
E mondatok hallatán még a kapa is kiesett a kezemből. Hirtelen nyelni sem tudtam, valami erősen nyomta a mellkasomat is. Igen, ez az az érzés, amiről beszéltem. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor a szabadságomat és a hétköznapi életemet vette el tőlem a vírus. Most pedig András bácsit…
– Persze, fél óra, és bemegyek érte – tettem le a telefont. Nehéz elhinni, hogy ez történt. András bácsi volt az, aki megértette velem, hogy az iskola nem az, aminek mi, diákok látjuk. Nem egy hely, ahová minden nap bejárunk, és koptatjuk a padot álmosan. Az iskola az életre is felkészít, hiszen sok boldogságot, de sok bántalmazást is élünk meg ebben az épületben épp úgy, ahogy az életben is. Megtanított arra, hogy ne a tanárok, ne az átlagom és ne is a szüleim miatt tanuljak, hanem csakis magam miatt. Legutóbb azt mondta nekem András bácsi, hogy ebben a katasztrofális helyzetben, amikor még a fejünkre se ütnek, hogy tanuljunk, ilyenkor kell tényleg ott lenni fejben. Vegyem ezt kihívásnak, amit teljesítenem kell. Így fogok cselekedni.
A cetlin ez állt: „Ki elindult, s még nem érkezett meg, biztatóbb a helyzete a soha el nem indulónál.”
Klukon Adél, 15 éves (3. hely)
x x x
Távoktatásban
Üres a falu, minden bezárva,
mi sem mehetünk iskolába.
Ezt először senki sem bánja,
de már mindenki a végét várja.
A mottó: „Moss kezet!“ „Maradj otthon!“
De gyerek se maradjon hoppon.
Ha már nem mehet iskolába,
legyen tanítás távoktatásban.
Semmi lazulás, nincsen butulás,
ez újfajta modern tanulás.
Több a feladat, meg a lecke,
nincsen lyukas óra egy sem, persze.
Ne legyen felvételi se jövőre,
ha most érettségi is törölve.
A vírusoktól nem kell félnünk,
Az online világban így élünk.
Nagy Georgína, 14 éves (3. hely)
Folytatjuk a pályaművek ismertetését.
