Alapiskolás koromban – olyan hetedikes lehettem -, amikor az egyik nyáron elküldtek a szüleim egy úttörőtáborba Romániába a Fekete-tengerhez.
Az akkori szocialista rendszerben ez bevált gyakorlat volt. Több felvidéki, akkor még ún. „cseszkoszlovenszkói” társammal egyetemben autóbuszra, majd vonatra ültettek minket, és elvittek a Fekete-tenger partjára. A tábor – sok hiányossága mellett is – egész elfogadható volt, és az, hogy akkor és ott láttam először tengert, felejthetetlen élményt jelentett számomra. Ami azonban igazán megváltoztatta az életemet és a gondolkodásmódomat, az egy ott történt esemény volt:
Ebédidő volt. A tábor étkezőjében sorakoztunk, és vártunk, hogy ránk kerüljön a sor. Én az egyik barátommal magyarul beszélgettem, amikor odaértünk a minket kiszolgáló szakácsnők ablakához. A szakácsnők egymás között román nyelven beszélgettek, nevetgéltek, amikor egyszerre csak elhallgattak. Pont, amikor mi odaértünk. A szakácsnők egyike rám emelte tekintetét, letette a szedőkanalat, és megkérdezte tőlünk, hogy honnan vagyunk. MAGYARUL kérdezte. Az ajkától elhangzott magyar szavak annyira megleptek, hogy szóhoz sem jutottam. A mellettem álldogáló barátom tekintete is teljes megdöbbenést sugárzott. „Csehszlovákiából vagyunk.” – mondtam halkan, hogy én magam is alig hallottam. Erre a szakácsnő örömében sikított egyet, és odacsődítette a munkatársnői többségét is, akik nemsokára kijöttek a konyhából, és ölelgetni kezdtek minket. „Cseszkoszlovenszkói magyarok, gyertek ide, lányok, itt cseszkoszlovenszkói magyar fiúk vannak,” – örvendeztek nekünk.
Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a táborunkban csak három magyar fiú volt (engem is beleszámítva), a többiek szlovák és cseh nemzetiségűek voltak. Én nem igazán értettem a szakácsnők lelkesedését, hogy miért vannak annyira meghatódva, mert bizony némelyikük szemében hatalmas könnyek is csillogtak. Persze, ezután nekünk hármunknak nagyon jó dolgunk lett a táborban, mert mindig mi, magyar fiúk kaptuk a legjobb falatokat a magyar szakácsnőktől.
Mondom, ezt ott, akkor nem értettem. És sokáig utána sem, hiszen a csehszlovák oktatási rendszer, célzottan elhallgatta előlünk múltunkat, származásunkat, elrabolta a kultúránkat, és megpróbált bennünket teljesen elnemzetteleníteni. Később, már gimnazista koromban persze felnyílt a szemem, és rájöttem az összefüggésekre. Emlékszem, először hiába törtem a fejem, nem értettem meg, hogyan lehetséges az, hogy mi otthon szülőfalunkban magyarul beszélünk, de Csehszlovákiában élünk, ezért anyanyelvünket csak megszabott korlátok között félve használhatjuk. Hozzá szoktunk, hogy például hivatalban, vagy akár az utcán is, ha magyarul folyt a beszélgetés, és közeledett egy szlovák, vagy idegen ember, szinte ijedten elhallgattunk, miközben ő szúrós szemekkel, gyanakodva bámult minket. Mi pedig szinte bűntudatot éreztünk, hogy magyarul mertünk szólni egymáshoz. És Romániában miért élnek szintén magyarok? És ha annyi magyar van itt is meg ott is, akkor ez miért nem Magyarország?
Gyermekésszel ezt egyszerűen nem bírtam felfogni. Nem volt, aki értelmesen megválaszolta volna nekem a bennem felmerült kérdéseket. Tényleg csak évekkel később jöttem rá, hogy kérdéseimre mik a válaszok. Akaratunkon kívül idegenekké tettek bennünket, a saját szülőföldünkön.
Trianon, nem csupán szétdarabolta Magyarországot, hanem szétvágta a magyar nemzetet is, és határokat húzott nem csak a térképeken, de a lelkekben is. Az egységes magyar nemzetnek azon részei, amelyek az utódállamok határai közé szorultak, állandó fenyegetésnek vannak kitéve. Sajnos, néhányan beleestünk abba a csapdába, amit nekünk szántak: másfajta magyaroknak kezdtük magunkat hinni. Más magyaroknak oly értelemben, hogy például Szlovákiában élünk, tehát ez a hazánk, és Magyarország csak egy idegen országgá vált számunkra, ahová jó elmenni bevásárolni vagy moziba, mert anyanyelvünkön beszélhetünk, de mégis egy teljesen másik országgá vált. Sőt, sok csonkaországi magyar is másodrangú magyarként kezelt minket, akiknek a magyar nemzethez szinte semmi köze sincs. Hazánk szétdarabolóinak sikerült elérniük, hogy idegen hatalom uralma alá kerültünk, és a hatalom urai kényük-kedvük szerint játszadoztak sorunkkal. Magyarságunk, nemzeti és kulturális tudatunk elhalványult ugyan, de el nem halt.
Szlovákia határai közé szorított nemzetrészünk bizonyos száma elfogyott, ez tény, beolvadt a szlovák nemzetbe, ami természetes folyamat. Sajnos. Azonban a beolvadás és az elnyomás ellen csak egyféleképpen tudunk harcolni, ha összetartunk, kitartunk, és megpróbáljuk elérni, hogy saját sorsunkról mi magunk döntsünk – önrendelkezést, autonómiát építünk ki, amihez nem kell mások engedélye, mert ez csakis saját kitartó és szorgos munkánk gyümölcseként érhetjük el. És bár a trianoni határ a térképen létezik, a lelkekben azt ki kell radírozni, mert a magyar nemzet egy, a magyar föld és a magyar haza egy: egy egységes egész, amelyben minden magyarnak ugyanolyan szerepet kell kapnia, éljen bár a maradék Magyarország határain belül vagy kívül. Soraimat Sértő Kálmán felejthetetlen soraival zárnám:
„Tovább kell élőknek álmodnunk,
Hinni, mert készül valami.
Nem járja már itt sok magyarnak,
Mindég könnyét ontani.
Hős szó kell nekünk, nem hazugság.
Azt izenik a temetők,
Parancsot virágoznak nékünk,
a porladozó felkelők….”
Csala Patrik, Felvidék.ma