A gyerekek alig várták, hogy este legyen, hogy mehessenek az ablakok alá énekelni. Minden gyerek vitt magával tarisznyát, abba gyűjtötték amit kaptak: diót, almát, kalácsot. Az ablak alatt ezt énekelték: „Karácsony éjszakája, Krisztus születése napja, örüljünk és örvendezzünk, ma született Krisztus nekünk. Jaj, szegény de fázik, könnyei elázik. Nincsen neki párnája, sem ékes palotája, csak széna meg szalma, melegíti őt a barmok párája.”
Egy gyerek ezt mondta: Dicsértessék a Jézus Krisztus, amennyi széna, szalma van a kendtek udvarában, annyi marhácska szaporodjon az istállócskába. A háziasszony kiszólt: Hányan vagytok gyerekek? Hatan, hangzott a válasz. Annyifelé szaladjatok. Nem lehet, mert kolbászból van a kerítés, válaszolták a gyerekek.
S ekkor a háziasszony kiosztotta, amit nekik szánt. Vacsora előtt a gazda fokhagymával megjelölt minden baromfiólat, és az istálló ajtaját is, hogy a boszorkák ne tudják megrontani az állatokat. Aztán a gazda szénát és szalmát összecsavart, egy szakajtóba kukoricát, búzát tett és bevitte az asztal alá, és ez ott maradt az új év első napjának reggeléig. Ekkor megetették az állatokkal, hozzáadva a szentestei asztalról a morzsát, hogy ne legyenek betegek az állatok.
A szentestén a gazdasszony a legszebb vászonabrosszal terítette meg az asztalt. Mindent odakészített: egész kenyeret, bort, pálinkát, diót, ostyát, mézet, fokhagymát, sült tököt, káposztalevest, keserűtúrós csíkot, mákos gubót, ferentőt (palóc böjti eledel), túrós és káposztás lepényt, diós, és mákos csavart kalácsot, aszalt gyümölcsöt.
Vacsora előtt egy személy fehér lepedőbe burkolózva hozta a karácsonyfát, amely egy borókafa volt, otthon sütött figurákkal, felfűzött pattogatott kukoricával, pár darab otthon készített szaloncukorral díszítve.
Csengettek, majd a család imádkozni kezdett.
Először az anya megszegte a kenyeret, mindenkinek vágott belőle, s az asztaltól nem volt szabad felállnia, mert akkor nem ülnek meg a tyúkok.
Az apa szétvágta az almát annyifelé, ahányan voltak, és kiosztotta. Ha valaki eltéved, gondoljon mindazokra, akivel ezt az almát ette, mondta. Utána mindenki vett egy szem diót, s ha rosszat vett, azt jelentette: beteg lesz. Majd mindenkinek meg kellett ennie egy gerezd fokhagymát, hogy erősek legyenek.
Ezután az ostyát mézbe mártották, hogy olyan édesen szeressék egymást, mint a mézes ostya. Aztán a tökből ettek, hogy ne fájjon a torkuk, a gyümölcsből meg azért, hogy sok gyümölcs legyen. Ezután az apa öntött egy stampedli pálinkát a felnőtteknek és következett a káposztaleves gombával, ami vajjal volt berántva. (A böjtben nem főztek zsírral). Majd következett a csík (tészta), és a gubó (gubának is nevezik).
Az eladó leány leste, hogy az apja mikor szúrja az első gubót a villára, azzal kiszaladt, rátette a kerítésre, ha a madár elviszi, akkor a következő évben férjhez megy, de ha a gubó ott maradt, a lány is megmaradt. A mákos ferentőt meg azért készítették, hogy sok kisliba legyen.
De karácsony napján mákosat sem volt szabad enni, mert akkor sok bolha lesz. Következett a kalács és a bor után az imádság és ezzel végződött a vacsora.
Vacsora után a lánypajtások elmentek zsúpot verni. Ez úgy történt, hogy a tésztaszedő fakanállal a háztetőn lévő zsúpot veregették és a kötényüket alá tartották. Akinek búzaszem esett a kötényébe, annak gazdag ura lesz, akinek rozs, annak szegény, akinek konkoly, arra azt mondták, megesik. Utána a lányok éjfélig szebbnél szebb karácsonyi énekeket énekeltek. Mivel tőlünk 5 kilométerre volt a templom, nem nagyon jártak éjféli misére.
Napjainkban már kevés háznál tartják így a karácsonyestét. Azért káposztaleves, a keserű túrós csík, túrós lepény, mákos és diós csavart kalács még minden háznál szokás. A gyerekek már nem járnak az ablakok alá énekelni. Viszont jobban járnak éjféli misére autóval.”
A szokásokat lejegyezte a 80 éves ipolykéri özvegy Szuchánszky Margit.
Gyűjtötte Dániel Erzsébet 2001-ben.
