Egy kedves barátom mesélte, hogy a minap magánjellegű ügyekben egy tucatnyi, többségében magyarok lakta település községi hivatalát kereste meg telefonon. Felháborodva jegyezte meg, hogy a hívott fél, a hivatal munkatársa vagy maga a polgármester, kettő kivételével államnyelven, „Prosím, obecný úrad X” /az X a község szlovák nevét jelenti/ jelentkezett be.
A kivételt jelentő két hivatalban a „Prosím, tessék, obecný úrad” volt a bemutatkozás. Mivel, mint mondta, az általa hívott községi hivatalok élén színtiszta magyar polgármester áll, és munkatársai is magyarok, illetve jól beszélik a magyar nyelvet, elvárta volna tőlük a kétnyelvű bemutatkozást. Ahogy ironikusan megfogalmazta, ez volna a köznapi magyar kisebbségi minimum.
Azóta is „ízlelgetem” ezt az új kifejezést, és azon tűnődöm, mi minden tartozhat/na/ a köznapi magyar kisebbségi minimumba. Akik figyelemmel kísérik a sajtót, tudják, hogy miről szól majd az MKP, a Híd és a Kerekasztal által ősszel elfogadandó kisebbségi minimum, amelyre kétségtelenül szükség van a szlovákiai magyarság megmaradásához és fejlődéséhez. Még akkor is, ha egyelőre csak elveket tartalmazó nyilatkozatról, és nem cselekvési programról lesz szó a készülő dokumentumban. Ugyanakkor rajtunk, szlovákiai magyarokon múlik, hogy a köznapokban cselekvően gyakoroljuk a magyar kisebbségi minimumot közösségeinkben, de kint az utcán, és otthon családjainkban is.
Nézzünk alaposan körül lakóhelyünkön, hogy például kétnyelvű-e a községi hivatal névtáblája, vagy a hivatali órákat feltüntető tábla. Ha csak egynyelvű, bátran figyelmeztessük a falu első emberét, hogy mielőbb szíveskedjék pótolni a mulasztást. Vagy nézzük meg, hogy kétnyelvű-e a helyi magyar vállalkozó cégtáblája? Ha nem, akkor jelezzük finoman az illetőnek, tegye meg azt a szívességet, hogy kétnyelvűsíti a táblát. Természetesen, számolnunk kell azzal is, hogy elutasítóan reagál kérésünkre, mi viszont megtettük a minimumot, szóba hoztuk a kétnyelvű felirat hiányát.
Tartsák kötelességüknek a községi hivatalok magyar anyanyelvű alkalmazottai, hogy félretéve a kényelmes megszokást, a magyar ügyfél jelenlétében a hivatali okmányok megnevezését igenis, használják magyarul. Tessék utánanézni, mi a magyar megfelelője a „talčivonak” /nyomtatvány/, a „výpisnek” /kivonat/, a „rozhodnutienek” /határozat, döntés/, a „pokladničný dokladnak” /pénztári bizonylat/, hogy csak néhányat említsek a sok közül. Bizony, ezt is nevezhetjük köznapi magyar kisebbségi minimumnak, mert ez is egyfajta felvilágosító munka. Elképzelhető, hogy a kevert nyelven beszélő ügyfél először hallja ennek vagy annak a hivatali szakszónak a magyar megfelelőjét, és lehet, hogy megjegyzi, legközelebb talán már használni is fogja.
Köznapi beszédünkben is tudatosan törekedjünk a már bevett szlovák kifejezések magyar nyelven való használatára. Hogy csak néhányat említsek a bőséges kínálatból. Ne mondjuk, hogy „mraznička” / hűtőláda, esetleg mélyhűtő/, „horčica” /mustár/, „poliklinika” /rendelőintézet/, „diktát” /tollbamondás/, „disk” /keréktárcsa/, „obývačka” /nappali /, „podpora” /segély/ „vložky” /betét/, „sestrička” /nővérke/, „žuvačka” /rágógumi/, stb., stb.
Azt még megérteném, ha az imént felsorolt szlovák szavakat csak azok a magyarok használnák, akik szlovák iskolába jártak, de magyar alap-és középiskolát végzett honfitársaim közül is bizony otthon a családban, az utcán, baráti társaságban sokan meggondolatlanul, felelőtlenül „zsuviznak”, „szesztricskáznak”, „párkiznak”, „nanukoznak”, „obcsianszkiznak”, „chrípkáznak”.
Barátaimra vagy közelebbi ismerőseimre időnként jóindulatúan rápírítok, ha jelenlétemben kevert nyelven beszélnek. Hozzáteszem, nem aratok vele nagy sikert, mert egyesek ez miatt különcnek, csodabogárnak néznek. Mondanám, hogy a magyar szülők, a magyar pedagógusok is rászólhatnának gyermekeikre, tanítványaikra, hogy iktassák ki köznyelvi szóhasználatukból azokat a szlovák kifejezéseket, megnevezéseket, amelyeknek van magyar megfelelője. Csakhogy sokszor bizony ők is ebbe a hibába esnek.
Igenis, vegyünk erőszakot begyepesedett, megszokott vegyes nyelvhasználatunkon. Ez a minimum, amit megtehetünk szép magyar anyanyelvünkért, magyarságunkért. Hogy ne mondhassák ránk, amit egyszer egy magyarul jól értő szlovák ismerősöm mondott nekem: „Ti igazából nem beszéltek tisztán se magyarul, se szlovákul, hiszen hányszor hallom, hogy amikor magyar kollégáim egymás közt magyarul társalognak, szlovák szavaktól hemzseg a beszédük.”
Köznapi magyar kisebbségi minimum, ha napi beszédünkben tudatosan kerüljük az idegen szavak használatát. Ezzel talán jó hatással lehetünk a környezetünkben élő, anyanyelvük iránt igénytelen magyarok szóhasználatára is.
Ja, és akit nem zavar, hogy kevert nyelven beszél, félő, hogy azt különösebben nem foglalkoztatják a kisebbségi nyelvhasználati törvény biztosította jogok sem, de a kisebbségi minimum irányelvei iránt sem fog élénken érdeklődni.
Bodzsár Gyula, Felvidék.ma
