Felvidéki magyarként gyakran hallottam azt a szlovák ismerőseim által feltett kérdést, hogy áruljam már el nekik, miért is beszélünk mi, itteni magyarok még szlovák állampolgárokként is magyarul?
Gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, hiszen aki aktívan ténykedik és utazgat a Felvidéken, és teljesen elszlovákosodott városokban is megfordul, és csupán szlovákul tudó szlovákokkal is beszél, azzal előfordult már, hogy ezt a kérdést intézték hozzá.
Amikor először kérdezték ezt tőlem – őszintén bevallom – eléggé megdöbbentem. Pozsonyi egyetemistaként sok szlovákkal kerültem kapcsolatba, és amikor egyszer egy liptószentmiklósi csoporttársam kérdezte ezt tőlem, először azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak neki. Először is, nem értettem a kérdés lényegét. Hiszen magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvűként az számomra természetes, hogy magyar ismerőseimmel magyar nyelven beszélgetek, hogy magyar sajtótermékeket, magyar könyveket olvasok, hogy magyar nyelvű zenét hallgatok. Nekem magyarként ez így természetes. De szlovák barátomnak ez egyszerűen nem ment a fejébe, egyszerűen nem értette meg, hogy miért beszélek magyarul? Sőt, hogy merészelek még az utcán is magyarul beszélni, amikor egy zömmel szlovákok lakta városban vagyok?
Itt szeretném megjegyezni, hogy ez a szlovák ismerősöm ráadásul eléggé szabadelvű felfogású volt, és nem vallott semmilyen magyarellenes nézeteket, sőt inkább elítélte azokat. Én türelmesen elbeszélgettem vele, és elmagyaráztam neki, hogy számomra, aki a Szlovákia jelenlegi határai közé vagyok ugyan „rekesztve“, mégis a magyar nyelv az anyanyelvem, a magyar nemzet részeként a magyar a nemzetiségem – számomra, csakúgy, mint a felvidéki magyarság többsége számára ez így természetes. Csak azért, mert ezt a felvidéki területet, ahol őseim évszázadok óta éltek, néhány éve Szlovákiának nevezték el, még nem fogok otthon szlovákul beszélni, szlovák nyelvű rádiót hallgatni csak szlovák újságokat vásárolni és olvasni, sőt otthon a szüleimmel szlovák nyelven beszélni! És mivel számomra az anyanyelvem nem csupán ún. „konyhai – nyelv“, hanem természetes anyanyelvem, számomra természetes, hogy bármely város bármely utcáján vagy éttermében magyar nyelven fogok beszélgetni és szórakozni magyar barátaimmal.
Szlovák barátomat ez az indoklásom szemmel láthatóan nagyon elgondolkodtatta, és már éppen úgy gondoltam, hogy napirendre tért válaszom fölött, amikor néhány nap múlva újra előhozta nekem ezt a kérdést. Elmagyarázta, hogy álláspontom szerinte téves, mert amikor például ő az egyik szintén szlovák barátjával az Amerikai Egyesült Államokban töltött néhány hetet, akkor igyekezett mindenhol angol nyelven beszélni, mert érezte, idegenként van jelen amerikai földön, ahol az ő másságát vendégként elfogadják ugyan, de mégis csak idegenként van ott, és éppen ezért igyekszik hozzá idomulni a helybeli szokásokhoz.
Én elmagyaráztam neki, hogy érvelése itt sem teljesen helytálló, hiszen ő a szülőföldjéről utazott külföldre, egy teljesen idegen kultúrájú másik országba, sőt, egy másik földrészre, mi felvidéki magyarok azonban szó szerint itt, ezen a földön vagyunk itthon: itt élnek nemzedékek óta az elődeink, itt születtünk mi is, itt jártunk iskolába, itt sajátítottuk el az anyanyelvünket – a csodaszép magyar nyelvet. Minket ide köt minden: a kultúránk, a vallásunk, a nemzetünk – mi itt vagyunk otthon, és ezen a tényen semmi sem változtathat. Hiába próbáltak, sőt napjainkban is próbálnak minket elhallgattatni, elszlovákosítani, elűzni szülőföldünkről, büntetni minket azért, mert nyíltan vállaljuk magyarságunkat, mi ragaszkodunk nemzetiségünkhöz és szülőföldünkhöz egyaránt. És újra kihangsúlyoztam neki, hogy mi ezt felvidéki magyarként nem azért tesszük, hogy az itt élő szlovákokat dühítsük, bosszantsuk, hanem mert magyarként büszkén és boldogan szeretnénk saját szülőföldünkön leélni az életünket.
Ahogyan egy amerikai számára természetes, hogy angolul beszéljen saját földjén, vagy ahogyan egy franciai számára természetes, hogy franciául beszéljen Párizsban, úgy az számunkra is természetes, hogy magyarul beszéljünk Somorján, Dunaszerdahelyen, Párkányban, Ipolyságon, Léván vagy Nagykaposon, mert mi itt nem idegenek vagyunk, hiszen mi itt vagyunk itthon. És számunkra ez fontos, hogy ne csupán félve súghassunk össze néha magyar nyelven, hanem nyíltan, hangosan és őszintén bárhol a széles e Felvidéken: az utcán, a kávéházban, a hivatalban, az iskolában, a színházban magyar nyelvű előadást élvezve vagy a vonaton ülve.
Miután mindezt hosszasan elmagyaráztam csoporttársamnak, megpróbált még egy ellenérvet felhozni, amely így hangzott:
„Na, de mikor fognak megtanulni az itteni magyarok szlovákul, hogy érvényesülhessenek a szlovákiai munkaerő – piacon?“
Véleményem szerint a szlovák nyelv elsajátítására a felvidéki magyarságnak rengeteg lehetősége van, és bárki megtanulhat tökéletesen szlovákul, akinek arra szüksége van. Rengeteg szlovák anyanyelvű ismerősöm nem is tudott arról, hogy például az én anyanyelvem és nemzetiségem magyar, sőt jómagamnak jobban sikerült elsajátítanom a szlovák helyesírás szabályait, mint némely szlovák ismerősömnek. Éspedig azért, mert tudtam, hogy az itteni életben szükségem van a szlovák nyelvre, és ezért megtanultam szlovákul. (Istennek és szüleimnek hála, magyar tanítási nyelvű alapiskolában és gimnáziumban végeztem tanulmányaimat.)
Ami egyáltalán nem mondható egyedi esetnek, és a felvidéki életnek ez többnyelvűség is éppen úgy a természetes velejárója volt már évszázadok óta, és annak is kellene maradnia.
Éppen ezért nem lehet senkit sem arra központilag kényszeríteni, hogy tanulja meg a szlovák nyelvet, legfeljebb csak megteremteni annak feltételeit, hogy ezt bárki megtehesse. De éppen ezért ugyanúgy elvárnánk, hogy legalább azokban a községekben, amelyekben magyar nemzetiségű lakosok arányszáma eléri legkevesebb tíz százalékot, az oktatási intézményekben bevezetnék a magyar nyelv és a magyar történelem oktatását is a szlovák nemzetiségű gyermekek számára is. Ez ugyanolyan ésszerű és nem csupán a két nemzet együttélését elősegítő gesztus volna, mint az, hogy a magyar nemzetiségű lakosok igyekeznek megtanulni szlovákul. Mert nem tagadhatjuk, hogy sok szlovák anyanyelvű ember él a Felvidék szinte teljesen színmagyar településein (cikkünk szempontjából az most teljesen mellékes, hogy ők természetes úton jutottak – e ezekre a településekre, vagy pedig központilag az egységes magyar nemzetrész „felhigítására“ lettek ide „betelepítve“). A lényeg az, hogy itt vannak, közöttünk élnek, és ha ők is boldogan szeretnének a magyar anyanyelvű emberek között élni, és baráti szomszédi viszonyokat ápolni velünk, akkor nekik is meg kellene ismerniük a magyar kultúrát, és a magyar nyelvet is. Ezen lépés megtétele után beszélhetnénk igazán egyenrangú baráti viszonyról, és ha már a pozsonyi szlovák vezetés szempontjából vizsgáljuk is a helyzetet, mert hiszen ők ránk akarják kényszeríteni a szlovák nyelvet azzal az ürüggyel, hogy szívükön viselik a felvidéki magyarajkú honfitársaik boldogulását, akkor ugyanúgy szempontként szívükön viselhetnék azon szlovákajkú honfitársaik boldogulását is, akik közöttünk élnek, és hamis történelmen felnevelkedve, gyűlöletre és butaságra alapozva, a magyar nyelvet nem ismerve élnek velünk a Felvidéken. A felvidéki szlovák nemzetiségű honfitársainknak ugyanúgy el kellene sajátítaniuk a magyar nyelvet, mint amilyen szinten mi, felvidéki magyarok beszélünk szlovákul.
Hogy rövid történetemet befejezzem, a liptószentmiklóoi szlovák csoporttársam érvelésem után nekem adott igazat, és elismerte, ez így volna helyes, és ésszerű, és hogy gondolatmenetemben nincs semmiféle szélsőség, sokkal inkább jóindulat és értelemszerűség. Remélem, ésszerű álláspontom sok követőre talál, és rövid időn belül sok szlovák honfitársunk is elismeri, közös jövőnket csak közös erőfeszítéssel tudunk kiépíteni, és nem egymás kirekesztésével és megalázásával.
Csala Patrik, Nagymegyer