„Az agyonhajszolt szülők, csonka családok és a jelen beteg társadalom idejében az oktatási intézményeink jelenthetnék így gyermekeink fejlődésének és biztonságának a zálogát. Csak jó képzés és méltó fizetés kell hozzá.“
(Az idézet forrása: Petheő Attila – Október 5-e, a tanítók és tanárok világnapja). Szomorúnak találom, hogy még mindig ott tartunk, hogy egy annyira személyes determináltságú folyamatról, mint a nevelés még mindig sokan az idézett szerzővel egyetemben azt feltételezik, hogy annak záloga lehet egy intézmény. Egyszer már végre világosan ki kellene mondani, hogy a nevelés kizárólag és egyedül a legközelebbi családi kapcsolatot alkotók feladata és felelőssége. Sőt azt is, hogy a közvetlen szociális környezet legalább akkora felelősséggel bír, mint az aktuális oktatási/gyermekmegőrzési intézmény., továbbá azt is, hogy a hatalmat gyakorló felelőssége, hogy az érintetteket ezen a területen végzett tevékenységükben minél hatékonyabban támogassák! Valamint ne legyen módjuk álságos kifogások keresgélésére. Az ilyen komplex felfogásban gondolkodás bizonyára garantáltan több probléma megoldásához vezetne, mint azt feltételezhetnénk bármilyen nagy sikerű és alaposan átgondolt reformról a pedagógusképzésben.
Jogos a kérdés, miért nem tesszük ezt, ha a dolog ennyire egyszerű. Sajnos a“ pénzem dolgozik helyettem“ szemléletű társadalomban egy ilyen felfogás teljesen idegen. Elképzelem, pl. hogy a nagy ipari üzemeknek megtiltanánk a 12 órás műszakokat, mivel azok a jelenlegi rendszerben annyi kárt okoznak a harmonikus családi környezetben, amit semmilyen mértékű plusz profittal sem lehet jóvá tenni. Arról már szó se essék, hogy hogyan lehet összehasonlítani egy ipari termékben megjelenő rövid ideig fennálló értéket egy olyan értékcsoporttal ami generációkon át jelentős befolyással van a társadalmat alkotó egyedek gondolkodására, s ami talán még ennél is fontosabb a viselkedésükre. Számomra úgy tűnik, hogy pár fillér haszonért akkora károkat okozunk, talán elsősorban nem is magunknak, hanem inkább utódainknak, amiért unokáink csöppet sem fognak tisztelettel emlékezni felmenőikre. Tudom, sokak szerint mit se számít az ilyen érzelgős, szentimentális ábrándozás. Számukra csupán annyit, hogy nagyszüleink tudták a dolgukat tenni, talán jobban, mint mi, s közben még egymásra figyelni is volt idejük és gondjuk is. Szinte hallom a tiltakozást, hogy ne idealizáljam a két világháborús közeli múltat, sem pedig a pár évtizeddel ezelőtti világ nyomornegyedeit. Az ilyen realistáktól csupán azt kérdezném, hogy mennyivel jobb az új zsidóállam okozta évtizedes háború és népirtás a világháborúknál, vagy mennyivel kevesebb a mai nyomornegyedként megjelölhető település, mint volt az mondjuk száz évvel ezelőtt. Azt mondom, ha valaki elutasítja az érzelmeket, mert ő modern ember s mint ilyen szereti a dolgokat realistaként szemlélni, akkor legyen következetesen realista s a puccos negyedekkel és márkás sportkocsikkal együtt lássa meg a munkahivatalok megalázott sorban állóit is, s a tömegközlekedés modern“ vívmányait“ is,hogy csak egy-két apró realista példát mondjak!
Mindent összevetve csak sajnálni tudom azokat, akik azt képzelik, hogy amíg ez a garnitúra szemrebbenés nélkül, röhögve hazudhat, csalhat és lophat, reménykedni lehet egy egynapos sztrájk következtében alapjaiban más, de nem rosszabb rendszer kifundálásában és életre hívásában.
No barátaim, ki itt a révedező szentimentalista és valóságtól elszakadt ábrándozó?
Vitázzunk! Állok elébe.
Varga Lajos
{iarelatednews articleid=”35914″}
