Szomszédolás, avagy mozaikcserepek a szlovák-magyar együttélés tablójához címmel új, négy részes sorozatot indítunk.
Tavaszváró kedvvel jártam a várost, de a virágos hangulatom még korainak bizonyult, mert a visszaszorulóban lévő tél ordas szelekkel üzent, csípős fullánkjaitól megriadtak a nyitnikék is és elhallgattak. Kassa utcáin nem ritka vendég a széljárás, az évnek alig akad olyan napja, amelyiken valamelyik ne járná táncát a város zegzugos utcáin. S közülük is az éles északi igazán barátságtalan, különösen, ha az utcasarkon váratlanul arcon csapja az embert. Ilyen pofon után akaratlanul feltűröd kabátod gallérját, de az sem segít sokat, mert a borotvaél ott táncol az arcodon. Ettől menekülve tértem be a közeli borozóba, hogy két deci vörösborral elűzzem a hideget és enyhítsem tavaszra hangolt csalódásomat.
A borkóstoló a Fő utca felső végén van, egy udvarban, a kassaiak, különösen pedig amolyan értelmiségi és sportolók kedvenc találkozóhelye, s közülük is a korábban születetteké – a nyugdíjasoké. Itt az ember mindig összefut valakivel: ismerőssel, baráttal. Most is így történt. A sarokban egy asztaltársaság múlatta az idejét, valamennyien megették a kenyerük javát. Alig volt időm szemrevételezni őket, amikor régi, kedves ismerősöm vált ki közülük és széles, baráti gesztussal megölelt. Imre bácsi volt, akivel a gömöriek egymást nyugtázó figyelmességével szoktunk találkozni és aki velem mindig magyarul beszélt, nem visszafogottan, hanem úgy, ahogyan egy kiegyensúlyozott családban szokás. Most is így tette, majd a többieknek szlovákul mondta, hogy én vagyok „a magyar”, s nem fukarkodott dicsérő szózatokkal a címemre. A társaság zömét a Műszaki Egyetem volt tanárai alkották, vegyesen bányászok és kohászok. Közöttük még egy gömöri, aki Rekenyeújfaluból (Rakovnica) származik, és engem mindenütt földijeként prezentált, néha tört magyarsággal azt is igazolva, hogy nálunk, gömörieknél, egyformán természetes a magyar és a szlovák szó.
Imre bácsi rangidősként (88!) nagy tiszteletnek örvend, nem csak ebben a társaságban. Ismert a kassaiak körében, valamikor különféle tisztségeket töltött be, kapcsolatai a mai napig a legmagasabb körökig terjed. Mindig baloldalinak vallotta magát, habár annak idején elvbarátai zárták ki a pártból. Igazi ellenségeinek az ortodox kommunistákat tartotta, de nem sok energiát szentel rájuk, elintézte őket egy kézlegyintéssel. Imre bácsi kora és ótestamentumi származása sok olyan értéket villant fel, aminek okán a társaság odafigyelését méltán kiérdemelte. Nehéz lenne valamennyit számba venni, de életvitele, gondolkodása, tájékozottsága, bölcsessége min-mind olyan elemeket villant fel, amire nem lehet eléggé odafigyelni.
Több évtizedekre visszatekintő ismeretségünk Imre bácsival úgy kezdődött, hogy ő az oktatásügy akkori tótumfaktuma első találkozásunkkor rám csodálkozott ekképpen: Hja, Te is gömöri vagy!.., és a jelenlévők nagy ámulatára magyarra váltotta a szót, mintha mindig ismertük volna egymást. Magáról elárulta, hogy Jolsváról származik, ami nekem is kedves helyeim közé tartozik. Ez a Móricz Zsigmond regényéből (Isten háta mögött) ismert városka hosszú ideig a Jolsva-patak völgyében fekvő magyar települések természetes központja volt, akaratlanul is az ember emlékezetébe idézve a gömöri fazekas falvakkal kapcsolatos mondókát: Gice, Lice, Süvetice… Az ötvenes években még jómagam is érzékelhettem régi dicsőségét, amely a lélektelen iparosítással, a szovjet helyőrséggel és a látszat kezelte romakérdéssel teljesen elfogyott. Imre bácsi mindezek ellenére szülővárosáról és a valamikori büszke jolsvai polgárokról mindig a legnagyobb elismerés hangján beszél.
De visszatérve az asztaltársasághoz, mondhatni, hogy valamennyien műszaki emberek, akik az ötvenes évek derekán végeztek a korábban idetelepített egyetem bányászati és kohászati karán. Közülük néhányan oktatóként az egyetemen maradtak és egészen a professzori cím eléréséig jutottak, néhányan pedig a Kelet-szlovákiai Vasműben töltöttek be fontos tisztséget, elsősorban a nagyolvasztók körül. Nem csoda, hogy az élcelődés alaphangulatát a bányászok és kohászok közötti kedves, szakmai rivalizáció jelenti. Megjelenésem egyszerre szlovák-magyar dimenziót kapott és Imre bácsi atyafias gesztusát látva nyomban arra terelődött a szó, hogy a szlovák-magyar problémakör mennyire mindennapi téma, nekik ezzel semmi gondjuk, de!… és akkor jöttek a napi aktuálpolitikai történések értelmezése, különösen az odaáti fejlemények taglalása. Érezhető volt a sokszor megnyilvánuló bizalmatlanság, a médiák által terjesztett sztereotípiák, a politikusok gerjesztette gyűlölet, és amolyan a tudat alattiakban lévő félelem tőlünk. Egyszerre én léptem elő megfellebbezhetetlen szakértőjévé a témakörnek, ami abból is adódott, hogy Imre bácsi olyan elismerésekkel stallumozott fel, amire nem nagyon szolgáltam rá. Ismert vitahevességemet visszafogva ebben az esetek nagy többségében visszafogottan kommentáltam az eseményeket, a múlt és a jelen konkrét eseményeiről inkább tájékoztató jelleggel szóltam, várva az érzelmi megnyilvánulásokat a másik oldalról.
Kiindulópontot Kassa jelentette. Ide jöttek az egyetemre Liptóból, Túrócból, Gömörből; itt szereztek diplomát, itt teremtettek egzisztenciát, itt alapítottak családot. Ismereteimet visszaigazolva elmondták, hogy az ötvenes években Kassa nekik még egy magyar városnak tűnt, ahol több volt a magyar szó, mint a szlovák. Mulatságra, bálba az Olimpiába jártak, a Csemadok kassai szervezetének legendás központjába. Diáktársaik, munkatársaik, kedveseik között sok volt a magyar, amit a mai napig természetes állapotnak tekintenek. Olyannyira természetesnek, hogy az egyiknek (Tono) a felesége is magyar. Mindegyik baráti körében magyarok is vannak, s azt is természetesnek tartják, hogy magyar családokkal tartanak közeli, baráti kapcsolatokat. Ebben talán Jano jár legelöl, aki az itteni magyar közösség, s azon belül a gömöri magyar közösség jó ismerője.
Az első találkozót újabb találkozók követték és követik a mai napig. Amint említettem személyemben a magyar dolgok kerültek előtérbe, de megkezdődött amolyan területi vetekedés is, Gömör és Liptó viszonylatában. A liptóiak hangadója Marián volt, aki közgazdászként úgy került a társaságba, hogy a Vasműben dolgozott. A másik liptói, Janko pedig a bányászati kar (később BERG) jeles tudora és elismert professzora. A tarka beszélgetések sorában a politika és sport téma mellett megjelent a szülőföld is. Marián igazolásul a liptói táj fenségeit elhozta szülőfalujáról, Oláhdubováról (Valašská Dubová) szóló képeskönyvet. A címlapon lévő kép: gyönyörű liptói táj, benne kis település a nagy hegyek alatt. A gömöri Jano barátom azzal replikázott: hallotta, hogy Szilicéről megjelent egy kis könyvecském, amit valamilyen muzeológus dicsért neki, hozzátéve, hogy Szilice, a Szilicei-fennsik és a Pelsőci fennsik miatt, amely közelében az ő szülőfaluja is van, nekünk sem kell szégyenkeznünk. Marián, aki sok esetben közgazdászhoz illő racionalitással tette helyére a dolgokat, előállt egy javaslattal: akkor tegyünk látogatást ide is, oda is: tavasszal Liptóba, ősszel Gömörbe. Nem volt apelláta, mindenki elfogadta.
Folytatása következik.
Máté László, Felvidék.ma