Dr. Máté László nyolcvan évvel ezelőtt, egy szilicei parasztcsaládban látta meg a napvilágot, 1942. november 22-én. Ez a falu akkor Magyarországhoz tartozott. A Szilicei-fennsík közepén, vadregényes környezetben cseperedett föl. Az általános iskola után (1948-1956), a rozsnyói pedagógiai gimnáziumban folytatta tanulmányait (1956-60), a Drázus-parti Athénban, ahogy Fábry Zoltán nevezte a várost. A nyitrai pedagógiai főiskola levelező tagozatán (1965-69), alapfokú, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudománya Kara levelező tagozatán középiskolai tanári képesítést szerzett (1969-72). Itt néhány évvel később megvédte doktori disszertációját (1982).
Összefoglalva életpályádat, az egyenes ívűnek tűnik. Egy olyan világban nőttél föl, amelyik ma már nem létezik. Milyen volt ez a világ?
Gyermekkorom háborúval kezdődött. Megpróbáltatásokkal, kiszolgáltatottsággal folytatódott, hiszen naponta ott lebegett felettünk a deportálás, kitelepítés, reszlovakizáció réme. Szülőfalum és egész kisebbségi közösségünk nagyon zaklatott éveket élt meg abban az időben.
Mikor vetted észre, hogy rossz irányba mennek a dolgok?
1953-ban, a Sztálin halála utáni időszak enyhülést hozott. Ennek következtében édesapám a szilicei gazdák egy csoportjával kilépett a termelőszövetkezetből. Emlékszem, már gyermekésszel igyekeztem meggyőzni, a világ dolgai nálunk nem abba az irányba mennek, ahogy hitte. Ő paraszti gondolkodásával úgy látta, szembe lehet menni az árral. Öt évig harcolt a beszolgáltatási kötelezettségek teljesítésével. Olyan magasra tették a beadási kontingenst, hogy azt lehetetlen volt teljesíteni!
Ez engem annyiban érintett, hogy 1958-ban a rozsnyói pedagógiai iskola igazgatója behívott magához: „Lacikám, menj haza! Szólj apádnak, hogy lépjen be a szövetkezetbe, mert ha nem, akkor már hétfőn nem kell visszajönnöd.” Ez szombaton hangzott el. Nem tudom elmondani, szüleimnek ez a hétvége mit jelentett! Édesapám hétfőn fogta a két lovát, szekerét, tehenét és „visszasorakozott” a közösbe. Így elvégezhettem a rozsnyói pedagógiai iskolát, mely fontos intézményünk volt abban az időben. Tovább is akartam folytatni tanulmányaimat, négyszer jelentkeztem a pozsonyi Comenius Egyetemre, ám mindig „helyszűke” /!/ miatt nem vettek fel. Húsz évvel később, Turczel Lajos, a neves egyetemi tanár és irodalomtörténész a Fábry Napokon bevallotta az igazat: „Téged nem vehettünk fel, mert apád kilépett a termelőszövetkezetből, és a szilicei pártszervezet olyan kádervéleményt adott, hogy tanító lehet belőled, de tanár nem.” Azután levelező tagozaton két egyetemet is elvégeztem: Nyitrán és Budapesten. Habár Nyitrán volt marxista-leninista tanszék, mégis másodjára el kellett végeznem a „foxi-maxi” egyetemet is. Csak a fiatalabb olvasók számára jegyzem meg, hogy így gúnyolták a Marxizmus-Leninizmus Egyetemet. Két évvel ezelőtt pedig diplomáztam a kassai egyetem Harmadik Generációs Tanszékén!
Térjünk vissza még fiatalkorodra. Említetted, hogy sok negatív jelenséggel találkoztál. Melyek voltak ennek pozitív oldalai?
Mint falusi paraszt gyerek, kinyílt a világ és a zárt falusi közösségek a 60-as, 70-es évekre teljesen megváltoztak. Ám ez magával hozta a klasszikus paraszti kultúra háttérbe szorulását. Esetemben is, lehetőséget kaptunk középiskolát végezni. Az akkor a legmagasabb képesítésnek számított! Felért egy mai diplomával. A kisebbségi iskolahálózat bővült. Elsősorban az volt a fontos, hogy megindult az önszerveződés. Ez az anyanyelv, a nemzeti kultúra, a hagyományok ápolását jelentette. Ez pozitívum volt az 50-es években. A Csemadok olyan erőt képviselt, hogy emiatt még a kommunista párt is tiltakozott, mert az emberek jobban hittek ennek a kulturális szervezetnek, mint a pártnak. Ehhez társultak negatív jelenségek is: a társadalom központosítása, az egypártrendszer, az ebből fakadó diktatórikus intézkedések, melyek függvényében a kisebbségi politika meghasonulása következett be.
A mi generációnknak pozitív élményt jelentett az 1968-as prágai tavasz. Ebben az időszakban sikerült olyan eredményeket elérni, mint Kassán a Thália Színház megalapítása, a 144/68-as nemzetiségi törvény megalkotása, a jelenlegi hasonló törvénytervezet körül még mindig áldatlan állapotok uralkodnak. Az 1969/70-es tanévben járt legtöbb gyerek magyar iskolába. A 100.000 diákból több mint 70 ezer alapiskolába, 30 ezer magyar középiskolába.
Te rossz káder voltál, mégis, hogyan lettél párttag?
– Amikor 1965-ben Buzitán tanítottam – említettem: négyszer nem vettek fel az egyetemre. Vajányi László, közösségünk emblematikus embere, a szövetkezet elnöke és a központi szervek tagja, javasolta: Lépj be a pártba, akkor fel fognak venni. Beléptem, de így sem vettek fel. Így bekerültem a darálóba!
Ezen mit értsek?
Érthetetlen volt számomra, hogy minden hónapban pártoktatásra, gyűlésekre, aktivisták találkozójára kellett menni. Megdöbbentő volt, hogy a vallásellenességet bizonyos ideológiai nyomással egészítettek ki. A pártvezetők nívótlan, bemagolt szövegekkel léptek föl, és a megfélemlítéstől sem riadtak vissza. Könyörtelen ateizmust hirdettek, ócsárolták a templomba járást, a keresztelőket, az egyházi temetést… Képmutatásra késztették az embereket. Ellentmondásokkal teli idő volt az egész.
Azután kétszer is pártfegyelmit kaptam. A husáki normalizáció idejében a magyar iskolák megszüntetését célzó törvénytervezet ellen 1984-ben, egy országos pártértekezleten, határozottan felléptem. Pártfegyelmit kaptam, három hónapra felfüggesztettek állásomból. Először csak egy hónapra, de ezt azután minden hónapban meghosszabbították. Jogellenes eljárás volt, de ki törődött ezzel akkor…
Másodszor azért, mert a Csemadoknak jó kapcsolata volt a Szlovák Tudományos Akadémia kassai Társadalomtudományi Kutatóintézettel. Olyan témákat vetettünk fel, amelyeket ők feldolgoztak. A Kelet-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság nevében – tanfelügyelőként dolgoztam ott – kértem föl őket arra, hogy vizsgálják meg, Kelet-Szlovákiában miért csökken a diákok száma a magyar iskolákban. 36 oldalas tanulmány jelent meg erről. A párbizottságnak ez nem tetszett. Rajtam csattant az ostor. 1989 szeptemberében egy olyan ideológiai határozat született, mely szerint, államellenes tevékenységet folytatok, ezért azonnal el kell bocsátani. De két hónap múlva jött a bársonyos forradalom!…
Mi foglalkoztat mostanában?
Ha most az életem végét nézem, a „létvégi hajrában” ismét háború van és édesanyám intő szavai jutnak eszembe: „Akármilyen szegények is vagyunk, csak háború ne legyen!”
Mégsem a nagyvilág dolgairól kívánok beszélni, habár aktuális volna arról szólni, hogy az emberiség a végzetébe rohan, inkább a mi mikro-, kisebbségi közösségünk helyzete foglalkoztat.
Ha az ember az elmúlt 50-60 évre visszatekint, amikor aktívan szolgáltam, csak azt tudom mondani, hogy közösségünk helyzete aggodalomra ad okot. Válságosnak ítélem meg. Ezt nem csak a népszámlálás adatai tükrözik. Iskoláink számának csökkenésében is tetten érhető. A gazdasági és szociális helyzetünk riasztó. Az ország legszegényebb vidéke a Bodrogköz, Nógrád és Gömör. Rozsnyó és Rimaszombat környékén a munkanélküliség a legmagasabb. A közösségünket elborító marazmus aggasztó. Az elbizonytalanodás következménye az asszimiláció, mely az elmúlt évtizedekben komoly sorokat vágott közösségünkben. A megosztottság, az önzés, a másokkal szembeni kiközösítősdi-kiszoritósdi a kisebbségi politizálásunk jellemzője. A mostani 5-3-2-es leosztás működésképtelen, ez most is igazolódik. A csoport- és klikkérdekek kerülnek előtérbe, nem a közösség általános érdeke.
Közösségünkben a kezdetektől fogva, a civil szervezeteknek kellene fontos szerepet szánni az érdekképviselet területén. A Csemadokban és a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségében végzett munkámnak ez a tapasztalata. Az utóbbit egy szűk körben úgy indítottuk, hogy már 1990 tavaszán Ladislav Kováč oktatásügyi miniszter fogadott bennünket. Bátor terveink voltak, de azok mellett elsősorban az foglalkoztatott minket, hogyan motiváljuk a magyar pedagógusokat. Munkálkodtunk egy olyan szellemi stratégián, amely határozott érdekképviseletet hoz létre és a görcsös tanitás helyett, élményszerű tanulást visz iskoláinkba.
Sajnos a jelenlegi helyzet egy révkomáromi belterjesség lett, amikor a szűkebb vezetés önmagát jelöli újraválasztásra, és inkább a reprezentációra összpontosít. De hasonló a helyzet a Csemadokban is, amikor a gyorsan lezavart országos közgyűlés célja az volt, hogy mindenkit újra kell választani…
Szerintem generációs váltásra van szükség mindkét szervezeten belül, és főleg megújulásra! Más kérdés, van-e elég emberünk és erőnk erre, de nem változtatni a helyzeten, önmagunk feladását jelenti.
A Csemadok esetében a közösségépítés, a hagyományok ápolása és az érdekképviselet az, ami háttérbe szorult, közben látjuk, a Matica slovenská milyen aktív!
Hat évtizede a közösséget szolgáltuk, és a közösségért éltünk és dolgoztunk. Az utóbbi időszakban egyre szaporodik azoknak a száma, akik inkább belőle élnek, ami komoly visszatetszést kelt közösségünk tagjai között. A jelenlegi válságos helyzetünkben fontos volna az egyéni felelősség és szemléletváltás erősítése, a közösség önbizalmának az elmélyítése azzal a szellemi üzenettel: Rajtad is múlik! És valamilyen jól értelmezett daccal hirdetni: Mégis itt vagyunk, ha kevesebben is, de sorainkat erősítjük és a pozícióinkat megtartjuk! Mert számunkra a korparancs: megmaradni!
Még egy konkrétumot hadd mondjak. A Fábry hagyaték kezelésében a Csemadok országos vezetése méltatlanul jár el. 15 évvel ezelőtt itt járt egy hamburgi történész, aki nagyra becsülte a Fábry Zoltán Emlékház értékeit. Azt mondta, milyen sarkalatos szellemi pontja ez Európának. Ezt mi nem tudatosítjuk teljes mértékben! Pedig szellemi műhelyként az Emlékház sokkal többet nyújthatna. A kassai kerületi önkormányzathoz tartozik. Ott magyar alelnökünk van. Az Emlékház együttműködhetne más tudományos intézményekkel, pl. a kassai Márai Emlékmúzeummal, az eperjesi Magyar Intézettel, a sátoraljaújhelyi Magyar Nyelv Múzeumával és a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumával. Nem használjuk ki ezeket a lehetőségeket, pedig jobban be lehetne vonni a helyi önkormányzatot, Stósz-fürdőt is potenciálisan ki lehetne használni. Pozitív fejlemény, hogy sikerült az épület állagát megőrizni, a vendégszobákat, udvart, pincét felújítani, ezután a hely szellemiségével kellene foglalkozni! Esterházy János, Fábry Zoltán és Márai Sándor gondolataiból, szellemiségéből sokat meríthetne közösségünk, ha céltudatosan alkalmaznánk és kezelnénk azokat. A Németh László-i és Fábry Zoltán-i minőségi elv a fontos kritérium. Csak ez jogosít fel arra, hogy megmaradjunk. Ha az átlagba süllyedünk, az nem jelent garanciát a megmaradáshoz. De nagy kérdés persze, mi a garancia egyáltalán?
Egy utolsó kérdés. Mit csinálnál másképp, ha újra kezdenéd az életedet?
Ha valaki azt állítja, mindent úgy csinálna, mint egykor, annak én nem hiszek! Lelkiismeretfurdalás gyötör állandóan: Mit vétettünk el, mit kellett volna másképpen csinálni? Amikor a sok szeretetreméltó volt diákjával találkozik az ember, felvetődik a kérdés, mégis hogy lehet az, hogy ezek belekerülve egy nagyobb közösségbe, vagy városba, közülük néhányan, nem tudtak ellenállni annak a társadalmi nyomásnak, ami azt sugalmazza: gyermekednek csak /!/ szlovák iskolában van jövője – pedig pontosan az ellenkezője az igaz, a magyar iskola a megoldás!
Végül megragadom az alkalmat, ha hosszú közszolgálataim során valakit megsértettem volna, azt utólag is megkövetem és bocsánatot kérek tőle. Nem volt szándékos, de zilált világunkban nem biztos, hogy az ember mindig helyes döntést hozott!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
