Kincses Károly, neves budapesti fotomuzeológus az alábbi gondolatokkal nyitotta meg M. Nagy László felvidéki fotográfus kiállítását Budapesten, a Klebelsberg Kultúrkúriában március 25-én:
Megszámlálhatatlanul sok kiállítást nyitottam már meg életemben. Néha elgondolkoztam azon, miért éppen engem kért fel az alkotó vagy a rendező intézmény, máskor nem. Néha azt gondoltam azért, mert sokat tudtam róla vagy a dolgokról. Néha azért, mert a barátom, közeli jó ismerősöm volt. Máskor talán velem akarta hitelesíteni alkotásait. Szóval, ahány, annyi féle. Hogy itt most miért, arról fogalmam sincs, de kérdezzék majd meg M.Nagy Lászlót.
Most nem kéne többet tennem, csak hagyni mindenkit csendben öt percig gondolkodni, nézelődni, majd halkan azt mondani a kiállítás megnyílt. Megpróbáljuk? Ha nem, kénytelenek még engem hallgatni egy kis ideig, ne izguljanak, a kiállítás így is, úgy is meg fog nyílni.
A világ bár nagyon sokféle, de végső fokon mindenütt ugyanolyan, mindenütt ugyanúgy működik, s erről nem árt időnként személyesen is meggyőződnünk. A fényképezés nyelve a legegységesebb minden közlésformák között, itt még nem dőlt össze Bábel tornya, a világ minden fényképésze egy nyelven beszél. Persze, mondhatnám megengedően, van, aki folyékonyan, mesteri módon, más meg csak dadogva, hebegve, ööőzve, de mégis ugyanúgy. Mi magyarok hál ‘ Istennek elég szószátyárok vagyunk fotóilag.
Nincs persze nehéz dolguk. Voltaképpen minden jó fotó nagyon egyszerű képlet. Egy közepes nagyságú kép elkészítése során mindösszesen csak néhány millió képpont esetében kell vagy igent, vagy nemet mondani. Igen, legyen itt fény, nem itt ne legyen, akkor az árnyék. És miután az ember agya minden komputernél intelligensebb, nem okoz problémát a másodperc tört része alatt néhánymillió ilyen típusú döntést hozni. Igen-igen, igen-nem, nem-igen… és máris kész a kép. Ilyen egyszerű, javaslom, aki még nem próbálta, a beszéd végén azonnal vágjon bele.
Mire való egy fotókiállítás? Mondjuk fel közösen a leckét: Informál, azaz általunk nem látott eseményeket, személyeket, tárgyakat, helyszíneket mutat meg. Igaz ez az állításunk? Hát mondjuk részben, kis részben, alig-alig. Inkább mondjuk azt, a jelenlévő fotográfusnak nem elsődleges célja, hogy új információkhoz juttassa nézőit. Ha nem informál, akkor mit csinál? Gyönyörködtet, szokták mondani. Ezt is vizsgáljuk meg, az előző állításhoz hasonlóan. Szépek-e ezek a képek? Ahogy vesszük. Akik a szép színes fényképekhez szoktak, joggal hiányolják a színeket, miért fekete-fehér a legtöbb kép? Akik az objektumok, emberek, helyzetek problémamentes, megszokott nézetekből való megmutatásához szoktak, azok joggal fanyalognak, miért innen, miért így, miért pont ezt? Joguk van hozzá, a gyönyörködés minden ember, néző legszentebb magánügye, az tetszik neki, amit ő akar. De vissza a fotókhoz, akkor ezek a képek itt gyönyörködtetnek? Válasszuk az informálásnál már bevált lakonikus megoldást, van akit igen, van akit nem, szóval a fotókiállítás ezen funkciója sem érvényesül kizárólagosan. Ha tehát csak töredékesen felel meg az informálás feladatának, ha nem minden nézőjét gyönyörködteti, akkor ismétlődik a kérdés: mire való egy fotókiállítás. Nevezetesen mondjuk ez.
Bármilyen furcsa is vizuális típusú műtárgyak esetében ezt kiemelni, de szerintem ezek a képek és a róluk való gondolkozás két dologra jó. Az egyik nekünk jó nézőknek, a másik nekik, alkotóknak. Minket közelebb visz önmagunkhoz, szembesít magunkkal, meditálásra, filozofálásra késztet. Nem kisebb kérdésekhez juthat el az ember rövid idő és kevés befektetés árán, mint a mulandóság és az állandóság, a lét és nemlét problematikájához. Vagy ha nem ehhez, akkor ki-ki ahhoz, ami éppen érdekli, amire fogékony. Mert ezeknek a képeknek legfőbb érdemük, hogy segítségükkel esetleg eljuthatunk egy meditációs helyzetbe, ami sokkal hasznosabb, mintha erre fordítható időnket valamely léhaságra fecsérelnénk. Szóval nekünk a kiállítás erre (is) jó. Az alkotónak pedig jó érzés, ha egy erre alkalmassá tett térben, megfelelő körülmények között látja alkotásait, miközben azok előtt komoly, jól öltözött emberek szemmel láthatólag meditálnak, tépelődnek, nézelődnek. Ez olyan egy fotósnak, mint színésznek a meghajlás utáni taps.
Rajta. Tegye mindenki a dolgát. A kiállítás-megnyitó személy fogja be végre a száját, a látogató nézelődjön és meditáljon, a művész pedig örüljön, mert ez az este elsősorban őérte van. Önöknek pedig természetesen felelősségem teljes tudatában kijelenthetem: a kiállítás meg van nyitva.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36614,36234,38721″}
