Az elmúlt hét híre volt, hogy a világ egyik legnagyobb emberi jogi szervezete, az Amnesty International (AI) uniós szankciókat sürget több európai ország ellen.
A névsorból „természetesen” – Románia, Bulgária és Csehország mellett – Magyarország és Szlovákia sem maradhatott ki. De olyan nagy tekintélyű nyugat-európai országok is a „feketelistán” szerepelnek, mint amilyen Olaszország és Franciaország. Az, amivel a fent nevezett országok kiváltották a szervezet elmarasztalását, egyrészt súlyos problémákról tanúskodik, melyeket illik komolyan venni. Másrészt viszont beszédesen rámutat a liberális jogvédő szervezetek részrehajló működésére.
Egyfelől: az AI a közelgő nemzetközi romanap alkalmából készített egy tanulmányt, melyben az Európai Unió roma lakosságának helyzetét vizsgálta. Az elemzés kimutatta, hogy Európa számos országában nem lépnek fel kellő határozottsággal és szigorral a romákkal szembeni kirekesztő cselekedetek ellen.
A szervezet ugyanis úgy látja, hogy Csehországban és Szlovákiában olyan szegregált oktatás valósul meg, amely sérti az ott élő romák jogait. Valamint komoly aggályokat vetnek fel az olaszországi és a franciaországi kényszerkiköltöztetések, a Magyarországon és a Szlovákiában elkövetett erőszakos cselekmények, melyek az elmúlt években kifejezetten a roma lakosság ellen irányultak – áll még a tanulmányban. Az AI szerint az ilyen diszkriminatív eseteket az Európai Uniónak nem szabadna retorziók nélkül hagynia.
Másfelől: Naida Eweida nevét bizonyára kevesen ismerik. Ő az a hölgy, akit még 2006-ban azért küldtek haza munkahelyéről, egy brit légitársaságtól, mert a cég kérésének ellenére sem volt hajlandó megválni attól az ezüstkereszttől, melyet – munkaidőben – a nyakában viselt. Mindez nyílván sértette a cég ügyfeleinek és más alkalmazottainak érzékenységét.
Eweida akkor bírósághoz fordult, a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság azonban csak most januárban zárta le az ügyet, kimondva, hogy a légitársaság eljárása diszkriminatív volt. Tegyük hozzá ugyanakkor, hogy másik három társa, – akik szintén azért fordultak a strasbourgi testülethez, mert korlátozva érezték lelkiismereti és vallásszabadságukat – ügyét elutasították. Volt köztük egy önkormányzati tisztségviselő, aki vallási meggyőződésére hivatkozott, amikor nem volt hajlandó összeadni azonos nemű párokat. Sem most, sem az elmúlt hat évben nem lehetett hallani, hogy ezekkel az ügyekkel érdemben foglalkoztak volna az európai jogvédő szervezetek.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy közvetlenül karácsony előtt Ausztriában és Franciaországban több keresztyén templomban csaptak fel a lángok vandálok gyújtogatása következtében, valamint azt, hogy Londonban radikális muzulmánok keresztyénellenes tüntetést tartottak szenteste, még inkább érthetetlen a jogvédők hallgatása. Mi ez, ha nem az emlékezet tudatosan irányított kihagyása?
Az Amnesty International, vagy éppen a Helsinki Bizottság egyoldalú megközelítéseit látva gyakran mi magunk is már csak legyintünk újabb aggodalmaikra. Ha ez így megy tovább, elvesztjük érzékenységünket a valós problémák iránt, szóljanak azok keresztyéneket, romákat, vagy más csoportokat, kisebbségeket sújtó jogtalanságokról. De elveszítünk még valamit: a nyugat-európai jogvédő szervezetekbe vetett bizodalmunkat. Pedig nekünk, szlovákiai magyaroknak – szomorú, de – nagy szükségünk lenne rájuk.
Langschadl Mátyás