A Felvidékről kitelepített magyarok emléknapján, április 12-én a Rákóczi Szövetség hagyományos főhajtásán a Dunánál című versből két beszéd is idézett. Nemcsak az ünnepség helyszíne: a rendezvényhajó a folyón, amely szétválasztja a két partján élő magyarságot, de hídjaival össze is köti, és nemcsak a költészet napját követő dátum hívta elő József Attila időszerűségéből mit sem vesztő gondolatait, hanem a múló évtizedek is.
Szomorú tény, hogy amikor a Himnusz és a köszöntő után a Rákóczi Szövetség két fiatal munkatársa egy-egy szál fehér rózsát akart átnyújtani – szintén évtizedes hagyomány szerint – azoknak az idős vendégeknek, akiket személyükben érinthetett a 77 évvel ezelőtti drámai nap, bizony, már kevés virág fogyott el a csokorból.
A Beneš-dekrétumok következtében szülőföldjük elhagyására kényszerült magyarokkal 1947. április 12-én indult az első vonat Csehszlovákiából Magyarországra. Egyetlen bűnük, hogy magyarok voltak
– mondta ünnepi beszédében Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, korábbi házelnök.
Megannyi visszaemlékezésből idézve a búcsú drámáját emelte ki: a szülőföldtől, az otthontól, a fejfáktól a temetőben, és a barátoktól. Bár mintegy félmillió magyart érintett a dekrétumok valamelyik változata kiűzés, deportálás, kitelepítés, állampolgárságtól, tulajdontól megfosztás vagy reszlovakizáció – Szili Katalin mégis a máról akart beszélni. Európai uniós tagságunk idén 20 éves. Ez alkalom arra, hogy a békéért, az erős és szuverén Európáért és magunkért, magyarokért kiálljunk.
Egyúttal javasolta, hogy a mostani megemlékezést dr. Halzl József emlékének is dedikálja, akinek életműve benne van a Rákóczi Szövetség megteremtésében és eredményeiben, amelyek továbbvitelét, építését köszöni Csáky Csongor elnöknek, akinek és munkatársainak sok sikert kíván.
A Rákóczi Szövetség létrehozói iránti tiszteletét fejezte ki Gyurcsik Iván, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára is. Adatokkal alátámasztott előadásából csupán három tény:
1921-ben a népszámlálás 650 ezer magyar nemzetiségűt mutatott ki, a lakosságcsere után 354 ezer főt. A II. világháború után a csehszlovákiai magyarságra a legsötétebb idők jöttek. Janics Kálmán könyvének címével: A hontalanság évei.
Egy közösség akarata ellenére került kisebbségbe, és próbálta sorsát méltósággal elviselni. Mivel a tárgyaló nagyhatalmak nem egyeztek bele, hogy a német lakossághoz hasonlóan a magyart is kitelepítsék Csehszlovákiából, a kényszermunka után a lakosságcsere-javaslattal állt elő Beneš. A stációk utolsó állomása, mivel a paritás nem működött, a kényszerkitelepítés volt, amelynek áldozatai élén az ingatlannal bírók álltak. 8 évig működött a lakosságcsere-bizottság, amelynek eredményeként megtört a magyar települések láncolata és a közösségek összetartó ereje. Ennek hatása mutatkozik napjainkig a választásokon a résztvevők arányaiban és az együttműködés hiányában. Gyurcsik Iván ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban csak azzal a 13-mal van vitánk, amely a magyar nemzetiség sorsát érintette, s amellyel kapcsolatban erkölcsi megkövetésre nem került sor – ellentétben a zsidósággal és a németséggel.
Az előadásokban elhangzott tényeknek és adatoknak átélhető érzelmi hátteréül Szabó Anett, a megemlékezés moderátora egy memoárból: az események átélőjének művéből választott részletet, amelyet Németh Tamara dunaszerdahelyi diák olvasott fel. Az ünnepség művészeti perceit Nagy Csomor András zenekarának és a Söndörgő együttes táncosainak köszönhettük.
A rendezvényen jelen volt a SZAKC képviseletében Gubík László elnök valamint Hideghéthy Andrea ügyvezető igazgató, illetve számos felvidéki intézmény és civil szervezet képviselője.
Cservenka Judit/Felvidék.ma