Méltóságteljes tiszteletadásra gyűlt össze a közösség immár harmadik alkalommal április 12-én, Somorján, a 2021-ban átadott, Somorjáról kitelepített magyarok emlékművénél.
Bevezetőjében Brunczlík Viktor összegezte a megemlékezés hátterét, miszerint a magyar Országgyűlés 2012. december 3-i határozatában rögzítette, hogy szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Csehszlovák Köztársaságból a Beneš-dekrétumok következtében kitelepített magyarokról. Azért ezen a napon, mert 1947-ben ekkor kezdődött a felvidéki magyar lakosság erőszakos kitelepítése szülőföldjéről.
A program kezdetén a város egyházi személyei hívták közös imára a résztvevőket, Fördős Jana, a Somorjai Evangélikus Egyházközség lelkipásztora, Myjavec Pál, a Somorjai Római Katolikus Egyház plébánosa, valamint György András, Somorja református lelkipásztora személyében, aki gondolatait is megosztotta a hallgatósággal.
„77 éve küzdünk az elődjeink, a kitelepítettek igazáért. Három emberöltőnyi idő, és ahonnan ma nézzük, onnan már alig-alig látszik a küzdelem értelme, a győzelem. A teljes megbékélés esélyéről pedig azt hiszem, alig-alig merünk beszélni. Hiszen ma már a megemlékezést is győzelemnek mondjuk, pedig nem az, ez még mindig a gyász, ez még mindig a veszteség feldolgozása.”
Ezt a gondolatot erősítette Potápi Árpád János, nemzetpolitikáért felelős államtitkár is, aki beszédében Dobos Lászlóra, a felvidéki magyar értelmiség és irodalom kiemelkedő alakjára utalt, akiről elmondta, hogy élő hangja volt a Felvidéknek, 2014-ben bekövetkezett haláláig. A kitelepítések 50. évfordulója alkalmából 1997-ben, a Magyar Nemzetben közölte Vádirat című cikkét, amelyre többször utalt beszédében.
Dobos szavaival kifejezve, hogy űzöttségünkben, a védtelenségünkben fogant meg bennünk a nemzet iránti felelősség és a hűség e nemzethez.
Visszatekintésében hangsúlyozta a 20. századi magyar történelem megrázó viszontagságait, az elbukott forradalmakat, elvesztett függetlenedési lehetőségeket, Trianon traumáit, a kommunista hatalom visszaéléseit.
„Mert ne legyen kétségünk, a kitelepítések mögött itt is lehet látni az idegen érdeket, a szovjet akaratot. Gustav Husák maga beszélt arról Dobos Lászlónak 1960-as szabadulása után, hogy Sztálin bíztatta fel 1945-ben őt arra, intézzék el a magyarokat, mondván van elég vagon.”
Majd erre az időszakra rámutatva Mindszenty József bíboros emlékirataiból idézve érzékeltette, milyen volt akkor magyarnak lenni: „Most még papíron sincsenek kisebbségi jogok az elhasított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn és nem emberi lét volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már nagy világrészvétlenség közepette az ősi magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás. Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat!”
Potápi szerint erőt merítettünk ezekből a nehézségekből, s nem csak túléltük ezeket az időket, hanem
„megtanultunk nyerni ott, ahol már mások összeestek volna. Mi győzedelmeskedünk minden szenvedés és elnyomó akarat ellenére. Sőt, Mindszenty bíborossal együtt mondhatjuk így is, Isten megóvta nemzetünket ezekben az időkben is.”
S hogy milyen érzés nekünk, felvidéki magyaroknak ez a nap, arról így szólt: április 12-e a magyarság számára, különösen a felvidéki magyarok számára gyásznap. Ez a gyásznap alkalmat teremt számunkra arra, hogy itt Szlovákiában, a Felvidéken és Magyarország- szerte mindenütt, ahol felvidéki magyarok élnek, megemlékezzünk a már 1944-45-ben elmenekült emberekről, családokról, megemlékezzünk a Csehországba deportáltakról, megemlékezzünk azokról, akiket kivégeztek, azokról, akik jogfosztottá váltak, és azokról, akiket a lakosságcsere-egyezménynek csúfolt egyezmény értelmében kitelepítettek innen, az akkori Csehszlovákiából, Felvidékről.”
Ezekre, a magyarokkal szemben elkövetett bűnökre reagálva az államtitkár aláhúzta:
a küzdelmek jellemformáló időket eredményeztek. A magyar jellem legértékesebb kincse pedig a nemzeti összetartozás lett.
A nemzeti összetartozás erősítése a magyar nemzetpolitika 2010 óta tartó időszakának a kulcsa. Aki érti, mit jelent az összetartó és együttműködő nemzet szellemi részének lenni, az pontosan érti, hogy az összetartozás érzése és tudata milyen szellemi és lelki gazdagságot jelent.
Elődjeinkkel párhuzamot vonva szólt az idei év kihívásairól, arról, hogy a Felvidéken a magyarok számaránya nagyobb lehetőségeket biztosít, mint amire a választásokon a választható polgárok csak az idén is igényt formáltak.
Az európai parlamenti választások kapcsán kérdéseket fogalmazott meg: „Megmutatják majd, hogy a felvidéki magyarság milyen módon visel felelősséget önmagáért? Mennyire van meg az említett összetartozás?”
Majd felhívást intézett közösségünkhöz: „Bíztatom és buzdítom Önöket, hogy bízzanak a felvidéki magyar politikában. Az etnikai alapon szerveződő érdekképviselet az, ami képes fenntartások nélkül a magyarság évszázados értékeit, igazságait érvényesíteni. Bízzanak ebben olyan módon, hogy önmagukban a felvidéki magyarság erejében bíznak.”
Zárásképpen ismét Dobos László szavait idézte az államtitkár: viharos fél évszázadot éltünk, kiittuk az idő sokféle keserű poharát, de erényünk, hogy nem tanultuk el a gyűlölködést, nincs bennünk zsugorító harag és gyűlölet, de, mint minden földönfutó nép, a maga törvényét alkotja meg, most mi is azt tesszük: Törvényünk önbecsülésünk. Törvényünk mások tisztelete. Törvényünk a szülőföldhöz, iskoláinkhoz, nyelvünkhöz, tulajdonainkhoz, kultúránkhoz, minden szellemi és anyagi tulajdonokhoz való jogunk. Törvényünk, önmagunk autonómiájához való jogunk. Végül Potápi Árpád János megköszönte mindenki megtisztelő figyelmét.
Az emelkedett hangvételű tiszteletadás a Himnusz éneklésével és koszorúzással zárult. A programban részt vett a Csali Gyermek Néptáncegyüttes és Hecht Annabell. A rendezvény a Csemadok Somorjai Alapszervezete és a VIA NOVA szervezésében valósult meg.
A jelenlévő közösség nevében köszönjük, hogy részesei lehettünk az eseménynek, amely megerősíthette a hallgatóságban, hogy itt, a szülőföldjén, a felvidéki magyarságnak mindig küzdelmekkel szemben kellett a megmaradását kivívni, helytállni és újra és újra megfogalmaznia önmagát.
(Hideghéthy Andrea/Felvidék.ma)