2024. július 9-én száztíz éve hunyt el keresztyén nemzeti költőnk, a magyar gyermekirodalom megteremtője, Pósa Lajos.
A magyar irodalom kiemelkedő képviselői Arany János, Kosztolányi Dezső, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Bródy Sándor, Juhász Gyula és mások kimondják, leírják, hogy Pósa a legméltóbb szellemi utódja Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály népi-nemzeti gyökerű költészetének, és semmivel sem alábbvaló a nagy elődöknél.
Felfedezője, útnak indítója, Jókai Mór, aki az Üstökös című folyóiratának hasábjain közölte Darázs álnéven három költeményét, s ezzel, stílszerűen mondva: meredeken ívelő üstökösként indította el a magyar költészet égboltján Pósa Lajos költői pályáját.
Ő a magyar gyermekirodalom és annak két úttörő fóruma, a hamar megszűnt szegedi Jó Barát és a legendás Az Én Ujságom című folyóirat megindítója, a soknemzetiségű Budapest magyarrá avatója, amit bizonyítani szeretnék.
De térjünk rá távoli rokonom, nagy elődünk életútjára és rövid laudációszerű életmű-ismertetésére.
Pósa Lajos költő és hírlapíró 1850. április 9-én született a felvidéki Radnóton, (1907 óta Nemesradótnak nevezzük), Gömör vármegyében. Középiskoláit Rimaszombatban, majd Sárospatakon, a nagynevű református kollégiumban fejezte be. Egyetemi bölcsészdiplomát Budapesten szerzett. Egyéves reáliskolai segédtanárkodás után először Budapesten volt hírlapíró, majd a Szegedi Napló munkatársa lett. Ott alapította első gyermekirodalmi folyóiratát 1882-ben Jó Barát címmel. 1883-ban kinevezték a szegedi színház titkárának. 1889 végére már országos reputációval rendelkező gyermekköltőként hívta őt a fővárosba a Singer és Wolfner Kiadó. Ekkor alapították meg Az Én Ujságom című szenzációs gyermekirodalmi folyóiratot, könyvesboltot, rendezvényközpontot, amelynek Pósa 1914. július 9-én bekövetkezett haláláig főszerkesztője volt.
Gyermek és felnőtt irodalombarátok százezrei zarándokoltak el az Andrássy út 10. – Károly körút 1. szám alatt a Pósa-féle irodalmi palotába, s Pósa Lajos maga is az irodalom zarándokaként járta végig a Kárpát-medence, a történelmi Magyarország minden tájegységét.
Nem nagyon tudnánk olyan kortárs magyar irodalmi lapot találni, amelyben ne publikált volna.
E sorok írójának, aki Pósa Lajos dédunokaöccsének tartom magam, az a megtiszteltetés jutott osztályrészéül, hogy a költőtárs és előd halálnak 100. évfordulója alkalmából 2014. május 4-én, anyák napján a falu hagyományainak megfelelően a felvidéki Nemesradnóton, őseinek falujában, Pósa Lajos szülőfalujában, megkoszorúzta Pósa Lajos édesanyja, Marcsa néni sírját és emlékbeszédet tarthatott a radnóti református templom gyülekezeti termében.
Pósa Lajos és Pósa Zoltán életútjának hasonlóságai és különbségei
S most, a költő halálának 110. évfordulónapja alkalmából tartottunk koszorúzást 2024. június 6-án a Fiumei úti sírkertben (Kerepesi temetőben), s a városligeti Pósa Lajos-szobornál.
S van még egy évforduló. Pósa Homoly Erzsó szerkesztő a napokban emlékezett arra, hogy 1934. július 1-én, 90 évvel ezelőtt szobrot készített Nemesradnótra Margó Ede, a városligeti Pósa Lajos-szobor megalkotója a nagy költőről. Ez volt a trianoni magyar emlékművek megrongálása után született első magyar szobor az akkori Csehszlovákiában. Ma is ott áll immár Radnóti Miklós szobra mellett Nemesradnóton az iskola előtt. (A másik nagy költő nagyapja, Glatter Jónás a Felvidéken volt korcsmáros, édesapja, Glatter Jakab éppen Radnóton született.)
Mint a költő dédunokaöccse, Pósa Lajos lelkes olvasója, írótársa, s mint magyar ember is köszönettel és hálával tartozom a nemesradnóti rokonaimnak, és az áldozatkész munkát folytató felvidéki magyar szervezeteknek, melyek ébren tartják a nagy költő emlékét.
Hiszem, sőt tudom, hogy odaát, a Mennyek Országában Pósa Lajos is ugyanezt érzi. És hozzám hasonlóan egy kis elégtételt is, hiszen Pósa Lajossal talán minden sorstársánál, kiváló papköltőknél, a református Szabolcska Mihálynál, anyai nagyapám, Nagy Lajos József a békebeli legendás vámospércsi református lelkész-igazgatótanító legjobb barátjánál, a debreceni papköltővel, Baja Mihállyal, a katolikus Mécs Lászlónál is méltánytalanabbul bánt az 1945-ben kezdődött és 1990-ben megbukott diktatúra, mind véresebb, mind lágyabb korszakaiban.
(A szerző, Pósa Zoltán apai nagyapja dr. Pósa Péter miskolci-cserépfalui esperes volt, aki korabeli sajtómegjelenések szerint rokoni kapcsolatot ápolt a költő családjával, a Nagy Pósa családdal; sőt másodfokú unokaöccseként írják le. Ő tartott a család nevében beszédet Pósa Lajos 1934-es szoboravatásán is Nemesradnóton. Ennek méltó folytatásai a Pósa Zoltán által a költő halálának jubileumain, 2014-ben és 2024-ben megtartott, kegyeletteljes emlékbeszédek; mindkét esetben a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezetének a felkérésére – szerk. megj.)
Mit is köszönhetünk Pósa Lajosnak, a felvidéki Gömör vármegye, Radnót szülöttének, a rimaszombati, majd sárospataki diáknak, a pesti, a szegedi hírlapírónak, a költőnek?
Már verseivel divatba hozta a fin de siécle évadján, a bús borongós századvége apokaliptikus hangulatában az életörömöt. A felvidéki, hegyvidéki, az alföldi magyar tájak szeretetét, azt, hogy
a hazaszeretet, a szülők iránti határtalan tisztelet, az élet értékeinek megbecsülése és mindenekelőtt a feltétel nélküli istenhit vezérelheti vissza a magyarságot és az emberiséget az egyetemes pusztulás apokaliptikus ösvényeiről.
Vannak költők, írók, filozófusok, mint Nietzsche, Rimbaud, Hölderlin, Ady Endre, Szabó Dezső, Juhász Ferenc, akik kétségbeesett fároszként toronylanak kortársaik elé, hogy belénk égessék az emberiségre, illetve a magyarságra együtt leselkedő rettenetet. S teszik ezt úgy, hogy fölfedező nyelvi és szerkezeti formákat teremtenek.
A másik tehetséges alkotótípus, közéjük tartozik Pósa Lajos is, az adott kor szellemiségébe öltözve, az elődök szellemi hagyatékát mintegy átörökítve a múlt és a jelen legmarkánsabb értékeit mutatja föl.
Pósa Lajos verseinek egyszerűségével, tiszta ritmusképleteivel, kalács- és cipóillatú egészséges vidékiségével a millenniumi, a XIX. század végi és a XX. század eleji Magyarország egyik lehetséges és valóságos képét tárja elénk.
E képbe beletartozik a cigányozó búsmagyarkodástól a nemzet iránti határtalan hűségig, az anya-, apa- és Isten-szeretettől kezdve a szegénység siratásáig szinte minden. Hazudnak azok, kik botorul állítják: Pósa Lajos idealizálta a korszakot. Szegény ember dolgát boldog Isten bírja – e sora talán mindenkinél pontosabban festi meg a korszak baljósabb arculatát is. Azt, hogy vannak emberek az Osztrák-Magyar Monarchia virágzásának évadján, akik lemaradnak az akkori századfordulós millenniumi díszhintóról, s kimaradnak a prosperitás áldásaiból. Magyarán,
Pósa Lajos abban az időszakban, amikor már Arany János és Jókai Mór is a dualizmus híveivé váltak, nem engedett a negyvennyolcból, s a magyar függetlenség eszméjéből. Vérbeli, intranzigens szuverenista volt.
Ejtsünk pár szót Pósa Lajos lírájáról is.
Felnőtt- és gyermekköltészetétől elvitathatatlan a korszakos jelentőség ténye. Kortársai közül nem kevesen akarták Nobel-díjra fölterjeszteni, Hermann Ottó meg is tette. Amit Bródy Sándor az 1914-es gyűjteményes kiadás előszavában így fejez ki: „Ha Burns írta volna ezeket a verseket, ma az egész világ tapsolna Pósa Lajosnak. Él még közöttünk egy poéta, aki a magyarság dolgában és érdekében többet tett egymaga, mint talán az összes Emkék. Ő csinálta meg azt a rendkívüli jó tréfát, hogy ma, Budapesten, de más helyeken is, az apák és nagyapák nem tudnak beszélni a gyermekeikkel és unokáikkal, mert ezek úgy beleszerettek abba a nyelvbe, amelyet Pósa írt nekik, hogy nem akarnak németül tanulni és tudni.”
Bizony, Pósa Lajos kiszorította az elmúlt századvég Magyarországából az idegenszerű fordításirodalmat, az idegen szellemet. A gyermekirodalmon, gyermekfolyóiratán át tette magyarrá a soknemzetiségű Budapestet.
Nem is fogjuk föl sokszor, micsoda nemzetmentő nagy tettet hajtott végre azáltal, hogy megmentette és magyarrá tette a soknemzetiségű Budapestet.
Szellemiségét tovább éltette halála után először Gaál Mózes, a jeles erdélyi mese- és mondaköltő, majd a náci német megszállás 1944-es kezdetéig Altay Margit. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt sikerült legalább egy Az én újságom számot létrehoznia az írók forradalmi bizottmányának, mint tudjuk, a Szózat, a Magyar Írószövetség 1956-os felnőtt irodalmi lapjának szerkesztősége ugyan megalakult az idén elhunyt Kárpáti Kamil főszerkesztésével, de a barbár szovjet invázió megakadályozta az első szám kinyomtatását is. Jómagam 1986–1989-ig újjáélesztettem öt szám erejéig Az én újságomat a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó 1983–1989-ig megtűrt, keresztény reakciós folyóirat szerkesztőjeként, de azért mentem át főmunkatársnak feleségemmel, Barna Mártával együtt a Film Színház Muzsikához, mert a főigazgató nem engedte tovább, hogy Pósa Lajos szellemében szerkesszük a lapot, ami ezután nem sokára Csokonai Attila barátom szerkesztésében szűnt meg. Neki volt még egy tétova, egy-két szám után kudarcba fulladt újjáélesztési kísérlete. (Pósák nélkül ez nem megy!)
Pósa Lajosnak nagy mértékben köszönhető, hogy fővárosunk és nemzetünk nem vált áldozatává annak a paradox, képtelen folyamatnak, ami lejátszódott például Nagy-Britanniában az elnyomott walesi, ír, skót nemzetiségekkel, akik közül sokan elfelejtették saját anyanyelvüket, s az elnyomók nyelvén, angolul voltak képesek csupán saját, szuverén irodalmat teremteni, verseket, prózákat, kiáltványokat írni a nemzeti függetlenség védelmében.
Pósa Lajosnak ezért is, s persze főként keresztyén nemzeti elkötelezettsége miatt kellett bűnhődnie az internacionalista orosz–szovjet bolsevizmus negyvenöt esztendőjén át, s most is kénytelen mellőzést, negatív megkülönböztetést, diszkriminációt elszenvedni a baloldali liberális, új szabadkőműves nyugat-európai és amerikai eredetű globalizáció ügynökeitől.
Ugyanis Pósa Lajos tudja, amit Kővári László erdélyi írót idézve Széchenyi István hirdet: Nyelvében él a nemzet. Vagy amit a másik nagy Felvidékről elszármazott, emigrációban tragikus körülmények közt elhunyt magyar író, Márai Sándor kimondott: Nincs más haza, csak az anyanyelv.
Most utalok vissza a beszédem elején megfogalmazott gondolatra:
Pósa Lajos életműve nem kevesebb, mint nemzetmentő irodalom!
Ám sajnos ma a magyar irodalomra, a magyar gyerekekre az ezredfordulón még a száz évvel ezelőtti kozmopolitizmusnál és gyökértelenségnél is súlyosabb veszélyek leselkednek. A televíziós csatornákból, a videófilmekből, a multiplexekből olyan formában árad az agresszivitás, a gyökértelenség, az idegenszívűség kultusza – a jelenlegi baloldali, anyaországi ellenzéki pártoktól is támogatottan –, hogy a gyerekek már-már védtelenek a globalizmus a háborúpártiság, az illegális migrációnak nevezett új hódító háború és ami már-már rémálom, a szexuális aberrációk kultuszának ezerfrontos támadásaival szemben.
Az ember egyik szeme sír, a másik meg nevet. Szomorkodunk, ha a nemolvasás kultuszának megannyi negatív anekdotájával szembesülünk, ám örülünk, hogy Nemesradnóton, a Balogvölgyben, a Felvidéken, az anyaország fővárosának irodalmi műhelyeiben és az egyházi iskolákban, az anyaország vidéki tartományaiban Debrecentől, Mátészalkától Balatonföldvárig és Hévízig és a gúnyhatáron túli felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, partiumi, délvidéki, horvátországi, bácskai, őrvidéki tájakon hazaszerető, irodalomimádó gyerekekkel, fiatalokkal, idősekkel, s szebbnél szebb folyóiratokkal találkozhatunk, a Muskátlitól a Partiumig, a Bécsi Naplótól az egyetlen amerikai–kanadai magyar folyóiratig, a Kaleidoszkópig vagy az éppen most szüneteltetett, de évtizedekig Pósa szellemi örökségét is ápoló Gömörországig.
És gondoljunk egy kicsit a kárpátaljai tájakon szenvedő honfitársainkra, s minden ártatlan, magyar és nem magyar emberre, kik idegen birodalmak érdekeiért folytatott kilátástalan háborútól járják kálváriaútjukat. S imádkozzunk, ne ismétlődjenek meg a huszadik század apokaliptikus rémségei.
Éppen ezért érzem szimbolikus jelentőségűnek e 110 esztendős jubileumi kettős koszorúzást. Őszintén reméljük, hogy e megemlékezés is ébren tartja Pósa Lajos felnőtt- és gyermekköltészet reneszánszával együtt az istenhit, a hazaszeretet, a magyar irodalom megbecsülésének nemes szándékát is.
Befejezésül hadd mondjam el, hogy ha dédnagybátyámra gondolok, legelőször mindig a hazafias versekben különösen gazdag magyar líra egyik leggyönyörűbb, telitalálatosan lényegre látó vallomásos magyarságverse jut eszembe.
A tudatos örökségvállalás gesztusával kereszteltem első, 1997-ben megjelent első, kései verskötetemet Pósa Lajos Magyar vagyok című költeménye nyomán. (Magyar vagyok, Magyar Hitvallás Kiskönyvtár 1997)
PÓSA LAJOS: MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok, magyar, magyarnak születtem
Magyar nótát dalolt a dajka felettem
Magyarul tanított Imádkozni anyám
És szeretni téged, Gyönyörű szép hazám
Lerajzolta képed szívem közepébe
Beírta nevedet a lelkem mélyébe,
Áldja meg az Isten a keze vonását
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját
Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!
Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell, meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!
2024. július 6-án megkoszorúzták a Fiumei úti temetőben Pósa Lajos sírját és a Városligetben Pósa Lajos szobrát, ahol a költő dédunokaöccse, Pósa Zoltán tartott emlékbeszédet, több, mint ötven felvidéki irodalombarátból álló delegáció előtt.
A két koszorúzási ünnepséget és a ragyogó hangulatú emlékutat, melynek során meglátogatták a Gödöllői Királyi Kastélyt is Pósa Homoly Erzsó, a gyönyörűen szerkesztett Muskátli című gyermek-ifjúsági magazin főszerkesztője és férje, e sorok írójának unokatestvére, Pósa Dénes, a nemesradnóti református gyülekezet világi vezetője, főgondnoka szervezte meg a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezet nevében. További társszervezők voltak a Csemadok Nemesradnóti és Nagybalogi Alapszervezete, valamint a Remény Idősebb Generáció Klubja Bátkából. A rendezvényt a nemesradnóti Lidike Kft. támogatta.
Áldott legyen a gyermekek édes szavú, aranyszívű költőjének az emléke!
(Pósa Zoltán/Felvidék.ma)
