A Szentlélek száguldásával jövünk Eléd, újra Érkező
Ezen a vasárnapon világszerte átélheti a keresztyén ember, hogy milyen végtelen, elragadó, felemelő, megtisztító ereje van a Szentléleknek, aki fénysebességnél is gyorsabb szárnyalásra teszi képessé hitünket, szívünket, egész belső valónkat. Spirituális egyidejűségre vezet mindenkit a Lélek, amint megígérte Urunk (János 16,13).
Múlt-jelen-jövő, fenn és lenn, látható-láthatatlan különös együtt lakozására, összeölelkezésére. Ez a csodálatos belső száguldás – legyünk bár betegágyon, templomban vagy pokoljáró világunk bármely szögletében – csak azért lehetséges, mert a legvalóságosabb földi realitás lett ez: meglátogatott minket a naptámadat a magasságból (Lukács 1,76), az Ige testté lett és lakozott közöttünk (János 1,14), és velünk marad minden napon a világ végezetéig (Máté 28,20). Ennek az ígéreteket beteljesítő, egyúttal létteljesítő és személyes létezésünknek boldogító örök irányt adó valóságos Isten-érkezésnek, Jézus megjelenésnek az átélése szenteli egész hívő életünket folyamatos adventté. A csillagfényes születés-éjszakával és angyaljárással ékesített, létrangosító, megváltó csodajelenésre lelki hódolással válaszolva, ma „az európai festészet csúcsán” lévő (Michelangelo) olasz nagymester, Leonardo da Vinci (1452-1519) festményével, a Keresztelő János képi prédikációjával tesszük ünnepélyessé az új egyházi év első jeles, majd következő napjait.
A felemelt ujj gazdag üzenete
Élete vége felé, kellő hitbeli, emberi és alkotói tapasztalatokkal alkotta meg a „festészet reformátora” (Vasari) Keresztelő János c. festményét Rómában. Az addig többféleképpen megrajzolt ujjak valóságos missziói ábrázolása nyomán három évig dolgozott rajta (1513–1516). Korábbi festményein is különös érzékenységgel, szinte az egész embert – gyermeket, felnőtteket, bibliai alakokat – jellemző, láttató kezek kiemelt szerepet kapnak művészetében. Egyik legismertebb festményén, az Utolsó vacsorán az a tanítvány, aki legközelebb áll Jézus arcához, vertikális irányú ujjal mutat felfelé. A Sziklabarlang Madonnáján látható angyal pedig vízszintesen mutat a Gyermektől balra térdeplő Keresztelő Jánosra, akiről Jézus ezt a „méltatást” adta: „Az asszonytól születettek között nincs nagyobb Keresztelő Jánosnál, de aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála” (Máté 11,11).
A festmény további adventi üzenetei
Ami rögtön feltűnik, az a kép kontrasztossága: a sötét háttér és a világos, szinte fénylő próféta alakjának ellentéte. És a kezek különleges elhelyezése. A nagy mutatóujj félreérthetetlenül felfele mutat. Mintha azt üzenné: nem én, hanem az a fontos, aki odafönn van, mert egész földi létünk Őtőle függ. Aki fölöttünk, majd testet öltése után közöttünk, és hit által bennünk lakozik. Ha követjük szemünkkel az ujj irányát, akkor a tekintet nem ismeretlen, misztikus vagy metafizikus homályban vész el, hanem a szív fölé visszahajló balkéz által tartott halvány kereszten áll meg. Így egész üdvtörténeti evangélizáció jelenik meg előttünk. Szó szerint kiábrázolódik Pál Igéje: „Az odafenn valókkal törődjetek, ne a földiekkel!” (Kol 3,3). „Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4,18). A festő, aki az emberi testnek és az életnek mély értelmű összefüggéseit kereste, az emberlét Isten-függőségét, Krisztusban pedig emberközpontúságát ezernyi naplójegyzetben fedte fel. Így olvashatunk nála e titokzatos összefüggésről és szent függőségről:
„Testünk, testi létünk függőségben él. Függ a mennytől. De a menny is függőségben áll. Függ a Szentlélektől”.
Ráérzett a lelki rezdülések nagy reneszánsz mestere a lényegre. Egész földi létünk akkor áll helyes, jól működő irányban, ha azt az irányvételt, irányadást, ami Istentől jön Jézus Krisztusban, magunkévá tesszük. Ekként a festmény felidézi az advent Urának, a mindig eljövő Eljöttnek és velünk Maradónak a szavát: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Máté 16,26).
De még más fontos adventi üzenet is árad felénk a festmény szemlélésekor. Az, hogy a lenti létnek, a földi horizontalitásnak értelmet adó fenti lét, isteni öröklét nemcsak üzenet, sejtetés, vallási képzet, hanem földi valóság, amint azt a próféta kezével szíve fölé ölelt kereszt mutatja. A próféta és minden földi halandó létének tengelyét, tartását, megtartását biztosító Krisztus-kereszt alig látható. Mert a kereszt Jézus feltámadása óta belső valóság: belső élettengely, belső történelem-tengely, üdv-tengely, világ-tengely. És akkor kezd el a személyes sors belülről ragyogni, mint Keresztelő Jánosé ezen a missziós, evangéliumhirdető festményen, ha a kereszt egészen a belsőnkben foglal helyet, a „miénk lesz”: „A szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével” (1Péter 3,4).
A kereszt a Deus adventus Dominus, a hozzánk és szívünkbe elérkezett Úr elrejtett uralmának a felségjele. Ezt a külsőleg alig látható, de szellem-erkölcsi gyümölcsökből felismerhető, belső világosságot, életismeretet, mert istenismeretet árasztó keresztet öleli magához a próféta.
Már akkor láttatja Krisztus dicsőséges útját a kereszten át, amikor még csak hirdeti, amikor kiáltó szó a pusztában. Még nem látja, de érzi, hogy Ő, aki utána jön, egész áldozatával, tanításával, keresztjével, feltámadásával, csodáival, élettudományt, örökélet-bölcseletet, biztos vezetést ajándékozó létével és lényével már az övé. Ő miénk, övéi mi – ahogyan protestáns énekünkben énekeljük.
A kép misszionáló, létismeretet és szabadítást hirdető ereje
Érdemes megállnunk a kompozíció hátterének döbbenetes egyszerűségénél. Leonardo más képein szinte külön él a háttér: tájak, templomok, hegyek alkotják azt. Itt csak a sötétség. Szívszorító illusztrációjaként János fenséges örömüzenete szinte fájó hegedűjajdulásának: „Saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt – A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be” (Ján 1,11; 5). Valósággal ránk folyik a festmény sötét háttere. Ráég a lelkünkre. Igen, mert ilyen a világunk, a theatrum mundi. A világszínpad. Pokoljárások sokadalma, az elveszett paradicsom elvesztéstörténetének ismétlődése kedveseink, szeretteink, családunk, egyházaink, nemzetünk veszteségeiben. Kaini gyilkos forgatag. Mindannak irigyeként, ordító oroszlánként veszélyeztetőjeként, ami a kereszt és a fenti világ átformáló hatására lassan megformálódik bennünk.
Állandó fenyegetettségünket csak az állandó adventi hívás és a Jézus-jelenlétben élés tudja ellensúlyozni.
Amiként 1774 óta a debreceni fohászénekben kérjük: „Ádventi vendég, végy szállást minálunk,/Szívünkben állíts trónt, örök Királyuk. Téged követni és szolgálni néked/Te adj hűséget”.
A fejsze immár a fák gyökerére vettetett 2024-ben is. Hányan lesznek, akik Keresztelő János megtérésre hívó szavát, Jézushoz menekítő üzenetét, da Vinci festménye felemelt ujjának és a szív fölött, s a szívben finoman, szelíden honfoglaló keresztre nézve, követik az örök, felemelő, megtartó mennyei irányt? Az 1658 óta protestáns világkinccsé lett frankfurti ének szavaival kérjük ez évi adventünkre, és életünk örök adventjére: „Jövel, gyengék ereje!/Áldlak, üdvöm kútfeje./Jöjj, egyengesd te magad/Én szívemhez utadat!”. Gazdagító, boldogító adventet mindenkinek!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
