Minden vasárnap az első Úr napjának visszahívása, újra élése
Az Újszövetség új időszámítást nyit meg az Úr feltámadásának napjával az emberiség előtt. A hét első napjaként (mia tón szabbatón) megjelölt vasárnap jelentőségéről mozzanatról-mozzanatra olvashatjuk a történéseket János evangéliuma 20. fejezetében is. Kinagyítva majd átelmélkedjük ennek a napnak a jelentőségét.
A Jelenésekben ez a nap gyönyörű görög szavakkal: az Úr napja (küriaké hémera – Jel 1,10) elnevezést kapta. Így vált spirituális és liturgiai fordító nappá, személyes és üdvtörténeti távlatokkal, értékekkel. Kincsosztó nappá.
A zsidóság számára a szombat, a sabbat a legszentebb nap, a nyugalom, a harmónia, a boldogság, csend, a megbékélés nagy rekreációs, sorsújító, időtagoló ajándéka (J. Heschel). Utalva az Úr hatalmas teremtői műve befejezésére és az azt követő megnyugvásra. Jelentőségében mérhetetlenül távlatosabb a vasárnap. A keresztyéneknek az új teremtés, a Krisztusban halált, bűnt, kárhozatot, elmúlást, végességet, eltékozolt életet legyőző Feltámadott üdvtörténeti létfordító tettére utal, mégis kevésbé tudatosítjuk a legszentebb nap, vasárnap eredeti nevét és páratlan tartalmát. Ha a küriaké hémera, az Úr napja visszahódításáról írok a címben, akkor itt az első nagy személyes öngondozói esélyünk, missziói és Szentlélek-pedagógiai, nagy kihívás:
nevezzük annak vasárnapot, aminek a Feltámadott Úr szánta, az Ő napjának – küriaké hémera!
Egyszerre a hét első napjának, s az idő, a létezés, sorsunk láthatatlan tengelyének. Ha az Úr évenkénti 52 napja jelentőségét tudakoló közvéleménykutatást végeznénk, a megkérdezettek 90%-a rögtön rávágná a kérdésre, hogy a zsidóság szent napja: a szombat, a sabbat. Viszont ha keresztyéneket kérdeznénk, tartok tőle, alig tudná valaki rávágni a helyes választ a kérdésre: mi a legszentebb keresztyén nap? S ezt hogy hívják eredetileg (az Úr napja, a hét első napja, a kürieké hémera).
Keresztyén vasárnap-ismereteink sürgős pótlására van szükség, hogy a tudatlanság, a feledés és az eljelentéktelenítés, a megszentelés nagy tartalomvesztésének hiábavalóságától visszahódítsuk népünk, egyházaink javára, üdvösségére az Úr napja valódi tartalmát.
S hogy személyesen is felismerjük, megéljük a maradandó lelki kultúrát teremtő vasárnapok, az év 52 napjának valódi spirituális energiatartalékait. Az egyéni sorsot, a közösségi életet, a nemzeti tartást és magyarnak magyart becsülő tisztességét visszahozó lelkületét. Mennyire belepottyant ez a tartalom, jelentés és jelentőség az idők és a történelem napi szennyes folyamába! Kezdjük el végre egyénileg, ahol lehet együtt az Úr napja rehabilitálását, szentségének visszavételét, megértését, megélését annyi méltatlan csapda ellenére! Legyen ez bár a pillanatnyi élvezetet ígérő lustálkodás, az így elfecsérelt idő, a lelki igénytelenség kiüresedett, kiégett lelki közönye. Vagy a plázák pénzemésztő evés-ivása, gyorsétkezdés, mozis látványvilága, ahol minden a szemnek, hasnak szól, de a lélek étlen- szomjan marad. Nem hogy vasárnap éltető energiatöbblete nem jut el milliókhoz, de még a felismerés sem: nem a henyélés újítja meg a személyes és a közösségi életet, belső lelki és pszichés tartalékokat! Erre már a 3. században rájöttek Isten emberei a szaharai sivatag kihalt, sárga homoktengerére meredő szemmel, s a Földközi-tenger Istenhez vonzó végtelen kéksége szemlélése közben a tunéziai Kárthágóban. Meg is fogalmazták századunkban is kijózanító mondatukat:
Sine dominico non possumus – vasárnap nélkül semmire sem vagyunk képesek, semmik vagyunk. Óriási mondat!
Hol vagy vasárnapi lényeg, közösségi támogatás?
Lukács, az Apostolok Cselekedeteinek orvos-tudósítója így ír: „A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál tanította őket” (ApCsel 20,7). Íme, az Úr napja őseredeti „liturgiája”, ami Jézus halála és dicsőséges feltámadása után beállította, tartalommal töltötte fel az Úr napját, a küriaké hémerát. Mivel? Fenntartották a közösséget egymással, a latin fordítás szerint konventeltek, egymással nem csak találkoztak, hanem oda is figyeltek egymásra, testvérileg lelkigondozták egymást. Megosztották egymással gondjaikat, amik megoldásáért aztán imádkoztak is. Emellett fragmentálták, megtörve egymásnak adták az Úr váltsághalálára, értünk odaadott életére, éltető és megújító feltámadása hatásaira emlékeztető úrvacsorát. Ehhez jött még, hogy Pál tanította őket, a latin szöveg szemléletességével szólva: disputált velük, azaz megvitatta, megbeszélte velük mindazt, ami lényeges az üdvösség és az emberi boldogulás céljából. Alig pár évvel az Úr halála és feltámadása után a létfontosságú és létszükségleti spirituális erőforrásokat egybegyűjtötték a tanítványok, s azt adták egymásnak, amire a leginkább szükségük volt.
Ma is ez a vasárnap-kultúra jelentős kérdése:
hova lett napjaink magyar valóságából ez a vasárnaptörténeti szubsztancia, lényeg?
Hányan járnak az első keresztyének lelki igényességével, életértelmet újraláttató, felismertető belső igényével vasárnaponként ma Magyarországon Krisztus közösségeibe? Összegyűlni, egymásra nézni, megkérdezni: hogy vagy, mik a gondjaid? A testvéri számontartás, s nem számonkérés, a bizalom, az odafigyelés templomi, gyülekezeti közösségeibe? A legújabb boldogság világindex első tíz országában, melyek között az európai protestáns országok vezetnek (Dánia, Norvégia, Hollandia, Skandinávia, Svájc…), ez a bizalom, odafigyelés, személyesség, törődés, közösségi támogatás az első helyen szerepel a boldogság-faktorok között.
Ajándékozz vasárnapot a lelkednek
Hol van a szentség élményét ajándékozó úrvacsora sokszor lelkeket megrázó, megtisztító hatása? Hányszor megyünk hétközi töredelmeinkkel az Úrhoz? Érettünk megtört testének, kiontott vérének a jegyeivel lelki balzsamként kúráljuk-e, gyógyítjuk-e sorstöréseinket, egzisztenciális nehéz pillanatainkat? Miféle csapdákba szorult tudatunkban, életszemléletünkben, életgyakorlatunkban vasárnap megújító energiakészlete, az Úr napja hatalmas élettámogató ereje?
Van honnan visszavenni, kiszabadítani azt a közöny, az unalom, az ünnepeket eljelentéktelenítő önzés, gőg, tudálékosság, hitetlenség, szellemi vagy lelki fennhéjázás emberveszejtő csapdáiból.
Sőt! Még a meglévő vasárnapi gyakorlatainkra is ráfér a megújítás, a felfrissítés, a visszavétel a megszokásoktól, hogy valódi találkozási élménnyé váljanak az Úr napjai: 52 lelki feltöltődés intim, meghitt pillanatai erős tartóoszloppá, lelki erőművé válhatnak! Peter Rosegger, a stájer hegyek költője Citera s cimbalom c. kötetében (1870) így fogalmazott: Ajándékozz lelkednek vasárnapot/A vasárnapnak pedig lelket!
Annyi lelketlenül, csak durván elmúló, az idő ködébe vesző, a hiábavalóság feneketlen kútjába zuhanó, eltékozolt vasárnap után, közben legyen éltető kürieké hémerája népünknek, családunknak, saját életünknek. Annyi kudarc, töredezettség közben és ellenére. A hét első napjának legerősebb hatásaképpen azzal, hogy észrevesszük, felismerjük: amikor a Feltámadás napján a tanítványok félelmükben összegyűltek zárt ajtók mögött, „eljött Jézus, megállt a középen és így szólt: Békesség néktek!” (János 20,19.) Tört cserépedény-sorsunk ma is az ilyen vasárnapokkal gyógyul, mert átéljük: bezárkózottságunkban felkeres Jézus, életünk tengelyeként megjelenik bennünk.
Békesség nektek! szava erősen megtámogat, felemel. Legyen ilyen küriaké hémerája mind többünknek!
Békefy Lajos/Felvidék.ma
