A Garam menti kisváros, Zselíz nemcsak az Esterházyak egykori birtokközpontjaként ismert, hanem mint történeti forrásokban gazdag helyszín is, amely őrzi többek között a vallásháborúk és társadalmi átalakulások korának egy epizódját is. A zselízi római katolikus Szent Jakab-templom 1730-as visszafoglalása a reformátusoktól nem csupán egyházpolitikai mozzanat, hanem az Esterházy-hatalom kifinomult és céltudatos restaurációs politikájának látványos példája.
Ez a történet is jól mutatja a 18. századi vallási viszonyok bonyolult és sokszor feszültséggel terhes világát.
A „jámbor csel” révén ugyanis a mezőváros temploma visszakerült eredeti tulajdonosaihoz – mégpedig egy mesterien kivitelezett, de vérontás nélküli akció keretében.
Az események rekonstruálásához szerencsére rendelkezésünkre áll a zselízi levéltári anyag, amely az Esterházyak in situ hagyatékának legértékesebb dokumentumgyűjteménye. A nemesi család hála Istennek német precizitással rendszerezte a kastély portikusza fölötti padlástérben kialakított könyv- és irattárukban, amelyet az 1945-ös államosítás után a nyitraivánkai Állami Levéltárba szállították.
A mintegy 54 folyóméternyi irattári anyag máig feltáratlan kincseket rejteget. Egy ilyen érdekesség az 1730-as templomfoglalás részletes beszámolója is, amely hiteles lenyomata annak, miként használták a földesúri befolyást és a politikai realitást vallási célok szolgálatába állítva.
A jámbor csel
Mint ismeretes, a reformáció 16. századi térnyerése következtében Zselíz templomát is a protestáns – konkrétan református – közösség vette birtokba. Egy 1655-ös keltezésű dokumentum szerint Zselíz anyaegyház volt, Garam-Mikola pedig annak fiókegyházaként működött.
A templom elfoglalásának pontos dátuma nem ismert, de a forrásokból kitűnik, hogy a protestánsok több mint egy évszázadig birtokolták az épületet.
A változás III. Károly uralkodása alatt (1711-1740) következett be, akinek 1717-es törökök feletti győzelmei után (visszafoglalva Belgrádot és a temesi bánságot) kezdetét vette a katolikus restauráció. A király ekkor minden gondját arra fordította, hogy a vallásosságot erősítse, az erőszakkal elvett templomokat és iskolákat visszafoglalja.
(Fotó: Magyar Építészeti Múzeum Dokumentációs Tára)
A Habsburg uralkodó vallásügyi bizottságot állított fel, amely 1721-től Pesten, majd Pozsonyban tevékenykedett. Ennek hatására Bars vármegye hatósága is erélyesen lépett fel: szinte minden nem-artikuláris protestáns templomot visszavettek és újra katolizáltak.
Zselíz sem maradt ki e folyamatból – de nem erőszakkal, hanem egy szinte már irodalmi igényű stratégiával sikerült visszajuttatni a templomot a katolikus egyházhoz – mintha csak egy Mikszáth novellából mintázták volna.
A történet főszereplője gróf Esterházy János, a zselízi kastély első változatának építője volt, aki – bár földbirtokosként nem kívánt nyílt összetűzést a lakosság körében – nem akarta annyiban hagyni a templom sorsát sem. Egy pénzszekrény köré szőtt terve bizonyult végül sikeresnek.
A történet szerint a gróf vissza akarta váltani a báró Hellenbach által zálogba vett szántóföldeket, ám a kiváltáshoz szükséges összeget egy pénzszekrénybe zárta. A gróf ezután megkérte a helyi református lelkészt, hogy a szekrényt – „a legbiztosabb helyen” – a templomban tárolhassa. Kis Ferenc uradalmi provizor a szekrény ürügyén rendszeresen járt ellenőrizni a helyszínt, ami által csakhamar baráti viszonyba került a református lelkésszel. Gyakran megvendégelte őt, s elérte, hogy szabadon hozzáférhessen a templomkulcshoz.
Az akcióra 1730. június 23-án került sor. A napot és az órát gondosan választották meg: a férfiak a Garamon túl kaszáltak, az asszonyok pedig ételt vittek nekik.
Ekkor Kazy László alispán, több katolikus hivatalnok kíséretében, a pénzellenőrzés ürügyén a templomba ment, és átadta a kulcsot Darás Pál lévai esperes-plébánosnak, aki Kulcsár Ferenc nagysallói és Kotnes Imre lekéri plébánosok társaságában a templomot felszentelte, miseáldozatot mutatott be, majd ünnepélyes szentbeszédet tartott a megjelent katolikus híveknek.
A régi katolikus templom ezzel hivatalosan is visszakerült eredeti vallási felekezetéhez – a helyi református közösség pedig már csak az események után értesülhetett a történtekről.
Amint az est leszálltával hazaérkeztek a protestáns hívek, kitört a harag: fenyegetések, káromkodások, nyílt bosszúval való riogatás követte a templom elvesztését.
(Fotó: Állami Levéltár, Nyitraivánka)
A gróf azonban bölcsen és megfontoltan viselkedett: semmiféle erőszakot nem engedett meg, ellenben próbálta megbékíteni a feldühödött közösséget. A lelkészt, aki hivatalát és jövedelmét elvesztette, nagylelkűen megpróbálta kárpótolni – házhellyel és földdel –, de az nem fogadta el az ajánlatot. Sőt, a lelkészt a hívek fegyverrel védték, míg végül a gróf földesúri tekintélye vetett véget a helyzetnek: a lelkésznek el kellett hagynia Zselízt, s Szódón talált menedéket, ahol nem sokkal később elhunyt.
A templom visszafoglalását soha nem tudták visszafordítani: két hónapig még ideiglenes plébános szolgált, majd Bolgár Endre személyében hivatalos plébánosa lett az újjászületett zselízi katolikus közösségnek.
A zselízi templom „visszafoglalása” nem pusztán egy vallási aktus volt, hanem az ellenreformáció egyik lokális, de tanulságos példája is. A jámbor csel, mellyel a gróf és hívei éltek, nem törvénytelen, de nem is kockázatmentes húzás volt. Ám sikeressége azt mutatja: a múltban sem minden vallási fordulat karddal és vérrel történt. Néha elegendő volt egy pénzszekrény és némi fifika.
A felbecsülhetetlen értékű középkori freskók a fehér meszelés alatt
A református korszakban – ahogyan az a kálvini szokásrend szerint történt – a templomot teljesen fehérre meszelték, eltüntetve a felbecsülhetetlen értékű középkori falfestményeket. A templom freskóinak emléke hosszú időre feledésbe merült.
Csak 1884-ben, egy meszelés alkalmával fedeztek fel 6–7 freskót, amikor a vizes falakon halvány színek ütöttek át. Ebből ötöt sikerült akkoriban restaurálni, a többi állapota túl rossz volt.
Érdekesség, hogy napjainkban, pár évvel ezelőtt újabb, eddig ismeretlen freskót fedeztek fel, valamint egy olyat, amelyről ugyan tudtak, de a 19. század végén nem tudták restaurálni. A kutatók nem zárják ki, hogy további rejtett freskók is lapulnak a vakolat alatt – az egyházművészeti örökség feltárása tehát még korántsem tekinthető lezártnak.
A római szarkofág és a kripta titkai
A templom visszafoglalása után Esterházy János nemcsak a vallási rendet kívánta helyreállítani, hanem családja örök nyughelyét is biztosítani akarta. Ekkor rendelte el (1736) egy kripta kialakítását a templomhajó közepén.
A munkálatok során került elő az a római kori szarkofág, amely ma is az oltár kőalapzatát képezi. A hagyomány szerint e síremlék Becsei Vesszős György, a 13. századi keresztes lovag földi maradványait rejthette, valószínűsíthetően ő hozta magával Aqincumból (Óbudáról).
Mindazonáltal amikor ráleltek, nem valószínű, hogy tudhatták, mire bukkantak, a templomból viszont a szarkofág és az ajtó mérete miatt kivinni nem tudták.
A kriptát utoljára az 1954-es felújításkor lezárták, és bár a 19–20. században minden bizonnyal több ízben feltörhették és kifoszthatták, a levéltári adatok és a geofizikai radarfelvételek alapján biztosra vehető, hogy az Esterházy-család több tagjának földi maradványait őrző helyiség mind a mai napig létezik. A templomtörténet szenvedélyes kutatójának, e sorok szerzőjének régóta dédelgetett terve a kripta feltárása, újabb történelmi nyomokat és összefüggéseket keresve a templom hihetetlen gazdag történetét illetően.
(Fotó: SIGILL ECCLES S. IACOBI ZELIZIENSIS 1830)
Zselíz ma is e réteges múlt szimbóluma. Temploma és kastélya nem csupán műemlékek, hanem egy mélyen gyökerező lokálpatrióta tudat emlékezeti oszlopai. A jámbor csel, a freskók, a kripta és a római szarkofág mind egy-egy szelete annak a kollektív örökségnek, amely újra és újra arra hív bennünket: kutassuk, ami megmaradt és legyünk büszkék pátriánk történéseire, amiből mi magunk is fakadunk.
Csonka Ákos, Felvidék.ma
(megjelent a Remény katolikus hetilapban)
