Az ünnepségeken rendre Trianon emlékműveket avatnak, a régi országzászlók visszaállítása helyett. Az emlékművek pedig üzennek, méghozzá azt, hogy az 1920-ban ránk kényszerített diktátum az idők végezetéig érvényes…
Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia – így a Magyar Királyság – 1918-ban a Nagy Háborút a vesztesek oldalán fejezte be. A Monarchia összeomlása, a forradalmizálódás, majd a vörös rémuralom sejtetni engedte, hogy az Antant nem kíván egy erős államalakulatot a Duna-medencében, s a bolsevik Szovjetoroszország elszigetelésére az általa kreált államokat kívánja felhasználni.
A Párizs melletti Versailles-ban a magyar küldöttséget a tárgyalásokon gróf Apponyi Albert vezette, – s tegyük hozzá – valódi tárgyalásról szó sem volt, mivel az Antant képviselői fogadták a magyar küldöttséget, majd közölték feltételeiket. Ezt követően átvették a magyar álláspontokat tartalmazó dokumentumokat, s pár nap múltán, figyelembe sem véve a magyar érveket, közölték döntésüket. A wilsoni elveket követve, de azt számos esetben kiiktatva, a győztesek stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontokat figyelembe véve húzták meg a trianoni országhatárokat, így kerültek egybefüggő magyar tömbök „odaátra”, úgymint a Csallóköz és Felvidék déli része, a Partium, a Székelyföld és a Délvidék északi része.
A győztesek határozata szerint az ezeréves Magyar Királyság területének közel kétharmadát veszítette el; Horvátországgal együtt Magyarország területe 325.411 km² volt, 1920. június 4. után 93.073 km²-re csökkent. Erdélyt és a Partiumot, valamint az Alföld egy részét Románia; a Felvidéket, Csallóközt és Kárpátalját Csehszlovákia; a Bácskát, Bánságot, Muraközt és a Szerémséget a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak ítélték. Ausztria megkapta a Felsőőrvidéket, Lengyelország pedig Szepes és Árva vármegye területéből kb. 500 km²-t. A Magyar Királyság lakosságának lélekszáma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza, a szomszédos országok területén közel 3,3 millió magyar ette a kisebbség keserű kenyerét. Az ország termőföldjének 61,4 %-a, vasúthálózatának 62,2 %-a, úthálózatának 64,5 %-a, ipartelepeinek 55,7%-a, erdőségeinek és nyersanyaglelőhelyeinek döntő többsége idegen fennhatóság alá került.
A trianoni békediktátumot a Simonyi-Semadam-kormány rendkívüli követe, Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágoston népjóléti miniszter írták alá. Az aláírás napján, 1920. június 4-én Csonka-Magyarországon megállt az élet, a templomok harangjai megkondultak, a gyárak sziréniái megszólaltak, s a közterületeken lévő magyar zászlókat félárbócra eresztették. A trianoni békeparancsot az 1921. évi XXXIII. törvénycikk iktatta be a magyar jogrendbe, s ez volt az egyetlen olyan törvény, amely fekete keretben jelent meg. A területi és lakossági csonkításon túl Csonka-Magyaroszágot több területen is szankcionálták, így például a Magyar Királyi Honvédség létszámát, fegyverzetét is szigorúan szabályozták.
Az elszakított területekről az 1920-as évek elején több százezer magyar menekült az anyaországba, akik 1918 előtt hivatalnokok, tanítók, katonatisztek voltak, s az új államrend megbízhatatlanoknak tartotta őket.
Több települést vágott ketté az új határ, így például Komáromot, Sátoraljaújhelyet, Nagylakot és Somoskőt. Több esetben a helyiek fegyveres ellenállása vagy népszavazás döntött arról, hogy az Antant akarata ellenére Magyarországhoz tartozzanak. Így történt Balassagyarmatnál, Zala megye nyugati részeinél és Sopronnál, amely méltán kiérdemelte a „leghűségesebb város” címet.
1920-tól kezdve a magyar kül- és katonapolitikát elsődlegesen a területvisszaszerzés motiválta, a Kormányzótól kezdve az utolsó magyar parasztemberig minden magyar embert a területi revízió vágya hajtotta.
Adolf Hitler hatalomra kerülésével a Harmadik Birodalom nyíltan is meghirdette az I. világháborút lezáró párizsi békediktátumok felülbírálatát. A Magyar Királyság, mely szintén az I. világégés egyik kisemmizettje volt, egyre inkább – a geopolitikai helyzet és kényszerpálya velejárójaként – a németek és az olaszok mellé sodródott.
Az úgynevezett országgyarapítás korszaka – a német hatalom zenitjén – 1938-1941 között következett be, amikor 1938 őszén a Felvidék magyarlakta része, 1939. március idusán Kárpátalja, 1940 késő nyarán Észak-Erdély és a Székelyföld, 1941 áprilisában a Délvidék tért vissza a magyar anyaország kebelébe. Ezzel Magyarország területe 172.149 km²-re növekedett, lakosságának száma pedig közel 15 millió főre emelkedett. Ekkor valóban soha nem tapasztalt, boldog, eufórikus napokat élt át Magyarország lakossága.
Horthy Miklós közel 20 esztendős kormányzóságának gyümölcse beérni látszott, hiszen a trianoni országterületet közel a kétszeresére gyarapította országlása alatt. Mivel azonban főként német segítséggel kaptuk vissza elszakított országrészeinket, egyre több és több német követelést kellett teljesítenünk, míg végül magyar vérrel kellett adóznunk a II. világháborúban.
A Magyar Királyi Honvédség fegyverkezési egyenjogúságát csak 1938-ban nyerte vissza, így a haderőfejlesztés épphogy megindult, amikor 1939. szeptember 1-jén kitört az újabb világháború. A kassai bombatámadás másnapján, 1941. június 27-én a Magyar Királyság belépett a hadviselő felek sorába, így kerültek honvédek a keleti frontra 1941 nyarától. Az idő haladtával mind több és több honvéd seregtest került a frontra, míg végül a front elérte Magyarországot, s 1945-ben a Magyar Királyság ismét a vesztesek oldalán fejezte be a II. világháborút.
A jaltai konferencián újból eldőlt Kelet-Európa sorsa, így Magyarország is a nyugati szövetségesek tudtával és beleegyezésével a Szovjetunió érdekkörébe került, s ez határozta meg hazánk 1945 utáni történelmét.
Az 1947. február 10-én, Párizsban aláírt békeszerződés a trianoni határokat állította vissza, de ezen túlmenve Pozsonytól délre három magyar falut – Oroszvárt, Horvátjárfalut és Dunacsúnt Csehszlovákiához csatoltak, így Magyarország területe 93.030 km²-re csökkent.
A háborús jóvátételek mellett az egykori kisantant államok területéről százezernyi magyart toloncoltak ki, s ezekben a későbbi szocialista és „baráti” államokban a magyar anyanyelvű lakosság másodrendű állampolgárnak számított.
Trianonról nem volt ildomos beszélni 1945 után Magyarországon, holott ez a szindróma a mai napig velünk él, mivel nincs olyan anyaországi magyar család, melynek ne lennének rokonai az elszakított területeken.
Sajnálatos módon a rendszerváltozás és a keleti blokk széthullása óta eltelt negyedszázad Magyarország elhibázott külpolitikai lépéseinek sorozata volt. Magam is osztom a neves történészprofesszor, Raffay Ernő azon álláspontját, mely szerint Románia kivételével szétestek a körülöttünk lévő trianoni államok és mi nem tettünk komoly lépéseket a csonka hazán kívül rekedt magyarokért. Ez történelmi hiba volt. A békeszerződés felülbírálata sem hazai, sem nemzetközi szinten nem került szóba, a Kárpát-medencében lévő magyarság számára a „szellemi nemzetegyesítés” egyik nagy esélye 2004 decemberében úszott el, amikor a népszavazás eredményeként a kettős állampolgárság kérdéskörében nemleges eredmény született. 2010-ben fordult a kocka, s a magyar állampolgárság megadása gesztusértékű és nagy jelentőségű volt az elszakított magyarság számára, ám félő, hogy a magyar kormány megelégszik ezen „szellemi nemzetegyesítés” tényével, s felülmúlja a trianoni békediktátumot, vagyis lemond arról a történelmi lehetőségről, hogy a Kárpát-medencében élő magyarságot a valóságban is újból egy államba tömörítse. Mintha a „merjünk kicsik lenni” forgatókönyvet követné a magyar külpolitika, elég, ha csak az elmúlt esztendők történéseit vesszük górcső alá és az világlik ki, hogy a magyar külpolitika mást mond és mást csinál! Az állásfoglalások, külügyi vélemények mind gránitszilárdságúak voltak szavaikban, de tetteikben aztán rendre-módra visszavonulót fújtak.
Úgy vélem, nem jó irányba haladunk, nem június 4-én kellene a Nemzeti Összetartozás Napját ünnepelnünk. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette. Bár a jó szándékot nem vitatom, mégis kétséges, hogy június 4-én nekünk nemzetgyalázó módon örülnünk kell széttagoltságunknak, hogy a gyerekek jellegtelen örömdalt énekeljenek, ahelyett, hogy legalább ezen a napon a Magyar Hiszekegyet szavalnák.
Az ünnepségeken rendre Trianon emlékműveket avatnak, a régi országzászlók visszaállítása helyett. Az emlékművek pedig üzennek, méghozzá azt, hogy az 1920-ban ránk kényszerített diktátum az idők végezetéig érvényes, szemben a félárbócra engedett országzászlóval, amely már önmagában is magyar feltámadás reménye, nemzeti trikolórunk szimbolizálja a piros hajnalt, fehér álmot, zöld reményt.
Ha azt akarjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság ténylegesen eggyé tartozzon, akkor ezen a napon nem kőbe vésni kell Trianont, hanem mindent megtenni azért, hogy az országzászlók ne félárbócon lobogjanak!
Babucs Zoltán, hadtörténész, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46137″}
