, mely 1895 személyiség adatait tartalmazza. Mi most csak egyikükkel, a méltatlanul elfeledett Isépy Natáliával kívánunk foglalkozni.
1977-ben vettem egy házat Kassa Óvárosában, mivel annak tulajdonosa, Isépy Nata elhalálozott. Az elhanyagolt épületben a nagyszoba közepén egy kupac nyomtatvány, újság és papiros várt. Az ő hagyatéka. A rádiójátékok, versek és írások zöme az egyik örököshöz kerültek, aki vagy egy negyedszázad múltán átadta azokat nekem. Ezt az anyagot rendeztem és így életét nagyjából nyomon lehet követni.
Isépyről röviden Fábry Zoltán is megemlékezett a Nőíró Szlovenszkón c. írásában, mely a kolozsvári Korunkban jelent meg: „egész szép, modern, sőt dekadensen finom és neurózus versek: Isépy Nata, Urr Ida…” Fónod Zoltán, aki Fábry írásait összegyűjtve közölte, a kötet végi jegyzetekben meg sem említi nevét (Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai 2, Madách, Pozsony 1981, 36. o., itt tévesen a Korunk májusi száma van, holott az írás a júniusiban jelent meg, 38. o.).
Irodalmi berkekben teljesen ismeretlenné vált. Ideje, hogy megismerkedjünk vele!
Magyarizsépi Isépy Natália 1901. december 6-án született Királyhelmecen. Édesanyja, Marossy Irén saját születésnapján szülte meg leányát. Ő ugyanis 1879. december 6-án született. Az apa, Isépy Zoltán Hugó, későbbi szolgabíró 1875. szeptember 11-én született. A szülők 1900. január 30-án házasodtak össze. Később elváltak és Isépyné 1913-ban Balogh Istvánhoz ment feleségül, aki még 1914-ben elesett a fonton.
Isépy Zoltán később újra megnősült, Sátoraljaújhelyre költözött és 1934-ben magyar állampolgárságot kapott. Natáliának egy féltestvére született, Zoltán, akit Zebunak becéztek.
Nata – ahogy névjegykártyáján is szerepel – gyermekkorát Magyarizsépen töltötte, majd 1904-ben Kassára költözött édesanyjával. A Frangepán u. (ma Tajovský u.) 3. sz. házában laktak.
A leány 1916 és 1919 között elvégezte a Felső Kereskedelmi Leányiskolát, ahol elsajátította a gépírást. Valamelyest megtanult németül és franciául is. Hogy ezután hol talált állást nem tudjuk. 1933 májusától 1937, vagy 1938 szeptemberéig a Philatelia cégnél dolgozott az István utcában, mint adminisztratív hivatalnok. (Szegényház utcának is hívták, a ma már nem létező utca a volt Erzsébet tértől délre feküdt, a Pesti út szomszédságában és a ma is álló Tűzoltó utcába torkollott) A cégtulajdonosról jegyzeteiben azt írja, a néhai Kovács Tamásnál dolgozott, a tulajdonos halála után a boltot Fiedler József báró vásárolta meg. Kovács Tamás filatelista Nata hódolói közé tartozott ugyanúgy mint Fiedler. Fiedler József báró. Ez utóbbit Isépy udvarlójának mondták. Ez nyilván igaz lehet, mert a báró egyik kéziratban maradt munkájára, A meseárusra ceruzával ráírta: „Az én kis királynőmnek vazallusi hűséggel: Pepus, Kassa 1924. szeptember 25.”, Nata akkor 23 éves volt. Fiedler írásai is nyomdafestéket kaptak, ám azokat eddig senki sem kutatta. Fiedler a háború után Pestre települt nővérével Maryval és sógorával együtt. Onnan mint osztályidegent kitelepítették. Natával valamikor ezután szakadt meg a kapcsolata.
1927-ben indult meg Csehszlovákiában a rádiózás és egy évre rá, Kassáról szólalt meg az éterben először a magyar szó Csehszlovákiában. Pontosan 1928. december 16-án. Ekkortól Isépy Natália külsősként szerepelt, rádiójátékokat írt és riportokat készített.
Az édesanya 1936-ban az agrárbank által elárverezett Mészáros u. 49-és sz. házat vette meg, mely az átszámozás után ma a 43-as számot viseli. Ugyanis a házban Fekete Miklós és testvére, Sarolta lakott. Valami miatt nem tudták a banknak fizetni a kölcsön részleteit és így házuk kalapács alá került.
Kassa visszacsatolása után, Nata 1939. március 1-től 1944. december 1-ig az Első Magyar Általános Biztosító Társaságnál helyezkedik el. Itt megbecsülik munkáját, mert az igazgatóság dicséretben részesíti és 1941-ben soron kívüli fizetésemelést kap. 1945. január 1-től munkanélküli.
1945. január 18-án Késmárkon jelentkezik be és a hivatalos adatok szerint, 1945. március 19-ig tartózkodik ott anyjával együtt. Egy másik iratban az szerepel, hogy már 1944. december 28-án kerültek Késmárkra és a következő év március 25-ig tartózkodtak Josef Kégler lakásán mint albérlők, a Tátra, majd Partizán u. 2 sz. alatt.
Mindenesetre 1944 márciusában a két nő jónak látta értékeit egy ládában, melyben ezüst evőeszközök, kannák és tálak voltak, az Egyesült Felső-magyarországi Hitelbank és Kassai Takarékpénztár r. t. páncélszekrényeiben elhelyezni, mert úgy vélték, ott értéktárgyaik biztonságban lesznek. Tévedtek, mert vagyonukat a Vörös Hadsereg mint hadizsákmányt elkobozta. Isépy Natália 1945. április 18-án a Vörös Hadsereg helyi parancsnokságához fordult szlováknyelvű levélben azzal a kérelemmel, hogy magántulajdonukat ne tekintsék hadizsákmánynak. Mi lett az ügy folytatása, nem tudjuk. Feltehetőleg a kezdeményezés eredménytelen maradt.
Egy bizonyos, a kassai születésű Aurélia Šafárová, aki a háború után Prágában élt, igazolta, hogy anya és leánya a nyilasok elől menekült Késmárkra. Meg azt is, hogy szüleit bújtatták, ám a nácik elhurcolták őket. Közben vagyonuk nagyobb részét szétlopták.
Anya és leánya később szlováknak jelentkezett, hogy állampolgárságot kaphassanak és ne toloncolják ki őket Kassáról. Ekkor Natát mint háztartásbelit tartották hivatalosan nyilván. Mikuláš Lexmann a Veritas gondnoka, a neves, non-konformista domonkosrendi szerzetes igazolta, hogy „Nataša Ižepiová” az első Csehszlovák Köztársaság idején fellépett a Veritas termében, amivel hozzájárult a szlovák kultúra terjesztéséhez az akkori Kassán.
Miután édesanyja 1947. október 5-én elhunyt, a következő évben albérlőt kényszerítettek a Mészáros utcai házába. Albérlője azután mindvégig volt. A legutolsó is híres, ám ritkán emlegetett személyiség, Hemerkáné Lágler Olga (1900-1987) népdalgyűjtő, kórusvezető.
A történethez az is hozzátartozik, hogy édesanyját úgy az első köztársaságban, mint azután a Magyar Királyságban elismerték hadiözvegynek, és ilyen jogcímen nyugdíjat kapott. 1945 után viszont arra való hivatkozással, hogy magyar nemzetiségű, ezt megvonták tőle. Szlováknak kellett jelentkeznie, be kellett lépnie a hírhedten magyarellenes Slovenská liga szervezetébe és tagilletményt kellett fizetnie. Tehát a magyarokkal fizettették meg reszlovakizálásukat. A sors fintora, hogy halála után ismerték el szlovák nemzetiségűnek.
Isépy Natália 1950 márciusában a Csehszlovák Építkezési Vállalat (Československé stavebné závody n.p., Expozitúra PV), majd 1954-ben a Stavomontáže vállalatnál (Épületgépészeti Vállalat) 1958-ban már mint az Építkezések (Pozemné stavby) állami vállalatnál dolgozik, mint az anyagkészletek önálló könyvelője. Munkahelyén is ír cikkeket. Úgy látszik mások írásait írta át úgy, hogy nyomdafestéket láthassanak. Valószínűleg a Stavomontážnik c. üzemi lapba, melynek harmadik oldalán magyar-nyelvű cikkek jelentek meg az 50-es években. Olyan örökbecsű cikkeket ír, vagy igazít át, mint az Előre tör a gépi vakolás, vagy: Ki lesz a legjobb levelező, netán: Munka a Szovjetunióban.
1971-ben, már nyugdíjasként még könyvelőként dolgozik az Építkezések vállalatnál. 1977. március 30-án távozott az élők sorából. Április 1-én temették. A kassai köztemetőben nyugszik.
Irodalmi munkássága
Könnyen írt, amiről a piszkozatok tanúskodnak. Alig javított beléjük. A világot, mely körbevette, kritikusan szemlélte. Néha megdöbbentő, hogy mondanivalója és nyelvi megformálása semmit sem veszített üdeségéből. Írásaiban mindig van humor, sőt irónia és egy nagy adag empátia. Lássunk egy példát. „Kedves idősebb korosztály! Tegyék a kezüket a szívükre és vallják be, hogy néha-néha, titokban a lelkük mélyén visszakívánják a békésen kocogó konflist, fiákert – a fiatalságuk ezer édes emlékét őrző, kedves, öreg Schalkházat, a gondoskodó, ügyes háztartási alkalmazottakat, a város híres, tiszta, egészséges, szennyezetlen levegőjét -, az önzetlen, segítésre mindig kész barátokat, az emberséget, a szeretetet.
No és a nyelvecskés, nyitókulcsos konzervdobozokat.”
1920-21-ben Ruttkay Lászlóval szerkesztette A Kassai Színházi Ujságot és gyakorta írt a Kassai Naplóba.
1939. január 17-én sugározták az Arany c. hangjátékát, 1940-ben olvassa föl Amíg a téma eljut odáig c. írását. Nata írásai a háború végéig felhangzottak a kassai rádió hullámhosszán. A rádió bemondója ekkor Kenéz Lilla (1909-1988) volt, Nata barátnője. Jeles személyiség volt ő is, előadóművészként dolgozott. Féltestvére Németh László: Égető Eszter c. regénye főhősének mintája.Emlékezete méltatlanul esett ki a köztudatból.
Isépy Nata írását, melyből idézünk, minden jel szerint 1974-ben olvasta föl a Csemadok mellett működő Asszonyok Klubjában.
„Rádiós emlékeim a múltból”
Engedjék meg, hogy egy kicsit visszakalandozzak az időben. (…) Talán 1927-ben, vagy 28-ban készült el a főposta és a rádió épülete és mindkettőt akkor helyezték üzembe. [1930-ban] Naponta délután ½ óra magyar adás volt és minden kedden reggel 7-kor gyermekeknek való hangjátékokat sugároztak a magyar iskolák részére. [Ebben az időben két gyermekhangjátékát játszották: Az ördög kocsijánt és a Búcsúzik Télapót.] A délutáni adásnak nagyon szép, változatos műsora volt -, pl. komoly és könnyűzene, kórus és szóló ének, felolvasás, helyszíni közvetítés, riportok érdekes emberekkel, stb. Pár évvel később itt hallottuk a mi szeretett Olgánk, Hemerkáné kamarakórusát is, akkor még »Lágler Olga kamarakórusa« néven szerepelt. Azóta sem hallottam olyan csodálatosan finom, álomszép női karéneket, mint amit ők produkáltak!
No és persze hetenként néha 2x is hangjátékokat sugároztak. A szereplő «törzsgárda» a Kazinczy Társaság, Katolikus Legényegylet és más kassai kultúregyesületek tehetséges műkedvelőiből verbuválódott, később aztán mások is szerepet kaptak. Meghatározott szerepkörünk nem volt, mindenki mindent játszott, ahogy jött. Amint felfedezték, hogy tudok kicsit alakítani, minden női karakterszerepet rám osztottak. Voltam én Oá! Oá! csecsemőhang, jó kislány, rossz kisfiú, vagy bármi, öreg zsidó asszony, szépasszony, fiatal lány, öreg parasztasszony, házsártos menyecske – egyik szerepem pl. így szólt: Kósáné, a falu szája. A többit elképzelhetik! A darabok szerzői kassai írók voltak, mint Tamás Mihály, Palotai Boris, Lányi Menyhért, Juhász Árpád és még sokan mások. – Egyszer én is megpróbáltam darabot írni és mikor elfogadták és sikere volt, vérszemet kaptam és akkor már futószalagon gyártottam a felnőtt és gyerek hangjátékokat. [Hagyatékában összesen 20 hangjáték található. Ezen kívül néhány kézirata hiányos.]
Akkoriban sokat olvastam Prága történetéről és ez arra ihletett, hogy megírjam a „Prágai szimfónia”-t. Volt abban minden. Kezdve Libusa álmából, a város alapításától, szerepelt benne rabbi Juda Löw ben Bezalel, a csodarabbi, a Gólem alkotója, a huszita harcok, prágai egyszerű kis emberek látószögéből nézve és több hasonló fontosabb epizód. A képeket versben írt összekötő szöveg fogta egybe, a zenei aláfestés Smetana Hazám c. szimfonikus költeményéből a Vltava volt. [Sajnos, a darab első három oldala hiányzik.] Mikor beadtam, közölték, a központ pályázatot hirdetett szlovák és magyar hangjátékokra, hát ezt küldjem be én is. Dehogy is akartam! De rábeszéltek és mégis beküldtem. És mit tesz Isten: II. díjat nyertem vele! Ez volt a legértékesebb rókám, mert 3 bőrt nyúztam le róla: a II. díjért, az előadásért és a fellépésemért járó pénzeket. Azóta se volt ilyen szerencsém. Az egészben az a vicc, hogy soha életemben nem láttam Prágát, csak képeslapokon. [A Válság c. rádiókomédiájára 1936. szeptember 14-én Prágában Nagy Jenő – a kommunista korszakban besúgó – szlovákul ráírta: „A darabot nem engedélyezik.” Ez egy szerelmi háromszögről szól. A férj és feleség egymás fejéhez vágnak sok mindent. Ezeket a kifejezéseket nyilván akkor nem tartották elfogadhatónak.]
Ma a rádiók stúdiói zsúfolásig tele vannak a modern technika vívmányaival és számtalan munkatárs nyüzsög a legegyszerűbb műsorszámoknál is. Pl. a reggeli híreket a bemondóval együtt hatan csinálják. Nem is értem, hogy a mi akkori, primitív eszközeinkkel, hogyan tudtunk néha olyan jó előadást csinálni, hogy a központ is felfigyelt ránk. Ma minden adást magnóra vesznek fel, ami rossz, azt kivágják és újra felveszik. A mi időnkben még nem találták fel a magnetofont. Minden egyenes adásban ment, ha jól, ha rosszul – eszi, nem eszi, nem kap mást jeligére. Nem létezett az a kis körte alakú kézi mikrofon sem, amit ma a hangtalan táncdalénekesek rágcsálnak, hogy az ember fél, no, most nyeli le!. A zenei stúdiónk az akkori viszonyokhoz képest jól fel volt szerelve, de a prózai stúdiónk bizony siralmasan nézett ki. Képzeljenek el egy hosszú virsli termet, vastag kókusz szőnyeggel borítva, az egyik végében egy embermagasságú, nehéz acélrúd, talpazatából kinyúlnak a kábelek. Tetején acélkarika, ennek közepén acélpálcikák tartanak egy gyufaskatulyányi dobozkát: az volt a mikrofon. Az egész helyiségben csak ő volt, a rendező és a szereplők. Kellékesünk, ügyelőnk nem volt, a hangkulisszákat magunk csináltuk, csak a kocsizörgést, tömegzajt és a zenei aláfestést kaptuk a gramofonteremből. Egy nagy faállványon felül ablak, lent ajtó volt, ezt az, akinek pillanatnyilag nem volt szerepe, nyitotta, csukta a szerzői utasítás szerint. A mennydörgéshez egy vastag bádoglemezünk volt, ezt kellett óvatosan meglötyögtetni, majd gyöngéden simogatni, hogy no, most elhall a mennydörgés.
A mikrofon igen érzékeny kis jószág, minden hangot sokszorosára felerősít és torzít is. Nem szabad a közelében kacagni, kiáltani! A szerepet olvasni kell, de szigorú utasítás, hogy éppen úgy kell mozogni, gesztikulálni, játszani, mint a színpadon, hogy természetesen jöjjön ki a beszéd, ne hasson olvasásnak. Mindezekből sokszor igen humoros jelenetek adódtak. Pl. a partneremmel összesimulva édes csacskaságokat gügyögtünk a mikrofonba, mikor kacagni, vagy kiáltani kellett, így összeölelkezve lábujjhegyen hátraosontunk, mint a szellemek – mikor elhangzott a kacagás vagy kiáltás, ugyan így villámgyorsan vissza a mikrofon elé és folytatni a csicsergést. Egy szerb királydrámában a királynét játszottam, akit megfojt egy forradalmár. Ez Marossy Lajos volt és Goldback, a rendezőnk figyelmeztette, hogy Lajoska jól megszorítani a Nata nyakát, hogy élethűen jöjjön ki a halálhörgés! No, Marossy alaposan betartotta az utasítást és úgy megmarkolászta a nyakamat, hogy alig bírtam nyöszörögni. Aztán így, torkomon a fojtogató marokkal hátraszaladtunk a terem másik végébe és nagy nehezen kipréseltem a sikolyt és a hörgést. Utána napokig sálat kellett viselnem, mert sokáig ott kéklett a nyakamon a Marossy ujja nyoma. Hanem a halálhörgésbe fúló sikoly nagyon élethűen sikerült.
Sok izgalmas és mulatságos élményben volt részem a hosszú évek során, de csúf dolog a hallgatók türelmével visszaélni, így még csak egyet említek meg. Helyszíni közvetítést kellet csinálnom a Dóm kincseiről Tost Barna plébánossal. Szokás szerint pár nappal előbb felkerestem és megbeszéltük a riportot. Leírtam neki a kérdéseimet, hogy kidolgozhassa a válaszokat. Az adás idején felkapaszkodtunk a toronyba. A szegény operatőr felcipelte a ménkő nehéz mikrofont a súlyos kábelekkel a keskeny csigalépcsőn a kincseskamrába és fejhallgatón figyelte a beszámolót a stúdióból. Mikor az végzett a konferálással, beintett, hogy kezdhetjük. Feltettem az első kérdést.
– Khu, hááá…őőő chuu khuu….
Egy pillanatra elsötétült a világ, azt hittem, mindjárt ránk szakad az egész Dóm. De aztán gyorsan feltaláltam magam és bedobtam kapásból egy kisegítő kérdést. Erre már Barna bácsi is megtalálta a hangját és – bár eleinte döcörészve is, de mégis baj nélkül lement a riport. – Mondhatom ez volt életem legizgalmasabb rádiószereplése. Bizony, a mikrofon ilyen kaján szerkezet. Aki először áll előtte -, lett légyen bármilyen rutinos előadó -, megkapja a mikrofonlázat. Ez persze csak az első alkalommal jelentkezik. Mert egész más dolog élő emberekhez beszélni, akikkel azonnal megvan a kapcsolatunk, mint ott állni a néma kis bűvös kocka előtt. Az ember úgy érzi, hogy magára hagyva, egyedül áll az egész világgal szemben.
Az elmondottak igazolására igen megbízható tanúm van: kedves klubtársunk Balogh Márta érdemes professzor, aki akkor még a legtehetségesebb gyermekszereplőnk volt.” Ezt a jeles pedagógust is ki kellene emelni a feledés homályából!
Végezetül következzen egy kis ízelítő verseiből. Rég feledett folyóiratokban jelent meg néhány. A legtöbb kéziratban maradt. Egyesekért nem kár, de akad néhány, mely megérdemelné, hogy újra nyomdafestéket lásson.
Éjszaka a Ligetben
Levelezőlap 1904-ből
Hold, a kedélyes vén fiú
Lumpolás után megy haza.
Vénusz meglátja, rákiált:
„Ilyen rövid az éjszaka?
Hallod, bolondot ne csinálj!
Nézd, hogy tele van a liget!
Csupa szegény koldus-bagázs,
Pénzt nem hord egy se,
Csak szívet.
Tele van fénnyel a zsebed:
Csak nem viszed mindet haza?
Ráférne szegényekre lent
Egy szép holdfényes éjszaka!”
„Remek ötlet!” – A vén bohém
Két kézzel a zsebébe nyúl. –
Szép ezüst tallér, számtalan
A Tejúton végiggurul.
A vén fák bütykös ujja közt
A sok ezüstpénz földet ér.
– Kár, hogy nincs kiadó, aki
Így fizetne egy ötletér’!
Ősz asszony öregszik
Pasztell
Ősz van. Minden monden fa-dáma
Vörösre festi a haját,
Sárgát kever a púderébe,
Felhőibe kevés lilát.
Éjjel vacogva húzza össze
Köd-szürke hálóköntösét. –
Mogorván kél. – De délelőtt még
Legszebb mosolyát küldi szét.
Alkonyatkor a szeme alját
Mély-kék árnyékkal húzza meg.
– És titkon pénzt is visz magával,
Ha este randevúra megy. –
Haldoklik a mese
A kis fiú mai, modern mesét kér.
Nehéz dolog neki mesélni,
Mert mindig ettől kezdek félni,
Hogy a mesém kisiklik és
Szürke valóság lesz a vége.
Már nem kell neki Hófehérke,
Se Rübezahl, se Andersen meséi,
Piroskát unja, a farkast lenézi!
– Miről lehet hát neki mesélni? –
A Jézuskától traktort kér, teherautót,
hadihajót és új repülőgépet.
Mackót, kutyát percek alatt kivégez,
– „megoperálja”, mint egy pici sintér. –
A szobája most abesszin hadszíntér,
Drukkol a négus hadserege mellett.
A politikát jobban érti, mint én. –
Kis harcos ember, – meg se értem,
Mikor nekem a béke minden
S a háborútól fogvacogva félek.
„Tudod mit? Én talán nem is mesélek.
Inkább te kezdj el nekem új mesét!”
(Tolom magam előtt, mint hóekét,
hogy utat vágjon a Holnap fele
az idegen, vad emberrengetegben.)
Azt hiszem, hogy magában kinevet,
Hogy én még sírni is tudok
Egy félbemaradt szép álom felett.
Isépy Natália emlékét számon kell tartanunk, hiszen élt Kassán egy tehetséges nő, aki adottságaihoz mérten szolgálta a magyar kultúrát. Egy bekezdésnyi hely jár neki a magyar irodalomtörténetben és főhajtás ugyanúgy, mint feledett társainak. Már csak azért is, mert a mostoha 20. sz.-ban kellett életét leélnie.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
