A keresztyén világnak két nagy ünnepe van. Karácsony és húsvét. Ahogy Gyökössy Endre fogalmaz: „Az Ige tiszta titka az, hogy karácsonykor az Ige testté lett, húsvétkor a test Igévé lett.” Az előbbi egy vidám, örömteli ünnep. A születés, Krisztus születése kedves esemény. Ebben nincs semmi árny, vagy szomorúság. A gyermek születésének általában mindenki örül. Húsvét viszont már tele van drámával, feszültséggel, kísértéssel és árnyakkal, de a végkifejlet mégis örömteli. Hiszen feltámadással ér véget a történet, mely az ünnepélyes virágvasárnappal kezdődik.
Ebben az egy hétben nagyon sok minden összesűrűsödik. Az emberi állhatatlanság, következetlenség, fanatizmus, képmutatás, alibizmus, árulás, taktikázás és kisszerű politizálás. A másik oldalon az isteni totális szeretet, mely feláldozza fiát annak érdekében, hogy ezek a gyarló, elviselhetetlen emberek üdvösségre jussanak.
A történet szépen indul. Krisztus bevonul Jeruzsálembe, hogy ott ülje meg az ünnepet. A pászka, a zsidó húsvét az Egyiptomból való kivonulásra emlékezik, azt ünnepli. Jézuson kívül senki nem tudja, hogy alig néhány nap múlva milyen megpróbáltatást kell kiállnia, melynek tétje az emberiség üdvössége. Háromszor elmondja ugyan tanítványainak, mi vár rá, de azok felháborodnak, nem értik az egészet. Fel sem fogják, tanítójuk miről beszél. Mi felfogtuk volna?
Tömeg hullámzik Jeruzsálemben. Tudatlan falusi nép, galileabeliek, kíváncsi görögök, gazdag alexandriai és európai zsidók, rómaiak, fehérköntösű papok és léviták, simanyelvű szadduceusok, óvatos farizeusok, ruházatukon széles rojtokkal és római katonák sisakban, gesztenyeszín tunikában, lándzsával a kezükben.
Rajtuk kívül pogányok és rómaiak is ide sereglenek, mert kíváncsiak a zsidók különös szokásaira, ünnepére. Legalábbis, a Jézus korabeli csődületet Henry Vollam Morton angol újságíró és író így képzelte el. Cestius Galus, Szíria kormányzója néhány évtizeddel Krisztus kora után megszámoltatta a húsvéti áldozati bárányok számát. 256.000 darabot jegyeztek föl. Az előírás szerint, minden bárányt legalább tíz, maximum húsz embernek kellett elfogyasztania. Tehát akkor minimum két és fél millió zsidó gyűlt össze!
Aki el tudott menni, az feljött. Az utakat és hidakat a téli esők után kijavították és a sírokat újrameszelték. A napon ezek fénylettek az Olajfák-hegye meredek lejtőin. Amikor Jézus haragra gerjed a farizeusok ellen, akiknek megtiltja, hogy mesternek, atyának vagy tanítónak szólítsanak bárkit is, e sírok látványát is felhasználja dörgedelmében: „hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal.”
A tömeg összesereglik és ünnepli Jézust, amikor bevonul, hiszen aki még nem is látta, hallhatott csodatetteiről. A hír nyilván akkor is szélsebesen terjedhetett. Még lehet, hogy egyesek hozzátehettek valamit, habár aligha kellett, hiszen amit művelt, az maga a túlszárnyalhatatlan csoda! Nem mindennapi tetteket hajtott végre. Reménytelen betegeket, bénákat, vakokat gyógyított meg, sőt halottakat támasztott föl.
Amint megérkezett a városba, bement a templomba. Felforgatta a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit, mert azok az imádság házát, rablók barlangjává tették. Majd ismét gyógyított. A Szentírás nem részletezi, milyen élet zajlott a templomban és körülötte, de ezt elevenen elképzelhetjük. A papok dúskáltak a javakban, hiszen bőségesen áramolt hozzájuk a templomadó és sokfajta bevételi forrással rendelkeztek. Az első gyümölcs és a hatféle áldozat (búza, árpa, bor, füge, gránátalma, olaj, méz).
Azután ott volt a terumah-áldozat (búza, bor, olaj) felajánlása és a dézsma, ami mindenre vonatkozott, amit meg lehet enni. Továbbá minden elsőszülött fiú és állat hímje is a papoké volt. Az előbbit öt sékelen váltották meg, a szamarat, lovat és tevét kisebb összeggel, de az elsőszülött hím kecske, bárány és marha a templom tulajdona lett. Ezen felül mindenféle áldozatok követték egymást az oltárnál a bűnök levezekléséért, az átutazók áldozatai és hálaáldozatok.
Egy része ezeknek a papokat illette. Így a templom pincéiben egy óriási élelmiszer raktár működött. Azután akár egy bank, biztos fedezet mellett a gazdagok letétjeiket is ott helyezték el. Tehát hatalmas aranykészleteket tároltak itt. Ezek egy része a templom kincseit képezték.
Húsvétkor meg piac működött a templomban. Az udvaron marhavásár zajlott és mindazt meg lehetett venni, ami az áldozathoz szükséges. Nem érte meg a jámbor hívőnek, hogy magával hozzon állatot, melyet a templomfelügyelő esetleg nem fog hibátlannak találni és ráadásul a vizsgálat is pénzbe kerül. Inkább itt vette meg a hibátlannak talált kecskét vagy bárányt. A piac nyilván a későbbi közel-keleti bazárokhoz hasonlíthatott. Fülsiketítő mekegés, bégetés, bőgés, turbékolás…
Lármás alkudozás, veszekedés közepette sikerült a gyámoltalan falusiakat megkopasztani. Van aki felveti, hogy ez az egész üzlet Annás főpap biznisze volt. Így nyilván a papok nem csupán vallási okokból kívánták Jézus vesztét. Ám nyilván ezt akkor nem tehették meg, mégha a Megváltó indulatos tettével provokálta őket. A tömeg, a kiszipolyozott szegények és nyomorultak szeme láttára elvégzett „templomtisztítás” a rokonszenvüket élvezte. Nyilván egy emberként álltak mögötte, hogy a templomi őrség sem mert fellépni, holott máskor szigorúan rendet teremtett.
Péter és János ment le a városba előkészíteni a pászkát, a kovásztalan kenyerek ünnepét. Egy vizes edényt vivő embert kellett követniük. Nyilván egy olyan ember nyomába szegődtek, aki a meredek utca lépcsőin vizet vitt a kútról. Tehát a tanítványok az egykori Vízikapun keresztül mentek be a városba, mert attól nem messze volt egy kút. Az egyetlen Jeruzsálem környékén. A hagyomány a Sion-hegyen Coenaculumnak hívja azt a helyet, ahol az utolsó vacsorát elfogyasztották s ahol később templom állt. A csúcsíves csarnok jelenleg a muzulmánok birtoka. Egy kis kőrakás jelöli a helyet, ahol Jézus tartózkodott. Később az a mende-monda terjedt el, hogy alatta Dávid király sírja fekszik, tele mesés kincsekkel. Ezért a később létesült mecset neve: Nebi Daud, azaz: Dávid sírja.
A tanítványok elkészítették a pászka-bárányt. Be kellett vinniük az áldozati állatot a templomba. Végighaladtak a hatalmas Pogányok Csarnokán. Mezítlábas, fehérköntösű papok álltak ott arany és ezüst edényekkel a kezükben. A beengedett zsidók leölték saját kezűleg az áldozati állatot és a pap felfogta annak vérét. A vérrel teli edényt kicserélték üresre, annak tartalmát meg kiöntötték az oltár aljára.
Onnan az oltár alatti résbe és ki a Kedron völgyébe folyt. Minden egyes áldozatot trombitaszó követett és a léviták dicsérő himnuszokat énekeltek. A megölt bárányokat karóra függesztették és megnyúzták. A bőrt ott hagyták, mint a papok részét. Majd jött a következő csoport. Egy délután százezernyi nagyságrendű bárányt öltek le!
A végén a papok fölmosták a csarnokot, a tömeg elvonult és készült az ünnepre. A bárányt gránátalmafaággal szúrták keresztül és csontjait nem volt szabad eltörni. Agyagtűzhelyen kellett sütni. A tűzhelyhez a hús nem érhetett. Ha ez mégis megtörtént, akkor azt a részt levágták és eldobták. Amint leszállt a nap, megszűnt az izgatott sürgés-forgás, az utcák kiürültek, ünnepi csend ült Jeruzsálemre. Miután beesteledett – mondja az Írás – Jézus átment tizenkét tanítványával az Olajfák-hegyén és a Vízikapun keresztül bejött a városba.
Az utolsó vacsorát sok jeles művész festette meg. A képeken Jézus és tanítványai egy tágas teremben, asztal mellett ülnek. Márk az írja, hogy egy berendezett nagy felső teremben került erre sor. Lukács emeleti termet említ. Van aki feltételezi, erre a vacsorára a lapos háztetőn került sor, amely fölé ponyvát húztak. Olyan lehetett, mint más egyszerű keleti étkezés. U-alakú alacsony asztal állhatott a helyiség, vagy a tető közepén. Régen állva ették a húsvéti vacsorát. Mindenkinek kezében bot volt.
Ez emlékeztette őket az egyiptomi útra és a sürgős készülődésre. Krisztus korában ünnepi ruhában, kereveteken fekve, bal oldalukra dőlve költötték el a lakomát. Ez a fogság utáni szabad állapotot volt hivatva jelképezni. Jánosról, a kedvenc tanítványról lejegyezték, hogy Jézus kebelén nyugodott. Ha székeken ültek volna, ez modortalan viselkedésnek számított volna. Az Írás csak annyit mond, asztalhoz telepedtek. Viszont oldalt fekve, az ember, ha kérdezni akar valamit szomszédjától, akkor kénytelen rá dőlni. A múlt század eleji közel-keleti utazóknak ez a tapasztalata.
Júdás – az én olvasatomban – árulásával provokálni akar. „Nem akarsz a zsidók királya lenni? Na majd én teszek róla, hogy az legyél! Kikényszerítem!” Nyilván úgy gondolta, ha Jézust letartóztatják, Ő hatalmánál fogva kiszabadítja magát és a zsidók élére kényszerül állni. De Júdás nem ismeri az isteni forgatókönyvet, így végül megretten tettének következményeitől és önkezével vet véget életének. Visszaadja árulásának bérét is. Nagy kérdés, hogy ha nem végez magával, hanem megalázza magát és bűnbocsánatért könyörög, Krisztus megbocsát-e neki?
Azután felgyorsulnak az események. Folyik a felelősség áthárítása. Pilátust felesége, Claudia Procula is figyelmezteti urát. Biztos korábban beszélgethettek Róla. Pilátus Jézusnak saját hatalmáról beszél, de ő lehűtené, ha megértené szavait: „Semmi hatalmad nem volna énrajtam, ha nem adatott volna meg neked felülről”. Ezt az intelmet minden rendű és rangú politikusnak állandóan szem előtt kellene tartania!
Ő sem lát világosan vallási kérdésekben, de azt tudja, ez az ember nem méltó a halálra. A főpapoknak sikerül a csőcselékké züllesztett népet fölhergelni, mely azután követeli Krisztus kivégzését. Régen tudjuk, hogy a tömeg könnyebben manipulálható, mint az egyén. Ha az egyén feloldódik a tömegben, olyasmit is hajlamos megtenni, vagy kiabálni, amit más, higgadtabb körülmények között nem tenne. Karinthy Frigyes: Barabbás c. írása fogalmazza ezt meg döbbenetes erővel. Ebben Jézus ad még egy esélyt, hogy a tömeg őt mentse föl.
Pilátus újfent fölteszi a kérdést.
„– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő [Jézus] intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: «Barabbást!»
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: «A názáretit!»”
Pilátus csapdában érzi magát. Egyrész bízik az emberek józan eszében, de a feltüzelt csőcselék cserben hagyja. A tömeg – ma úgy mondhatnánk, a megbízhatatlan közvélemény – kedvére kíván tenni, másrészt politikai nyomás nehezedik rá. „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja, aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” – mondják a főpapok s ezzel megfogták. Félti a kérész életű hatalmát, így inkább kiszolgáltja királyukat. A megalkuvó főpapok tiltakoznak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!”
Péter ugyan az ő útját akarja járni, anélkül, hogy tudná miről is van szó, ám azután háromszor megtagadja. Ilyen megbízhatatlan az ember, mielőtt Szentlelket kapott volna!
Krisztust tehát kivégzik. A pravoszlávok keresztjének két vízszintes szára alatt egy kisebb ferde szár helyezkedik el. Egyik vége felfelé mutat, a másik lefelé. Egy magyarázat szerint, ez a két lator szimbóluma. Az egyik megtért, a másik nem. Az egyik lelke tehát fölfelé száll, a másiké lefelé, a pokolba. Krisztust sok helyütt Y formájú keresztfán ábrázoljak.
Az Yggdrasil a germán és skandináv mitológia életfája. A hagyomány ugyanis úgy tudja, Krisztus keresztfája a Paradicsom életfájából készült. Ennek üzenete világos. A Megváltó azáltal, hogy meghalt, nekünk adott lehetőséget az örök életre. Ő valóban meghalt és harmadnapon feltámadt. Ez nem valamiféle cirkuszi mutatvány volt! Így ezzel adott egyedüli reményt, hogy elnyerhessük az örök életet.
Ezért ünnepeljük húsvétot. Akadnak emberek, akik nagypénteket tartják nagyobb ünnepnek, mások a feltámadás napját. De ennek a szétszabdaló szemléletnek semmi értelme. Ennek az eseménysornak minden eleme egységet alkot, így van meg a logikája, ezen keresztül nyilvánul meg Isten mérhetetlen kegyelme.
Évekkel ezelőtt egy hölgy azzal vádolta meg az Atyaistent, hogy kegyetlen Atya, mert feláldozta Fiát. Ez a nő képtelen volt felfogni az isteni szeretet mérhetetlen voltát. Még a Fiát is hajlandó volt feláldozni, hogy ne kárhozzunk el. Nem kötelező ezt megérteni és elfogadni. De azért érdemes végig gondolni, mik a következmények. A pravoszláv kereszt szemléletesen mutatja a két lehetőséget. Tertium non datur! Harmadik lehetőség nincs!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
