Az olvasás után megpróbálkoztam az írással is, ahogyan azt a többiektől is láttam. Arra gondoltam, hogy milyen jó lesz az, ha mindazt leírom, ami a fejemben van, mivelhogy a beszédem még érthetetlen volt, csak artikulálatlan hangokat tudtam kiadni, amelyek nagy nehezen összeálltak szótagokká.
Egyedül anyuval tudtam magamat megértetni, vele is csak azért, mert ő „olvasott a gondolataimban”.
Kezdetben csak nyomtatott betűket írtam, de az első időben ez is csak olvashatatlan krikszkraksz volt. A kitartó gyakorlás azonban meghozza az eredményét, és a krikszkrakszok egyre jobban kezdtek hasonlítani a könyvben látott betűkre.
Babits Mihály, mikor előrehaladott gégerákja miatt már nem tudott beszélni, akkor az elhíresült beszélgető füzeten keresztül értekezett a családjával, amit ma irodalmi relikviaként őriznek. Nos, nem valószínű, hogy az én „beszélgető füzetem” valaha is ilyen irodalomtörténeti jelentőséget kapjon, de én is így értekeztem a családom tagjaival, amikor még nem tudtam artikulálni a szavakat. Főleg a hosszabb mondanivalómat írtam le a cédulákra/mert én nem füzetet használtam, hanem letéphető cédulákat/.
Azonban, ha már előttem volt az üres papír, és hát írni is tudtam, késztetést éreztem rá, hogy azt a felületet teleírjam/ma is így vagyok ezzel, hogyha valami üres felületet látok magam előtt, amire írni lehet, akkor azt kényszeresen tele akarom írni – azt hiszem, ezt hívják grafomániának/. Azonban azt, hogy könyvből másoljak, unalmasnak találtam, ezért aztán azokat a gondolatokat kezdtem lejegyezni, amelyek ott voltak a fejemben. Csakhogy, akkor ezeket a gondolatokat meg is kell fogalmazni, úgy, ahogy azokban a könyvekben voltak, amiket olvastam.
Merthogy, az ember fejében csaponganak a gondolatok, ide-oda ugrálnak, csakhogy az írás az fegyelmezettséget követel, hogy az alany meg az állítmány azért köszönőviszonyban legyenek egymással. Hogy rajtunk kívül, az olvasó is értse, hogy mi mire gondolunk.
Én például, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha kedves könyveimet folytatnám, amit már fejben régen megtettem, nem eresztve el a kedvenc hőseim kezét, újabb kalandokat találva ki nekik. És hát mik voltak az én kedvenc könyveim akkoriban, ha nem Karl May indián történetei?
Hát, valahogy így születik az írópalánta.
Folytatás következik
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”54758,54607,54473,54325,54198,54055,53919,53769″}