Aki első akar lenni, az kösse föl a kendőt és szolgáljon

Emlékek és gondolatok Mons. Lénár Károly pápai káplán halálának 10. évfordulója alkalmából.

Aki első akar lenni, az kösse föl a kendőt és szolgáljon

Emlékek és gondolatok Mons. Lénár Károly pápai káplán halálának 10. évfordulója alkalmából

Élet és halál, kezdet és vég. Két meghatározó pont minden világra született ember életében. Ám a lényeg a kezdő- és a végpont között van, azon a bizonyos életúton, amely minden embernél eltérő… Mindenki megkapja élete feladatát, amelyhez fel kell nőni, hogy minden tekintetben meg tudjon felelni a feladatnak. Szent Pál apostol így ír erről: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért. „

Mons. Lénár Károly életének kezdőpontja 1923. április negyedikéhez kapcsolódik. Az Ipoly völgyében fekvő kis palóc falu, Inám, ahol született, három évvel volt túl azon a bizonyos június 4-én, amikor a Felvidéket a trianoni döntés során az első Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. A gondtalan gyermekkor minden gyermeknek kijár, bizonyára az övé is az volt, először játék, aztán tanulás, majd munka és egyre nagyobb és nehezebb feladatok sorozata következett. Aki abban a viharos korszakban ember tudott maradni, az bizonyára példás nevelést kaphatott gyermekkorában. Amikor a felnőtté válás korszaka következett, választania kellett, hogyan tovább, ő Jézust választotta. Akkor már a Felvidék újból Magyarország része, így az esztergomi bencés gimnáziumban tanulhat tovább. Ebben az életszakaszban meghatározó példát mutathattak számára a paptanárok. Így csiszolódott embersége, mint gyémánt a gyémántcsiszoló köszörűje alatt, értékessé, egyedivé. 1943- ban leérettségizik, s ekkor már a kis haza, a Felvidék felé közeledik a 2. világháború minden szörnyűségével és borzalmával együtt. A cél azonban már ki volt tűzve és ezért mindent megtett, hogy felszentelt katolikus pap lehessen. Elkezdi papi tanulmányait Budapesten, de a történelem kereke újból nagyot fordul és szeretett szülőföldje, a Felvidék újból visszakerül Csehszlovákiához. Pozsonyban kell folytatnia teológiai tanulmányait, ahol be is fejezi és pappá szentelik. Érsekújváron kezdi meg papi szolgálatát, itt köti fel először a kendőt, mint Jézus az utolsó vacsorán, hogy megmossa a tanítványai lábát, mert szolgálni akar. Ő is szolgálni akarja a meghurcolt, megalázott felvidéki magyar keresztény testvéreit. Gyakran érzi, hogy egyedül marad ebben a szolgálatban, de mégis a folytonos cselekvést választja a tétlenség helyett. Visszakerül szülőföldjére, az Ipoly mentére, Lukanyényére. Ekkora már lezajlik a felvidéki magyarok kitelepítése, megfélemlítése és erőszakos reszlovakizálása. Elkezdődik az egyházi személyek, köztük a papok, a szerzetesek üldözése, erőszakos ellehetetlenítése. Mivel Lénár Károly egyenes kiállása, keresztény hite és magyarsága szálka a kommunista hatalom szemében, ezért 1951- ben elfogják és 17 évi börtönre ítélik. Elkezdődnek szenvedései, mint mesterének a keresztúton. Jézus szenvedése ad neki erőt, ezért nem tudják megtörni egyenes jellemét, magyarságát, hitét. Végül három évet elengednek a börtönéveiből és 1963. augusztus 20-án szabadul. Ez a dátum, első királyunk, Szent István napja meghatározó lesz élete végpontján. Eltiltják a papi szolgálattól, így kétkezi munkásként dolgozik, egészen a hetvenes évek elejéig. A tiltás ellenére is pap marad, igazi Melkizedek rendje szerinti pap, mint mestere, Jézus. Hét év munkásélet után visszakapja papi engedélyét és Udvardra kerül plébánosnak, majd 1987-től Tardosskedd buzgó lelkipásztora. Tardosskedden Szent István királyunkról nevezett katolikus óvodát alapít, amely a mai napig működik. Ezt a buzgóságát sem nézik jó szemmel és idő előtt nyugdíjazni akarják. Tardosskeddi hívei kiállnak mellette, nem engedik papjukat nyugdíjba küldeni. Az évek azonban szaporodnak, kora előre halad, egészsége megromlik, végül mégis nyugalomba vonul és visszatér szülőfalujába, Inámba.

Elevenítsük fel életének azon pillanatait, amelyekkel az egész felvidéki magyarságot szolgálta. 1994- ben megalapítja a Jópásztor Alapítványt és fáradhatatlanul szorgalmazza a felvidéki magyar püspök kinevezését. Egyik fő szervezője a komáromi imanapoknak, ahol 1990-től kezdődően évente hívek ezrei imádkoznak magyar papokért és főpásztorért. A Jópásztor Alapítvány elnökeként aláírásgyűjtést szervez a magyar püspök kinevezéséért, amelynek során 53 ezer aláírás gyűlik össze. Ezt 12 kötetbe bekötette, majd az aláírások másolatát átadják Dossena nunciusnak Pozsonyban. Az eredeti aláírásokat pedig 1995-ben két autóbusznyi zarándokkal személyesen adják át Rómában a Szentatyának, II. János Pál pápának. Példamutató magyarságáért kiérdemelte a Pro Probitate Helytállásért Díjat. A kisebbségekért folytatott tevékenységéért is díjat, elismerést kap, majd Esterházy János Emlékéremmel tünetik ki. A 14. Komáromi Imanapokon mondta emlékezetes szavait, amelyek örök érvényűek a felvidéki papság és a felvidéki magyar politikusok számára: A keresztet pedig mindig a bátor papok tartották! Most is ilyen bátor papokra van szükség, akik össze tudnak fogni! A fő helyen ülőknek, legyenek bár egyházi, vagy világi vezetők, egyet kell tenni, kössék fel a kendőt és szolgáljanak!

Mons. Lénár Károly pápai káplán, a felvidéki magyarság igaz és hű papja 2005. augusztus 20-án adta vissza halhatatlan lelkét Teremtőjének. Augusztus 20-a olyan dátum, amely kétszer fordult elő mons. Lénár Károly, Krisztus szolgájának életsíkján. Első királyunk Szent István emléknapja, minden magyar ünnepe. Ezen a napon szabadul a kommunisták börtönéből, és ugyanezen a napon augusztus 20-án szabadul ki lelke testének börtönéből. A pályát végigfutotta, a talentumait kamatoztatta a hervadhatatlan koszorút elnyerte. Életében ki szakíthatta el Krisztus szeretetétől? Nyomor, vagy szükség? Üldöztetés, vagy éhínség, életveszély vagy megaláztatás? Mindezeken diadalmaskodott Krisztus által, aki szerette őt, és akit ő is végtelenül szeretett.

Az idő síkján bizony gyorsan elsuhannak az évek, így múlt el mons. Lénár Károly pápai káplán, Isten hű szolgájának halála napja is immár 10 éve. Nekünk, itt maradottaknak pedig az a feladatunk, hogy emlékezzünk és tisztelegjünk emberi nagyságának emléke előtt. Szülőfaluja, Inám sem feledte el, méltón emlékezett rá 2015. augusztus 29-én. Az emlékező szentmisén Parák József, Ipolynyék és Inám plébánosa, egyben püspöki helynök mondta a nyitó beszédet és köszöntötte a meghívott vendégeket. A szentmise főcelebránsa Elek László esperesplébános volt, a szentbeszédet Simek Sándor nádszegi plébános mondta, aki szeretettel emlékezett elhunyt oltártestvéréről. Ismertette Lénár atya életútját, szenvedéseit, állhatatosságát, amelyet a felvidéki katolikus magyarságért vállalt és tett. A szentmise után következett a templomkerti megemlékezés. Tárogató zokogó hangja hívta a jelenlévőket, hogy emlékezzenek. Halló magyar, halló Felvidék!- sírt a tárogató, miközben hangja körbefonta azt a kis temetőt, ahol mons. Lénár Károly teste nyugszik. A bús dallamok tovaszálltak az Ipoly völgyébe, végül megakadtak a Korponai hegyvidék déli lankáinál. A tárogató elhallgatott és ekkor megszólaltak a meghívottak, hogy méltassák és elmondják mons. Lénár Károly életútjának azokat az állomásait, ahol Isten szolgája emberségből, helytállásból mindig jelesre vizsgázott, ezért példaként áll az utókor előtt. PaedDr. Madarász Róbert, a komáromi Marianum Egyházi Iskolaközpont igazgatója és a Jópásztor Alapítvány gondnoka felolvasta az alapítvány elnökének, PaedDr. Farkas Zsolt szőgyéni plébánosnak a levelét. Tardosskeddet Tóth Marián mérnök, polgármester képviselte. Az MKP európai parlamenti képviselője, Csáki Pál erdélyi útjáról hazatérve lépett az egybegyűltek elé. A Felvidék történetének elmúlt időszakából olyan kérdéseket vetett föl, melyekre még eddig senki sem adott választ. Ezek a felvetett kérdések minden igaz felvidéki magyar keresztény katolikus lelkében ott lapulnak, fájón és megválaszolatlanul. Mons. Lénár Károly, a felvidéki magyarság igaz papja egész életében azért küzdött, hogy végre pont kerüljön oda, ahol kérdőjelek sokasága éktelenkedik. Tegyük hát fel a kérdéseket, mint ahogy Csáky Pál európai parlamenti képviselő is feltette az emlékezés hallgatósága előtt. Miért nincs a felvidéki magyarságnak magyar püspöke, ha lehet a pár százezres szlovákiai görög katolikusoknak három is? Miért nem lehet nekünk, felvidéki magyaroknak, ha lehet a romáknak külön roma nyelven beszélő püspöki helynökük? Miért lehet a pravoszlávoknak és nekünk, magyaroknak miért nem? Megannyi miért. Mi, felvidéki magyarok, tudjuk rá a választ?! Igen, tudjuk, mert magyarok vagyunk.

A megemlékezés utolsó szónokaként az elhunyt volt oltártestvére, Bíróczi István plébános atya szólt. Miről is? Nem válaszolt az elhangzott kérdésekre, nem mondott nagy szavakat és mégis megérintette a hallgatóság lelkét azzal, amit mondott. Papi lelkének rezdülésével elhunyt oltártestvére lelkét szólította. Amikor elcsendesedik a temető és elhalkul a világ zaja, akkor lép elő a lélek. Végignéz az Ipoly völgyében elterülő tájon, szeretett szülőföldjén, s ekkor szólal meg egy kismadár, hogy énekével Istent dicsérje. A lélek hallgatja, miközben látja az Ipoly völgyében megbújó kicsiny katolikus magyar falvakat. Vajon ezekben a falvakban van-e még hitélet? Van-e elég pásztor és van-e a magyar ajkú híveknek főpásztora?

A lélek sóhajt: Még nincs. Vajon mikor lesz, hiszen már nem lesznek magyarok a Felvidéken! Uram, te mondottad, pásztor nélkül szétszéled a nyáj! Hallod ezt a madárkát, néked zengi énekét! Őrá is gondod van Uram, akkor mireánk, felvidéki katolikus magyarokra, hogy ne lenne? Míg a földön testben éltem, felkötöttem a kendőt és szolgáltam, ezért csak egyet kérek Uram! Add meg mindenkinek azt, amit megérdemel itt a Felvidéken, nemzetiségre való tekintet nélkül! Úgy legyen!

Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”13693,55924″}