Simon Attila történész, egyetemi tanár, a szlovákiai magyar Történelemtanárok Társulása elnöke szerint „olyanok döntenek oktatásügyünkről, akik sem anyanyelvünket, sem kultúránkat nem ismerik, és szemmel láthatóan nem is akarják megismerni.”
Simon Attila a komáromi nagygyűlésen elhangzott beszédét alább olvashatják.
„Én annak a generációnak vagyok a tagja, amely valamikor a rendszerváltás idején kezdte pedagógusi pályafutását, és akkor én is és sokan hittünk abban, hogy az a folyamat, ami akkor indult, s amit nevezzünk csak demokratizálásnak, megoldja majd az összes gondunkat, közte megoldja a magyar iskolák gondjait és benne megoldja a történelem tanításának a gondjait is.
Aztán nagyon gyorsan rá kellett jönnünk, hogy ez nem így van. Hiszen az 1990-es években az alternatív oktatás bevezetésének az egyik célja épp az volt, hogy a történelem oktatást elszlovákosítsák. Ez ellen tiltakozva alakítottuk mi meg a társulásunkat. Aztán rá kellett arra döbbennünk, hogy hiába írjuk meg saját tankönyveinket, azokat kitiltották az iskolákból.
Megírtuk az alapiskolák számára, de nem engedélyezték a hivatalos használatukat. A kétezres évek elején volt egy szerencsés pillanat, amit épp az előbb Fibi Sándor említett, amikor sikerült elkészítenünk azokat a tankönyveket, amelyeket a pedagógusok nagy örömmel fogadtak. Aztán jött egy új kormánykoalíció és kidobta őket az ablakon. Legutóbb azt kellett tapasztalnunk, hogy amikor olyan kerettanterveket készítettünk és fogadtattunk el a szakmával, az Állami Pedagógiai Intézettel, amelyek végre lehetővé tették volna azt, hogy a magyar iskolákban a magyar kultúrával és történelemmel ismerkedjenek meg a diákok, az oktatási miniszter minden indoklás nélkül egyetlen mozdulattal lesöpörte ezt az asztalról.
Azt kell mondanom így 25-26 évvel a rendszerváltás után, hogy ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. Ebben az országban a hatalom még mindig azt gondolja, hogy neki van monopóliuma egyedül a múlt értelmezésére. Ebben az országban a hatalom még mindig azt gondolja, hogy meg tudja akadályozni azt, hogy magyar diákok elsajátítsák a saját nemzeti kultúrájukat és tradíciójukat.
Fibi Sándor kimondta a szót – nem más ez, mint diszkrimináció. Hiszen vannak ebben az országban diákok, akik kellő óraszámban tanulhatják az anyanyelvüket, sajátíthatják el az írást, olvasást – ők a szlovák diákok. És vannak ebben az országban diákok, akiknek ez nem adatik meg, akiktől ezt megvonja az állam. Ők a mi gyerekeink, a mi unokáink, a
magyar gyerekek.
Vannak ebben az országban diákok, akik elsajátíthatják a saját nemzeti tradíciójukat, történelmüket és ehhez az állam minden segítséget megad nekik. És vannak ebben az országban diákok, akiktől ezt egyenesen megtagadja az állam. Ezt – azt hiszem – nem tűrhetjük tovább. Azt hiszem, ez nincs jól így.
Nem jól van az, hogy a kormánykoalíciók kényének-kedvének vagyunk kitéve. Nem jó az, hogy pedagógiai, szakmai kérdésekben politikai háttéralkuk döntenek. Nem jó az, hogy olyan kérdésekben, mint hogy hány órában tanulják a mi kis diákjaink az írást és olvasást, vagy olyan kérdésekben, hogy mit tanuljanak történelemből, olyan emberek döntenek,
akik sem a kultúránkat, sem az anyanyelvünket nem ismerik és láthatóan nem is akarják megismerni.
Egyre inkább úgy gondolom, hogy a megoldás csak egy lehet. Az hogy a kezünkbe vesszük saját sorsunk irányítását, ebben az esetben az iskolák irányítását. Kezünkbe vesszük, nevezzük azt önigazgatásnak, önkormányzatnak vagy autonómiának. Persze, tudom, hogy ez nem lesz könnyű feladat és ehhez nem csak egységet, hanem erőt is kell mutatni. Ahhoz, hogy erőt mutassunk, pedig nem csak a pártjaink, nem csak a szakmai szervezeteink összefogására van szükség, hanem arra, hogy a szülők és pedagógusok egységesen sorakozzanak föl ezek mögött a törekvések mögött, mert anélkül ez nem fog menni.
Engedjék meg, hogy zárszóként köszönetet mondjak azoknak a pedagógus kollégáimnak, történelem tanároknak, akik már évtizedek óta nem a minisztérium elvárásai szerint tanítják a történelmet, hanem saját lelkiismeretük, saját szakmai becsületük szerint. Nagyon sokan vannak ilyenek és nagyon sokat itt is látok közülük.
És engedjék meg, hogy megköszönjem azoknak a hallgatóknak, a Selye János Egyetem hallgatóinak, a saját hallgatóimnak, akik itt vannak, hogy eljöttek, mert ő nélkülük ez semmit sem ér. Ha ők nem viszik tovább ezt a harcot, akkor nem ér semmit az egész. És végül szeretném megköszönni valamennyiüknek, hogy eljöttek és áldoztak két órát egy olyan ügyre, mint a magyar iskolák ügye” – fejezte be beszédét Simon Attila, történész.
Lejegyezte: MV, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56385,56373,56336″}
