2013 április végén hat hétig voltam Kovácsfalván, az NRC-ben, ez a pár rész erről szól…
Ülök az autó anyósülésén, amely jó nyolcvanas tempóban visz haza az NRC-ből /Národné Rehabilitačné Centrum/ Kovácsfalváról, ahol hat hétig voltam gyógykezelésen.
Gondolatban már a „naplót” fogalmazom, amit majd írni fogok, ugyanis Erika, a szerkesztőm, még elutazásom előtt a lelkemre kötötte, hogy az ottlétem alatt írjak jegyzeteket, de én, bevallom, lusta voltam, így most az emlékezetemre hagyatkozok.
…
Az utolsó estén még egy grillpartin voltam, ahová Kincső és Meggy, a két diáklány vitt el, akik fizioterapeutának tanulnak, és itt, az NRC-ben töltik a szakmai gyakorlatukat. Kincső, rimaszombati magyar lány, Meggy pedig Povazské Bistricéről való szlovák lány.
Kincsőnek még az első nap dedikálok egy verseskötetet, Meggy-nek pedig valami versfélét próbálok meg írni – már ami gyarló szlovák tudásomból telik. Neki tetszik, és végülis ez a lényeg /eszembe jut az az anekdota, amely Petőfiről szól, akit még aszódi diák korában így biztatott meg az egyik tanára: „Látja, öcsém, egy szlovákból minden lehet, még magyar költő is.” /. Úgy látszik, ez fordítva is működik.
Így aztán megalapoztam a jó kapcsolatunkat, ami azért is fontos, mert az utolsó héten a lányokkal tornázok, miután Olina az addigi fizioterapeutám szabadságra ment. Csehországba utazott, a gyerekeit meglátogatni. Vele is, mint az itteni személyzet nagyobb részével, évtizedes az ismeretségünk és barátinak is mondható a viszonyunk.
Általában is elmondható az, hogy számomra nagyon fontos, hogy személyes kapcsolatot tudjak kialakítani azokkal, akikkel együtt kell dolgoznom, mert különben leblokkolok, és olyankor a rehabilitáció is nehézkesebben megy. Volt már olyan fizioterapeuta, akivel épp ezért nem tudtunk együtt dolgozni, és pár nap elteltével meg is váltunk egymástól.
Ami rendszerint megrémíti őket, az a nehezen érthető beszédem, pedig, ha már „rámhangolódtak”, ez nem szokott gondot okozni. Igaz, ha engem kérdeznének, hogy mi zavar a legjobban, én is azt válaszolnám, hogy a nehezen érthető beszédem.
Talán, ezért is kezdtem el írni, mert írásban nem kell „megválogatnom a szavaimat”.
Logopédushoz hetente kétszer járok, aki elmondja, hogy mért olyan nehezen érthető a beszédem, gyakorlatokat végzünk, majd pedig azzal biztat, hogy csak pár év kitartó gyakorlás, és javulni fog a beszédem – bár azt ne várjam, hogy úgy fogok beszélni, mint egy rádiós showman.
Különben irtóra kedves a csaj. Mindössze az a gondom, hogy az első emeleten van az irodája, és így két kezelés között még a liftekkel is meg kell birkóznom, ami nem egyszerű feladat, mivel a kezelő gombok nekem túl magasan vannak. Ráadásul, az ajtók is úgy vannak programozva, hogy a legrosszabbkor csukódnak, és én elakadok a kocsival.
Folytatás következik.
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”57285,57128,57030,56853,56633,56419″}
