1920. június 4. a magyar történelem egyik leggyászosabb napja, ekkor írták alá a trianoni békediktátumot, amelynek következtében magyar családok ezrei, barátok tízezrei és a birtokos arisztokrácia vagyonának nagy része az újonnan megszülető Magyarország határain kívül rekedt.
Ekkor nyíltak meg a schengeni határok Szlovákia, Ausztria és Szlovénia felé, ekkortól lett Magyarország az Európai Unió egyik keleti védőpajzsává, ekkortól kezdve akár Sárospataktól egyenesen, megállás nélkül száguldhatunk egészen az Atlanti-óceán partjáig. De ez az öröm nem teljesen felhőtlen. Egyik szemünk sír, a másik nevet. Sír, mert az ukrán magyarságnak ettől a naptól kezdve már csak vízummal lehet belépni egykori hazájukba. A vízum pedig előreláthatóan közel tízezer forint kerülhet. Igen borsos ára lesz egy-egy rokonlátogatásnak, egy-egy baráti ebédnek, összejövetelnek. Emberek százainak pénztárcáját terheli meg majd e költség. Mi lesz azokkal, akik nem tudják kifizetni mindezt? Akkor végleg megszakad az anyaországgal a kapcsolat?
Az érem másik oldalán azonban mindenhol szinte csupa boldogság honol. A Kádár János nevével fémjelzett korszaknak, a Vasfüggöny (rém)képeivel együtt, vége. Elfelejthetjük az órákig tartó sorbaállást a határátkelőhelyeknél azon töprengve, hogy vajon a határőr az utolsó szögig kirámoltatja-e autónkat (élő moziműsort adva ezzel a többi töprengőnek), vagy most esetleg megkegyelmez. Többé nem kell sort választanunk, nem lesz több idegeskedés. Nem maradt hát más hátra, minthogy átszáguldjon innen – oda.
Anna, a 25 éves pozsonyi lány, Budapesten tanul, de családja Pozsonyban él. Anna boldogsága kimondhatatlan. Még nem teljesen hiszi el, hogy nem kell majd útlevelét szorongatnia a határon, hogy nem kell a határon való álldogálás idejét is bekalkulálnia menetidejébe. El se akarja hinni, hogy mi történik. „Kicsit kézzelfoghatóbbá válik az Unió számomra” – meséli.
Ha a térképre pillantunk, rögtön láthatjuk, hogy a Fertő–tó magyar és osztrák tulajdon. Mostantól vígan csónakázhatunk egyik partról a másikra. December 21 – e óta mindannyiunké, egyik ország sem mondhatja magáénak.
De vajon tudunk együtt élni, kerítések, fegyveres őrök nélkül békében? Az osztrák hatóságok a nagy öröm kellős közepén azért nem felejtették el megjegyezni, hogy a közös rendezésű foci EB ideje alatt figyelni fognak az ellenőrzésre.
Domonkosfalván, a szlovén-magyar határon békeoszlopot építettek a helyiek, jelezvén ezzel összetartozásukat.
Tornyosnémetiben egy padot állítottak fel, a „Gondolkodás” padját. Esztergomban a gondolkodásra a már meglévő Mária Valéria híd ad helyet.
A Pintér családnak Sátoraljaújhelyen vannak földjei, azonban ez a birtok korábban sokkal nagyobb volt. Trianon után a birtok nagyobbik fele a határ túlsó felén maradt, a családi kúriával együtt. István, a családfő vegyes érzelmekkel tekint Schengen felé. „Kincs, ami nincs” – summázza. „Eddig se mentem át, eddig se használhattam, eddig se volt az enyém. Attól, hogy szabadon, mindenféle ellenőrzés nélkül mehetek át emlékeztetni magam arra, hogy soha nem léphetek be a nagyapám által épített kúriába, nekem még nem lesz jobb. Inkább mutogatnám az okmányaimat, csak kaphatnám vissza”. Sátoraljaújhelyen a határ egy utcát szel ketté. Az utca eleje még Magyarországhoz tartozik, a vége már nem. Sándorka, a Pintér család legkisebb tagja azt mondja: „egész nap föl s alá fogok biciklizni!”
Borsnál, Sopronnál valóságos valóságshowként vizsgálták egymást a két nemzet lakói. Nosztalgiaként, december 20-a utolsó óráiban emlékként pecséteket kértek útleveleikbe az átutazók. Ez is megszűnik… Nem fogjuk többet az ausztriai sítáborokba igyekvő buszon egymás pecséteit nézegetni. 2007. december 21. 00:00. Pezsgő, tűzijáték, koncert, trombita, duda, fények… mostantól kezdve belül még tágasabb lett.
2008. január 9.
http://www.cafebabel.com/en/article.asp?T=A&Id=2971
Kitekintő.hu
