Az alábbiakban Orosch János pozsony-nagyszombati segédpüspök, általános helynök szentbeszédét olvashatják kedves olvasóink, amelyet a Biblia évének felvidéki nyitó szentmiséjén mondott el Szentantalon.
Főtisztelendő lelkiatyák, kedves zarándokok!
Az emberi kapcsolatteremtés legtermészetesebb módja a szó. Szóval fejezzük ki nemcsak a gondolatainkat, hanem az érzéseinket, sőt az érzelmeinket is. A szó az, amely a másik embernek betekintést nyújt az ember szívébe. A szó által lehet felismerni az emberi lélek szépségét. Nagyon boldogtalanok lennénk, ha pusztán gesztusokkal, arcunk mimikájával, vagy a szemünkkel tudnánk magunkat kifejezni! A kéz soha nem fejezi ki a szív gondolatait. Az arc ezzel szemben már sok mindent elárul az emberről – a mosoly a boldogságot, a könny a fájdalmat – de ez még nem fejez ki mindent, ami bennünk rejlik. Az utcasarkon álló koldus kinyújtott karja csak azt fejezi ki: rá vagyok utalva mások nagylelkűségére. De hogy mit érez odabenn, azt csak szóval tudná kifejezni. Az apjához simuló gyermek, ha nem szólal meg, csak azt fejezi ki: szükségem van a biztonságodra. A többit, ha csak gyermeki gügyögéssel is, de valamilyenfajta beszéddel tudja elmondani.
Az embereket sok minden össze tudja kötni: a nyomor, a boldogság, a barátság, a rokoni szálak… De ami igazi kapcsolatot tud köztünk teremteni, az a szó, a beszéd. Most az őszinte, igaz szavakra gondolok, mert elképzelhetetlen, hogy egy becsületes ember mást mondjon, mint az igazat. Szavak által tudjuk meg azt is, mi történik a világban. Ez a szó lehet élő, vagy akár írott is: mindig a kommunikáció eszköze lesz. Gondoljunk csak bele: a statisztikák szerint az idei Újév első óráiban 18 millió írott üzenetet küldtek egymásnak az emberek mobiltelefonon keresztül! Mi mindent fejeztek ki ezek a szavak! Ragaszkodást, hűséget, szeretetet, együvétartozást…
A beszéd, a szó, az Isten ajándéka. Azért kaptuk, hogy mi, emberek, tudjunk egymással beszélni. De azért is kaptuk, hogy Istenünket is megszólíthassuk. Hiszen Isten nem valahol távol él tőlünk: éppen nemrég, karácsonykor ünnepeltük, hogy az Isten közel van hozzánk, hogy emberi nyelven szólt hozzánk. Azt akarja, hogy úgy folytassunk vele párbeszédet, mint gyermek az apjával.
Mi, akik most itt vagyunk, hívők vagyunk. Hinni annyit jelent, mint hallgatni Isten szavát. „Azelőtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. Ebben a végső korszakban a Fia által beszélt hozzánk” – mondja a Zsidókhoz írt levél kezdete (1,1). A kinyilatkoztatott vallásokon kívül Isten soha nem szólt az emberiséghez. Jézus Krisztusban kaptuk meg a kinyilatkoztatás teljességét. A próféták az Ószövetségben évszázadokon keresztül tolmácsolták Isten szavát. De csak Jézus Krisztus az, aki „elvezet a teljes igazságra” (vö. Jn 16,13). Hiszen „azt mondja el, amit hall” (ugyanott) a mennyei Atyától.
Testvérek, a Biblia évét kezdjük el ezzel a szentmisével. Kezünkbe vesszük azt a könyvet, amely igazából a könyvek Könyve. Érdekes, hogy Jézus Krisztus, az élő Ige, egyetlen sort sem írt belőle. Csak azt tudjuk, hogy egyszer mégiscsak írt: a föld porába, amikor a bűnös asszonyt mentette meg a zsidók haragjától. De azokat a szavakat elfújta a szél. Jézus tanított, és élt, mások pedig leírták, mit tanított, és hogyan élt, milyen életet kíván tőlünk. Aztán ezt a tanítást az Egyház kezébe adta, hogy mi, a 21. század emberei is tőle tanuljunk helyesen élni.
Két évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon, január 18-án, imaévet kezdtünk itt, Bacsfán, sok száz hívő és vagy 60 lelkiatya jelenlétében, a nemzet lelki megújulásáért. Egy imahadjárat indult népünk hitéletének fennmaradásáért, növekedéséért. Rá egy évre Pozsonyban a Szent Erzsébet Jubileumi Évet kezdtük, ahol ennek az Árpád-házi Szentnek példája nyomán a tevékeny szeretet tanúi próbáltunk, és továbbra is próbálunk lenni. Most pedig olyan évet kezdünk, amelyben magától Istentől akarunk tanulni: a Szentírás Évét.
Írországban, ebben az erősen katolikus országban, minden ház asztalán – legyen az egyszerű munkás, vagy az intelligenciához tartozó ember – Istennek két ajándékát lehet találni: a kenyeret és a Szentírást. Gyönyörű dolog ez, mert maga Jézus Krisztus mondta: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik” (Mt 4,4). A mindennapi kenyérért – ugye – mennyit fáradozunk! Fontosnak látom, hogy minden nap vegyük kezünkbe az örök életet adó tanítást, a Szentírást is. Olvassuk, gondolkozzunk el rajta, tanulmányozzuk. A moszlim vallású ember a Koránt fejből tudja. A zsidó ember is jól ismeri, és rendszeresen olvassa a Talmudot. Mi, keresztény katolikusok is ismerkedjünk meg öntudatosabban a legdrágább tanítással: Isten igéjével. Tervem, hogy ebben az évben sok olyan rendezvényre kerüljön sor, ahol közelebbről megismerhetjük a Szentírást. Szeretném, ha arra is rávilágítanánk, milyen sokrétű ez az Ige: milyen hatással volt és van a művészetekre – a zenei világra, a költészetre, a szépirodalomra, a szobrászatra, festőművészetre. Örülnék, ha nekünk, lelkiatyáknak is még inkább a szívünkhöz nőne ez a legszentebb könyv. Hiszen valahányszor a templomban felolvasunk belőle, mindig megcsókoljuk. Nem csupán a Könyvet: ez a csók magának a Könyv szerzőjének, Istennek szól!
Már XI. Pius pápa ajánlotta, hogy minden házban legyen meg legalább az Újszövetség könyve. Szeretném, ha ez ebben az évben minden magyar családban megvalósulna!
Ma délelőtt több lelkiatyával tanácskoztam ennek az évnek a lelki programjáról. Sok jó gondolat, ötlet, és javaslat hangzott el. A különböző rendezvényekre már most szeretettel invitálom a kedves híveket és a lelkiatyákat. Jómagam is szeretnék minél több olyan találkozón részt venni, ahol a Szentírásról lesz szó valamilyen formában.
Július Merezskovszkij, neves orosz író, „Az ismeretlen Krisztus” című művében azt írja: „Naponta olvastam az Újszövetséget, és olvasni fogom, amíg szemem fényét nem veszítem”. Buzdítom a kedves híveket, hallgassanak Szent Jeromosra, a Szentírás nagy fordítójára, aki azt mondta: „Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Isten bölcsességét és hatalmát. Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Jézus Krisztust sem”. Legyen hát meg otthonainkban a Szentírásnak a neki kijáró helye: ne a könyvtárban – ott nem ad örök életet! Legyen mindegyikünk kezében. Jó lenne, ha a legközelebbi kegyelmi év kezdetén mindenki elmondhatná közülünk: ebben az évben az egész Szentírást elolvastam. Erre buzdítok minden katolikus magyar hívőt. Ámen.
Pázmaneum
