A szent negyven nap komorságát a liturgia összeállítói félidőben fel akarták oldani, hogy utána a hívek újult erővel folytathassák. Ezért Nagyböjt 4. vasárnapját kinevezték az „öröm vasárnapjának”. Ma szólhat az orgona, virággal díszíthető az oltár, rózsaszín miseruhát ölthet a pap.
Elmélkedésünk középpontjába állítsuk a történet két főszereplőjét.
Jézus
Észreveszi a segítségre szorulót
A Mesternek az előző napokban folytatott vitái a farizeusokkal úgy végződtek, hogy „meg akarták kövezni. Ő elrejtőzött és kiment a templomból.” Mi mit tettünk volna ezek után? Bizonyára még a templom környékét is elhagytuk volna. És Jézus? A szemtanú János azt írja; „Elmenőben látott egy embert, aki születésétől fogva vak volt.” Ő tehát nem a menekülést kereste, nem magát féltette, hanem észrevette a segítségre szorulót. Nemcsak meglátta, hanem segített is rajta. Semmit sem törődött azzal, hogy üldözői esetlég utolérik.
Persze a tanítványok is meglátták a vakot És nekik mi jutott eszükbe róla? Hogy segíteni kellene rajta? Nem! Hanem, hogy itt a remek alkalom egy régóta vitatott probléma megtárgyalására: „Mester, ki vetkezett? Ez, vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus korában ugyanis a zsidók minden betegséget a bűn következményének tekintettek. A tanítványok most arra kíváncsiak: ki követhette el a bűnt: a vak szülei vagy ő maga.
Mindnyájan hajlamosak vagyunk spekulációkra segítségnyújtás helyett. Remek, szellemes, hosszú vitákat tudunk folytatni teológiai témákról vagy akár a szeretetről, de gyakorolni, segíteni, szeretni, azt nem.
Egy hitoktató mesélte, hogy kiscsoportos ifjúsági hittanon remek vitát folytattak a gyerekek a szeretetről. A végén kérte a résztvevőket: mosogassák már el az agapén használt poharakat. Ne kelljen másnap a sekrestyés nővérnek azzal kezdeni a napot. Egyszerre mindenki fölállt, hogy késő van, még tanulnivalójuk is maradt, sietni kell haza. Jézus arra tanít: ne konferenciázzunk, ne könyvet írjunk a szeretetről, hanem gyakoroljuk.
Szemléltető eszközöket alkalmaz
Kérdés: miért gyógyít ilyen körülményesen Jézus? Nyál, sár, szemek megkenése, mosakodás? Más magyarázatot nem találunk, mint hogy rá akart mutatni: a külső cselekedeteknek is van értelmük. A szentségek is látható szertartásokon keresztül közvetítik a láthatatlan kegyelmet. A Mester kiváló pedagógus. Tudja, hogy a szemléltető eszközöknek, a látható szimbólumoknak emlékezetet erősítő hatásai vannak.
A vakon született imponáló erényei
Fokozatosan érlelődő hite
A vakon született a testi látásnak híjával volt, de annál inkább kifejlődött lelkében a belső látás, a hit erénye. Ez a hit lassan, fokozatosan érlelődött, tökéletesedett benne. A kíváncsiskodóknak még így emlegeti: „Az az ember, akit ti Jézusnak neveztek”. Később Jézust már prófétának nevezi. Második kihallgatása alkalmával pedig azt vallja, hogy ő a Messiás, akit Isten küldött. Végül amikor már látó szemmel Jézussal találkozik, leborul előtte és megvallja: „Hiszek, Uram, az Emberfiában”. Ez a szó: „Uram!” (görögül „Küriosz”) csak Istennek kijáró megszólítás. A földre borulás („proszkünészisz”) szintén csak Istennek kijáró hódolat.
Ne szégyelljük, ha bennünk is érik, növekszik a hit. Kezdetben elégedjünk meg a hit alapfokával. De itt ne álljunk meg. Ne nyugodjunk addig, míg el nem mondható róla: „abszolút bizonyosság a nem látható dolgokról” (Zsid 11,1). A hit erősítésének alkalmai: hittanóra, ima, szentségekhez járulás.
Bátor hitvallása
A vak ember a világ eseményeit nem láthatta. Talán épp azért tudta függetleníteni magát az emberek véleményétől. Pedig szülei nem erre nevelték. Az ő szavukból a gyáva megalkuvás árad: „Kérdezzétek meg őt magát.” A Főtanács megfélemlítése és fenyegetése ellenére kimondja meggyőződését. Végül vállalja a zsinagógából és népe köréből történő kiközösítést.
Ha most a vakról magamra esik tekintetem, nincs miért szégyenkeznem? Merem a hitemet bátran megvallani az emberek előtt? Nem szempont az életemben: „Mit szólnak hozzá az emberek?” Nem szégyellem családtagjaim, szomszédaim, barátnőim előtt hitemet?
A vakon született meggyógyítása az első három evangéliumban nem szerepel. Mert a keresztények hite kezdetben erős volt, bátorságuk imponáló. Az I. század végére azonban erősen lelohadt a kezdeti lelkesedés. Ezért János, aki öreg korában írta evangéliumát, visszaemlékezett a vak esetére, és úgy érezte, abba bele tudja sűríteni a kortársai buzdítására szánt erényeket. Ezért részletesen leírta, amire akkor már rajta kívül senki sem emlékezett.
Azt hiszem, napjainkban újra nagyon aktuálisak lettek ezek az erények. Szítsuk fel magunkban a rendíthetetlen hitet, a világ előtti bátor tanúságtételt, és merjünk vállalkozni a merész Krisztus-követés útjára. Akkor kisugárzó fényünk megcáfolja majd a vádat, miszerint „régen egy keresztény megtérített száz pogányt, ma meg száz hívő képtelen megtéríteni egyetlen hitetlent”. Amen
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
