Rovatunkban a budapesti Corvinus Egyetem komáromi kihelyezett tagozata diákjainak írásai olvashatóak a szomszédságpolitikáról, a felvidéki magyarságról, az oktatásügyről. Ezúttal Sipula Péter írását közöljük:
ELSŐ RÉSZ
2007 októbere van és egy tízoldalas dolgozatot kell írnom a szlovák-magyar viszonyról. Első gondolatra elég egyszerűnek tűnik, ha az ember azonban jobban belegondol és szeretné mindazt leírni, amit érez és átél, már nem is tűnik olyan egyszerűnek megfogalmazni a mondanivalót. A fő problémát talán nem is a két nemzet egymás mellett élése okozza, hiszen azzal már egy ideje elvagyunk így-úgy, és talán ezután is el leszünk. Sőt még azt is ki merném jelenteni, ha egyik nemzet oldaláról sem támad egy újabb nagy „nemzetmegváltó politikus, ideológus” , akkor talán nem is esne egymásnak a két nemzet soha. Ehhez azonban még arra is szükség lenne, hogy még csak csírájában se jelenjenek meg hasonló gondolatok. Ez lenne a járható út, azt hiszem, de nem merném teljes bizonysággal kijelenteni, mivel akkor úgy érzem, nemzeti öntudatom, vagy legalábbis büszkeségem egy része csorbulna. Meg aztán úgy érzem, hogy ez a teljes homályba burkolózás nem az igazi megoldás, jó útra vezetés. Olyas fajta politika lenne, mint amit a miniszterelnök -helyettesünk (Čaplovič ) hangoztat fennhangon, hogy vegyünk példát a német-francia megbékélésről, akik kezet fogtak és már csak a jövőbe tekintenek. Igen, úgy érzem ez egy francia és egy német nemzetnek sikerülhetett, főleg gazdasági és kulturális fejlettségükből adódóan, de ha Čaplovič úr a megbékélést és a jövőbetekintést azután szorgalmazza, hogy az összes szlovák parlamenti párt -beleértve őt is – megszavazza a beneši-dekrétumok megkérdőjelezhetetlenségét, talán értelmét veszti az ideológiája. Meg aztán ugye azt sem árt szem előtt tartani, hogy miért is ez a politikai összeférhetetlenség a magyar és szlovák politikus és részben nem politikus állampolgárok között. És most teljes jogú állampolgárnak véve minden szlovákiai lakost, ami azért a beneši dekrétumok tükrében, mondhatnám árnyékában talán nem is olyan egyértelmű.
A dekrétumokat megnézve az ember feltehetné a kérdést, hogy kinek is fontos, hogy legyenek vagy ne legyenek. A magyar ember számára talán egyértelmű, hogy egy kis bocsánatkérés talán kijárna a részünkre, ha már a dolgok így alakultak a történelem során, meg aztán manapság ez Európában így nem szokás. Na de Szlovákiában?! Itt már egy kicsit más a helyzet.
Meggyőződésem, hogy szlovák részről a politikusok és pár tízezer művelt szlovákon kívül nem nagyon tudják, vagy legalábbis idáig nem nagyon tudták, hogy mik is azok a beneši dekrétumok. Az átlag szlovák ember történelmi tudása nagyon csekély és homályos és ezt szlovák iskolákba és gimnáziumba is járt barátaim tapasztalatai alapján mondom. Természetesen a történelem sok helyen foghíjas és a nemzetek szeretik a maguk irányába fordítani a dolgokat, de köztudomású, hogy még Magyarországon sem és Szlovákiában sem tudnak sokat elmondani az emberek például csak a trianoni békediktátumról, nemhogy a beneši dekrétumokról. Így aztán, kedves szlovákiai magyar, nagyon egyedül maradtál. Talán még a kitelepített németek szimpátiájára várhatnánk, de érthető, hogy ő nekik miért nem okoz problémát a helyzet. Ugyanazért, amiért a burgenlandi magyarok sem problémáznak túl sokat Trianon miatt.
Tehát akkor kiknek is fontos a dekrétumok ügye? Érzésem szerint fontosabb a szlovákoknak a megkérdőjelezhetetlenség, mint a magyaroknak a bocsánatkérés. És még az anyagi kárpótlásról szó sem esik túlzottan, csak az erkölcsiről. Bár az anyagi kárpótlást is hamarabb bevállalná a szlovák politikai elit, mivel nekik fontosabb az a kérdés, hogy mi, akiket „jól eltoltuk hogy, nem pakoltuk ki” -magyarok kétségbe vonjuk a dekrétumok ügyét, mivel ezt ők úgy élik meg, hogy a nyugati hatalmaktól kapott országuk létét vonnánk kétségbe. És talán nem is oktalanul. Azért kiabálnak ők jobban, mert ez most az ő szennyesük és nem nagyon tudnak vele mit kezdeni. Már talán a legfrappánsabb kimagyarázás, hogy ők csak a fasiszta háborús bűnösöket telepítették ki. Ez a magyarázatuk, de kérdem én, akkor Szlovákiában ki maradt volna, ha a fasisztákat kirakják. Kicsit utópisztikus már a gondolatmenet, de aki ismeri a történelmet, az tisztában van vele, hogy Szlovákiából, ha a fasisztákat telepítették volna ki, talán kevesebb szlovák maradt volna, mint magyar és egypár el nem hurcolt zsidó. Mivel a történelemben nincsen „ha” és sajnos ez nem vicc, ezt a témát valahogy rendezni kéne, de szinte lehetetlennek tűnik ilyen politikusokkal.
Vannak történelmi feltételezések, amelyek megkérdőjelezhetők, értem itt ezalatt a hun-magyar rokonságot a Nagymorva Birodalmat, ahol a történészek nehezen jutnak közös nevezőre és mindig előkerül egy-egy újabb bizonyíték, amivel a másik történészt megcáfolják, de a harmadik már megint más szemszögből, néha szemellenzőből nézi a dolgokat. Aztán vannak történelmi tények, amelyeket sok rangos történész a történelem adatait és tényeit megvizsgálva nagy bizonyossággal állítják, hogy ez vagy az megtörtént. A mi esetünkben eredeti történelmi dokumentumok tömkelege áll rendelkezésünkre, sőt még szemtanúk és a kitelepítések és meghurcoltak élő áldozatai is élnek, és egy ilyen dolog kapcsán képes számos politikus megkérdőjelezni a tényeket. A kitelepítetteknek és a meghurcoltaknak, valamint az itthon maradt magyaroknak az a legfájóbb, hogy ezt kérdőjelezi meg a politikusok többsége. Esetleg kinyögnek egy politikailag korrekt választ, hogy ez még a történészekre vár, hogy eldöntsék, mi is történt akkor. Szeretnének a jövőbe tekinteni, de így nehéz lesz. Homokra nehéz házat építeni, vagy régi tömlőbe új bort tölteni.
Meglátásom szerint nem nekünk akarnak rosszat, ha az ő fejükkel gondolkozom, de ahhoz , hogy a maguk igazságát legitimálják, muszáj belénk ütközniük.
MÁSODIK RÉSZ
A szlovák-magyar viszonyt kellene összefoglalnom – még mindig – ,de valahogy nem tudok szabadulni a dekrétumok ügyétől, annyira lefoglalja a napi politikát és mindig történik valami, ami újabb gondolatokra serkenti az embert az üggyel kapcsolatban. A minap még egy előadást is hallottam a témával kapcsolatban. Az előadás egyik megoldásra vezető mondanivalója az volt, hogy a dekrétumokat független nemzetközi jogászoknak kellene megvizsgálnia, hogy mennyire is aktuális ez a téma, vagyis hogy mennyire épült bele az önálló Szlovákia jogrendjébe. Ugyanis a dekrétumok létét honatyáink azért tartják, illetve kommunikálják a közvélemény és a nagy világ elé azonmód, hogy értelmetlen legyen róla beszélni, mivel nincs benne a jogrendben, ezért senki nem kárvallott vagy másodrendű állampolgára Szlovákiának. Sajnos, beleértve az MKP-t is honatyáink közé, akik a rendelkezésükre álló nyolc államirányítási év alatt nem kezdtek hozzá a dekrétumok ügyéhez. A szlovákiai magyarok egyénenként megkérdezhetnék az MKP politikusait, hogy miért nem kezdtek hozzá az ügyek rendezéséhez. Miért nem nyúltak hozzá ahhoz a témához, amely már több mint 60 éve fájó és mind a mai napig vérző seb a szlovákiai magyarság szívén. Érdekes lenne hallgatni a válaszokat kedves magyar nyelvű, de látható mód korántsem magyar szívű elöljáróinktól. Én személy szerint több fajta választ is elképzelek, de a leggyakoribb és gondolom, talán a leginkább elfogadható a magyar egyetem léte vagy nem léte lenne. Hogy azért nem nyitották meg a vitát, mert akkor nem lenne magyar egyetem. Természetes mód ez egy nagyon fontos kérdés és az egyetem léte szinte kulcsfontosságú ahhoz, hogy száz-kétszáz év múlva is legyen magyar ezen a vidéken. Az egyetem léte és fontossága tehát tagadhatatlan, de így, ahogy ezek a politikusok csinálták nem érzem, hogy biztos talajon állna. A rendszerváltás után rögtön meg kellett volna kezdeni a nemzeti kisebbségek számára biztosító finanszírozási keretet, amelybe könyvkiadás, szervezetek támogatása, egyetem, stb. beletartozott volna. Persze a Mečiar-kormány alatt akadozva, de a rendelkezésre álló nyolc év alatt elérhető lett volna, és akkor most nem kéne izgulni, hogy lesz-e a következő évben pénz a működtetésére vagy sem. Valójában a szlovák jobboldal kezében van a magyar egyetem és ez enyhén szólva nem túl megnyugtató. Egy ismerősöm ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy Koszovót is lebombázták az amerikaiak és a világ közvéleménye érezhetően kifejezte a nemtetszését az üggyel kapcsolatban, de kit érdekelt már pár nappal, héttel később, mikor már a média nem is foglalkozott vele. Úgy érezzük, biztos az egyetem jövője, de ez korántsem olyan szilárd, ahogy politikusaink állítják. Az egyetem mellett fontos téma lett volna a földreform, amit magyar mezőgazdasági miniszter révén sem kezdtek el megoldani. Vagy legalábbis az ügy azon részét, hogy az elkobzott földeket, amely nem is olyan kevés, a jogos tulajdonosaiknak adják vissza, azoknak, akitől elvették a kitelepítéskor, vagy egyéb jogfosztottság okán. Arról már nem is beszélve, hogy a kormányzásuk ideje alatt az MKP még az autonómia szót is elfelejtette. Természetesen nem csak területi autonómiára gondolok, hanem akár csak kulturálisra. Két lehetséges magyarázatot találok, hogy miért nem kezdték el ezeket a témákat vitatni. Az egyik, hogy féltették a pozíciójukat, és nem akarták megsérteni a szlovák nemzetet a kormánykoalícióból, mivel tudták, hogy akkor talán még a koalíció is szétesik és vége a kormányzásnak. A másik alternatívának egy kicsit veszélyesebb a feltételezése, amit csak óvatosan mernék megfogalmazni, valahogy úgy, hogy túl sok az anyagi összefonódás a háttérben ahhoz, hogy az előtérben frontálisan ütköztessék az érdekeket.
A beneši dekrétumok
Fontosnak érzek konkrétan megfogalmazni pár gondolatot a dekrétumokkal kapcsolatban, és az előtte történt harminc évről. 1920 elején a szövetségeseknek átadta a párizsi magyar „békedelegáció“ a megalakuló Csehszlovákiában a nemzetiségek arányát ismertető dokumentumot.
A csehek 49,5 %, a szlovákok 12,4%, együttesen 58,3%, szemben a 27,5% némettel, a 7,9% magyarral és a többi nemzetiséggel. ( Raffay i.m. 10. ) Ezek tükrében mindenki a békekonferencián jól tudta, hogy nem cseh-szlovák államot hoznak létre és a kisebbségek helyzetét meg kell oldani, ha már ilyen szerencsétlenül hozták létre Csehszlovákiát.
1945. augusztus 2-án kelt a hírhedt 33. számú köztársasági elnöki alkotmánydekrétum.
Augusztus 10-től lépett hatályba. Ettől a dátumtól számítva vált a csehszlovákiai magyarság és németség is jogilag bűnössé. Az intézkedés csaknem háromnegyed millió magyar nemzetiségű embert érintett. A dekrétum örökre szégyenfoltja marad a csehszlovák jogrendnek. Az első magyarellenes intézkedések 1945 májusában történtek. Egyes pozsonyi magyaroknak családtagjaikkal együtt azonnal el kellett hagyniuk a lakásukat. Akadtak magyarok, akiket a vasárnapi istentiszteletről hazatérve már nem engedtek be a lakásukba. A deportáltakat a legszükségesebb dolgokkalsem látták el. Megkezdődtek a letartóztatások és a hírhedt NB II elnevezésű politikai rendőrség számtalan embert kínzott meg. Akiket a 33-as elnöki dekrétummal megfosztottak állampolgárságuktól, 1945 szeptember 19-től elnöki rendelet alapján közmunkára kötelezték. A legembertelenebb magyarellenes akciók akkor kezdődtek, mikor megindult a magyarok Csehországba deportálása. Kezdetét vette az etnikai tisztogatás. A legsovinisztább akció a reszlovakizáció volt. A családfők számára lehetővé tették, hogy bizottság előtt megtagadják nemzetiségüket és visszatérjenek „eredeti” nemzetiségükhöz. 1946 júniusában kezdődött és összesen 410 820 személy nevében írták alá a családfők a szégyenletes „kérvényt”. Az aláírással a családok megmenthették vagyonukat, földjeiket. Az alá nem írók továbbra is félhettek a kitelepítéstől, meghurcolástól. A nagyszámú jelentkező közül sokat visszautasítottak, de végül 200 ezer embert „visszafogadtak” szlovák testvéreink.
A földkisajátítások ellenkeztek a nemzetközi joggal, mert megsértették a diszkrimináció tilalmát. Az 1945. június 21-én kelt földreformtörvény nem az általános földreformra törekedett, hanem hátrányos helyzetben különböztették meg a német és magyar lakosságot. A vagyoni elkobzás is hátrányosan különböztette meg a magyarokat és németeket. A kisajátításokkal nem sértettek emberi jogokat, hiszen a vagyonszerzés volt a fő cél, de a büntetésekkel és száműzetésekkel emberi jogok is sérültek.
A nemzetközi hadbíróság szabályzata szerint: „a civil lakossághoz tartozók meggyilkolása, megkínzása, az elfoglalt területekre vagy területekről rabszolgamunkára vagy más célból történő deportálása” háborús bűncselekménynek számít.
HARMADIK RÉSZ
Dolgozatomat 2008-ban folytatom. A politikai helyzet nem nagyon változott, esetleg még romlott is. Az MKP által előhozott dekrétumok ügye nem nagyon jutott egyről kettőre, mivel talán a politikai élet egésze Szlovákiában nem úgy alakul, ahogy az a szerencsésebben fejlődő országokban. Vártunk valamire, ami talán csodának is számított volna, hogy végre megoldódik valami abból az elnyomásból, amit ránk gyakorolnak a szlovák politikusok már jó ideje, és amiről egyáltalán nem tehetünk, legalábbis a mai diák korosztály egyáltalán nem. Én azért akkor is eléggé kérkedve fogadtam, hogy valami megoldódik és naivnak tekintettem azt, aki úgy gondolta, hogy majd ez a kormány valamit is megold ebből a problémából. Talán arra jó volt, hogy szélesebb körben hallottak ezekről a dolgokról, de sajnos arra is „jó” volt, hogy szlovák honatyáinkat még inkább felbőszítve magunk ellen fordítsuk. Másképp mondva, az idáig is zsigerből magyarellenes politikusainkat méginkább sikerült falhoz állítanunk ahonnan csak ordítozva és méginkább rajtunk taposva tudják kiélni „ős-szlováksággal” átitatott mivoltukat. Ha naivak lennénk, megintcsak gondolhatnánk arra, hogy az Európai Unió valamiképp segíthetne nekünk. De ha jobban megnézzük az unió politikáját, észre kell vennünk, hogy nem avatkozik be egy adott ország belügyeibe. Legalábbis csak elmarasztaló módon, de nem közvetlenül. Az jut eszembe, hogy aki az 1956-os magyar forradalom kapcsán csak azt tudja emlegetni, hogy bezzeg Amerika nem segített, az nem tudja, vagy nem érti, hogy volt egy kubai atomválság is. Úgy érzem, van valamiféle hasonlóság a két történés között. Arra szeretnék rávilágítani, hogy muszáj a dolgokat egészben látni és nem elég részekre szedni és úgy elemezgetni. És sajnos, ha ez így van, és miért lenne másképp, eléggé magunkra maradtunk, mert konkrét ügyeket tekintve hathatósan sem az Unió, sem Magyarország nem tud segíteni nekünk.
Persze most eszembe jut Koszovó ügye, hogy nekik segített mind az Unió, mind Amerika. De azért az ő helyzetük egészen más, és mégiscsak hasonlít. Nem mellékes megjegyeznem, hogy legnagyobb ellenzője az autonómiának Szlovákia és Románia. Ez a két ország küszköd maga is a kisebbségekkel. Nekem magyarként nagyon egyszerű a megoldás, hagyjanak békében élni minket és akkor nem akarunk autonómiát. De dákoromán és nagymorva múlttal persze már nem olyan egyszerű a helyzet. Az is eléggé megmosolyogtató, hogy nem nagyon tudnak szlovák honatyáink megfelelően megszólalni a koszovói helyzettel kapcsolatban. Ján Slota az mondja az üggyel kapcsolatban, hogy a nyugati országok csak azért fogadják el az autonómiát, mert Amerikának akarnak hódolni. Ez még csak-csak rendben lenne, de ha azt állítja, hogy kaptak az albánok egy országot a nagyhatalmaktól, akkor úgy érzem, megfeledkezik a trianoni döntésről, amikor ők is kaptak egy országot. Ezzel szerintem a saját nemzete ellen beszél, de talán ez meg sem fordul a fejében. Ha elismerné az autonómiát, amit persze nem fog, akkor is maga ellen beszélne. Egyszóval nevetségesek a kedves politikusaink.
Átrendezték az egyházmegyéket, ami természetesen megintcsak nemzetiségi alapon történt meg. Több szlovákra kevesebb magyar alapon. A régi szlovák katolikus nemzeti vonal újra, illetve továbbra is kiélheti magyarellenes egyházpolitikáját a szeretet nevében, ahol mindenki egyforma, ha szlovák.
Tovább erősödött az iskolák elnyomása, legalábbis az akarat, hogy elsorvasszák a magyar oktatást, értelmiséget. Természetesen ezt is szépen feltálalva, hogy a magyar emberek is szót értsenek szlovák honfitársaikkal.
BEFEJEZÉS
Dolgozatomban főleg a második világháborút követő korszakot elemezgettem, mert úgy érzem, hogy a szlovák-magyar viszonyt nehéz jellemezni e nélkül a borzalmas cselekedet nélkül. Mondhatnám úgy is, hogy innen indítottuk jogi úton az összetartozásunkat, természetesen az első világháborút lezáró „béke” már ebbe az irányba sodorta a dolgokat, és a csúcsát mégis csak a kitelepítésekkel érte el. Sok minden másra is kitérhettem volna, például Esterházy János ügyére is, vagy a Szlovákiában élő idősebb rokonok emlékezéseire, akik átélték ezeket a borzalmakat. Talán se szeri se száma nem lenne a történetek sokaságának, és sajnos még ma is szenvedünk a jobboldali szlovák politikától. Talán időszerűsége még abban is látható, hogy 2007-ben leváltanak egy múzeumigazgatót Szlovákiában, mert a kitelepítések témájával foglalkozik. Természetesen nem ez a megnevezett ok, de valójában mindenki tisztában van vele, mind szlovák, mind magyar oldalról. És sajnos tehetetlenek az emberek, mert ezer más probléma merül fel minden család életében és valahogy a nemzeti ügy hátul kullog a sorban. Pedig fontos lenne ezzel foglalkozni, de az derült ki az elmúlt tizenhét év demokráciájából, hogy egy-két fecske nem tud nyarat csinálni. Több szabadúszó próbált már sokféleképpen változtatni, de nem sikerült. Politikai alkuk színtere vagyunk és sajnos ez még a legöregebb és legnagyobb demokráciákra is igaz. Természetesen a jogainkért való harcot sohasem szabad föladni, de a szlovák-magyar viszony javulását ettől nem is nagyon várom.
Mielőtt az ember beleveszne egy esztelen harcba a politikával szemben, vagy soviniszta ideológusokat próbálna meggyőzni, körbe kell nézni hazánkban, hogy mi is az, ami szép és jó ,és mi az, ami elvetendő. És talán, ha az ember saját magában helyre teszi a dolgait, képes nemzetek feletti módon is gondolkozni és talán életvitelével bebizonyítani, hogy más is választhatja ezt az utat, mert járható és talán csak így élhető.
Több tapasztalatom van szlovák emberekkel kapcsolatban, amikor jobban éreztem magamat velük mint sok más magyar emberrel. Mert persze az, hogy mind a szlovák mind a magyar nemzeten belül van jó és rossz ember, már talán olyan közhelyes mondanivaló, de végül mindig igaz. Érdekességként jegyezném meg, hogy azon szlovák emberekkel nagyon jó a szlovákiai magyarok viszonya, akik a nyelvhatár felett élnek.
Mi személy szerint Kistapolcsányba járunk vadászni és az ott lévő szlovák erdészekkel nagyon jó viszonytban vagyunk. Sőt még azt is megmerném kockáztatni, hogy jobban megértjük egymást, mint a magyarországi vadászbarátokkal. Sokat gondolkodtam már ezen, hogy miért lehet ez, de úgy gondolom, hogy a Trianon óta eltelt évek mégiscsak valahogy „egyországibbá” kovácsoltak minket össze. És tudom, hogy Magyarországon soha nem tudnám magam otthon érezni teljes mértékben. Felvidék a hazám és ezt elvenni senki nem tudná, semmilyen rendelettel vagy végzéssel. Lehet, hogy még változik a világról alkotott képem, de felmenőim között szlovák és német rokonsággal együtt vállalom felvidéki magyar mivoltomat, és remélem, az ebbéli hitem soha nem változik, mert szerintem minden kihívásával együtt ez egy fantasztikus érzés.
Felhasznált irodalom: Edvard Benes Elnöki dekrétumai szerkesztette: Kövesdi János
Sipula Péter
