Sugár András tv-riporter a közelmúltban megjelent 50 év titkai – A hatalom és én c. könyvében az 1968-as csehszlovákiai eseményekre is visszaemlékezett. A Prágai Tavasz eltiprásának 40. évfordulója kapcsán mi is közöljük a könyv e fejezetét.:
A terem olyan kicsi, hogy a 646 képviselő sohasem férne el benne, ha mind együtt akarnának ülésezni. Ennek oka és célja van: legyen intim, bensőséges, mindenki közel álljon-üljön a másikhoz. Gyapjúzsákon ül a parókás speaker, azaz: a házelnök, jelképéül annak, hogy Anglia gazdaságának egyik alapja a birkanyírás
(volt).
Beszédeket – kormánynyilatkozaton kívül – nem illik papírról felolvasni. Ha egy újonnan megválasztott piruló képviselő szűzbeszédet mond és a lámpaláz miatt felolvasásba kezd, a képviselőtársak „reading!” („olvasás!”) kiáltásokkal kényszerítik a papír letételére.
A kérdések nagyon rövidek; senki sem vesztegeti az időt olyan formalitásokkal, hogy „köszönöm a szót, elnök úr”, nem úgy, mint manapság a hazai interpellálók. Taps nincs, csak „hear, hear!” („halljuk!”) morajlások. Hiányzik a félkör, a patkóforma; a terem négyszögletes, a kormánypárt és az ellenzék egymással szemben foglal helyet, mégpedig nem székekben, hanem zöld bőrhuzatú padon, s vita esetén úgy esnek egymásnak szemtől szemben, mint a másik nagy angol találmány, a foci nagy pillanataiban.
Naponta, illetve hetenként tudósítottam az MTI-t, a Magyar Rádiót, néhány újságot, köztük a Magyarország című eléggé színvonalas hetilapot, amelynek volt MTI-s kollégám, Pálfy József volt a főszerkesztője, és – kedves meghívásra – egy szlovákiai magyar nyelvű napilapot, az Új Szót is. Ebből a szempontból eléggé érdekes volt, hogy rendszeresen beszámoltam a két nagy nemzeti kisebbség, a skótok és a walesiek önkormányzatának fejlődéséről,
Lányomnak mondom, hogy menyem is értse alapon, azaz: erős és szándékolt áthallásokkal. A pozsonyi újság akkoriban persze nem utalhatott arra, hogy ott őnáluk a lakosság 11-12 százalékát kitevő magyar kisebbségnek is lehetnének autonómiai, önkormányzati követelései, de ebben az ügyben igazán összekacsinthattam minden szlovákiai magyar újságolvasóval. Aztán nyaranta egy-két napot eltöltöttem vendégségben a felvidéki kollégáknál, mert kellemes kötelesség várt rám: fel kellett vennem csehszlovák koronában az egy év alatt összegyűlt tiszteletdíjamat, és persze meg kellett beszélni a szerkesztőkkel a további tennivalókat.
Így volt ez 1968 nyarán is.
Augusztus 20-án, nemzeti ünnepünkön érkeztem vonattal Pozsonyba. Még aznap felkerestem a lap szerkesztőit, köztük az idős Lőrincz Gyula festőművészt, aki a Szlovák Kommunista Párt elnökségének egyetlen magyar tagja volt. Már hónapok óta fokozódott a szovjet nyomás Alexander Dubčekre, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkárára és a csehszlovák kormányra; kudarcot vallott a drezdai, majd a pozsonyi csúcstalálkozó, meg a kelet-szlovákiai Tisza-parti ágcsernyői (Čierná nad Tisou) pályaudvaron egy vasúti kocsiban lezajlott értekezlet is, amelyen a Szovjetunió Kommunista Pártja elnöksége teljes létszámban próbálta megfélemlíteni a független ország vezetőit.
– Lesz katonai beavatkozás? – kérdeztem Lőrincz Gyulától és kollégáitól.
– Nem hiszem – mondta a festőművész. – Tegnap beszéltem
Szásával [Dubčekkel]. Ő is úgy értékeli a helyzetet, hogy a szovjet vezetők már elmentek szabadságra és letettek a fegyveres támadásról, bármennyire is követeli a beavatkozást az NDK, no meg Gomułka, a lengyel pártvezér.
Nyugodtan tértem pihenőre a központi fekvésű, kopott eleganciájú Carlton szállóban a Hviezdoslav téren (azelőtt: Sétatér). Másnap, augusztus 21-én akartam hazaindulni, szintén vonattal. Éjszaka úgy félkettő táján felébredtem, mert akkora helikopterzúgás töltötte be a szobámat, mintha ott bent működött volna a hajtómű. „Megbolondultak ezek a csehszlovák pilóták?”, gondoltam, és nagy nehezen visszaaludtam. Reggel 6-kor keltem, összecsomagoltam. Lementem reggelizni.
Leadtam a kulcsot, aláírtam a számlát, amelyet majd az Új Szó fog kifizetni. Közben arra lettem figyelmes, hogy izgatott emberek fülükhöz tapasztott táskarádióval összevissza rohangálnak az elegáns szálloda lépcsőin. Rosszat sejtve kimentem a Hviezdoslav térre (amelyet egyébként Trianon után a legnagyobb szlovák költőről, eredeti nevén: Pavol Országh-ról neveztek el). Egy tank futott be a térre, és amint megállt, a csapóajtót felemelve egy kirgiz (tádzsik, üzbég, kazah?) orcájú katona mászott ki a páncélozott járműből. Ebből egy csapásra mindent megértettem. Rögtön rájöttem, hogy természetesen nem a csehszlovák pilóták, hanem a moszkvai politikusok bolondultak meg. Megvallom: kétségbeestem.
„Oda minden remény, eltapossák a tankok”, gondoltam.
Visszamentem a szállodába. A barátságos portás magyarul közölte, hogy a határt lezárták, és én ma még nem utazhatok haza. Erre azt kértem, adja vissza a kulcsomat, mert a szobámra még egy darabig szükségem lesz. Megtette. Szobámba visszatérve meglepetés várt, amit első pillantásra nem tudtam hová tenni. Egy csinos fiatal hölgyet találtam ott!
Az első pillanatban azt hittem, hogy az Új Szó szerkesztői kedveskednek nekem ilyen ajándékkal. Ám hamarosan kiderült, hogy a szőkeség Carola K., a svéd rádió riportere, néhány napja itt van Pozsonyban, és kora reggel a nagy zűrzavarban ő kapta meg a szobámat, miután én sietve leadtam a kulcsot.
A kölcsönös bemutatkozás után megkezdődött két riporter szakmai párbeszéde. Carola beszámolt legnagyobb szlovákiai sikeréről.
Lelkesen újságolta:
– Képzelje, mekkora interjút csináltam Eugen Suchoň szlovák zeneszerzővel! Részletesen beszélt a szlovák népzene és a műdalok összefüggéséről! Mennyire fognak örülni ennek Stockholmban!
– Hát akkor figyeljen, Carola K. – válaszoltam minden kollegiális lelkesedés nélkül. – Peches lány maga, aranyos Carola. Maga most, ha tud, hazamegy Stockholmba. A repülőtéren összesereglenek majd a svéd rádió vezetői, és nagyon kíváncsian várják önt. Meg fogják kérdezni, milyen szenzációs exkluzív riportot hozott a szovjet invázióról, a bevonulásról, és akkor maga majd lelkesen elmondja, milyen szépen nyilatkozott Suchoň zeneszerző a szlovák népzene és a műdalok összefüggéseiről. És magát akkor haladéktalanul, de biztosan rövid úton kirúgják, egyenest a híres svéd szociális védőhálóba.
– Miért, történt valami?
– Hát nem látta a tankokat, Carola?
– Valamit láttam, de hiszen a kommunista országokban mindig összevissza mászkálnak a tankok a városokban, nemde?
Ekkora naivitás láttán ötperces általános iskolai szintű politikai magyarázatot adtam Carolának a helyzetről, amelyről fogalma sem volt! De miután megvilágosítottam elméjét szőke fejecskéjében, tüstént fellelkesült, tele lett munkakedvvel. Előszedte korszerű hordozható magnóját és felszólított:
– Jöjjön, menjünk ki együtt a tankokhoz! Majd maga tolmácsol.
– Jó, menjünk – mondtam én óvatosan. – De figyelmeztetem, én szívesen megyek magával sétálni, csak azt ne mondja senkinek, hogy mi közösen csinálunk riportot az utcán.
Ugyanis merő önvédelemből gyorsan elképzeltem a Budapesten néhány nap múlva megszülhető vádiratot, hogy az imperialista sajtó ügynökével együtt uszítottam a szlovák népet hazánk és a Szovjetunió ellen…
A tereken mindenütt szovjet tankok, páncélautók állomásoztak. Izgatott szlovák fiatalok – gyatra orosztudással, félig-meddig szlovákul meg itt-ott csehül – próbálták meggyőzni a katonákat, hogy itt nincs semmiféle ellenforradalom, sehol egy fasiszta, itt nyugalom van, a kommunista párt nagyon népszerű, Dubčekék jól kormányoznak, menjenek hát sürgősen haza, várja őket a mama. Egy szovjet hadnagy a tankról leszólt a néphez:
– Mi ide hadgyakorlatra jöttünk, értik? Gyakorlatra! Manőverre!
Na manyóvri!
A tót atyafiak kirobbanó förgeteges nevetéssel, majd féktelen hangzavarral fogadták ezt a bölcs kijelentést.
Ezt lefordítottam Carolának, aki máris magasra emelte és a hadnagy szája elé tartotta a mikrofont. A szovjet tiszt kíméletlen hangerővel ráüvöltött:
– Uberítye mikrofon! (Vigye innen a mikrofont!)
Carola láthatóan megijedt, de aztán összeszedte magát és németül a tömeghez szólt:
– Uraim, aki tud németül is, oroszul is, szíveskedjék lefordítani ennek a rokonszenves tisztnek, hogy Svédország semleges ország, a Szovjetunió barátja, Koszigin miniszterelnök úr néhány hete Svédország vendége volt, és nagyon szép közleményt írtak alá… Én svéd újságíró vagyok és a munkámat végzem.
A szlovák ifjak buzgón fordítanak. A hadnagy kihúzza magát, átalakul diplomatává. Türelmesen magyarázza Carolának, persze oroszul:
– Dá, mi znájem… Igen, mi tudjuk, hogy Svédország semleges és baráti ország. Azt is tudjuk, hogy Koszigin elvtárs ott járt.
De maga mit keres itt, hiszen maga külföldi!
Még harsányabb kacagás:
– És te mi vagy: cseh, netán szlovák? – kiáltják többen is oroszul a hadnagy felé. Elemi erővel tör fel a kirobbanó kacagás.
– Gyerünk haza – mondja erre nekem Carola. – A szállodában meghallgatjuk a felvételt, hiszen máris van egy kész jó interjúnk a tiszttel!
Hazamentünk. Carola izgatottan visszatekerte a kazettát. Annyit hallottunk, hogy „na manyóvri” (gyakorlatra) és „uberítye mikrofon!” (vigye innen a mikrofont!). Carola szomorúan konstatálta, hogy amikor a főhadnagy személy szerint őrá üvöltött, ő önkéntelenül és gépiesen kikapcsolta a magnót!
Ekkora ügyetlenkedés láttán elhatároztam, hogy végleg leveszem a kezem Caroláról. Minden szomorúság nélkül elbúcsúztam tőle. A portán kaptam egy újabb kulcsot, egy másik szobát, aztán elindultam egyedül a városba.
Egész nap jártam a várost, több tucat emberrel volt alkalmam beszélgetni. Mindenütt a felháborodás ezer jelét tapasztaltam, Magyarország ellen is. Kádár nyilván nem merte megmondani Brezsnyevnek, hogy a magyar honvédséget semmi esetre sem szabad oda küldeni, ahol egy ilyen „misszió” hosszú időre tönkreteheti a magyar–cseh–szlovák viszonyt, még akkor is, ha egyetlen haláleset, sebesülés, baleset sem kíséri az „internacionalista segítségnyújtást”.
Világos volt, hogy a lassacskán kibontakozó gazdasági reformtörekvéseket féltette a Kreml haragjától, meg persze saját személyes hatalmát is, hiszen a belső sztálinista ellenzék (Biszku, Pullai, Komócsin & Co) ugrásra készen állt. Ez magyarázatnak úgy-ahogy megteszi, de persze nem csökkentheti Kádár történelmi felelősségét.
„A magyar honvédek valószínűleg nem Pozsonyban vannak”, gondoltam, „hanem valahol másutt”, mert magyar katonát hál’ istennek sehol sem láttam. Pozsonyi magyar civilekkel is sokat beszélgettem az utcán. Ők is fel voltak háborodva, akár a tót atyafiak, de ők azt mondták, hogy a magyar katonák előbb-utóbb hazamennek, ők viszont itt maradnak, és a felháborodott szlovákok biztosan rajtuk, a védtelen kisebbségen fogják elverni a port.
Augusztus 21-én estefelé még mindig folyt az össznépi utcai vita a szovjet katonákkal, akik – mint 1956-ban Budapesten – rengeteg cigarettát kaptak az utca népétől, de élelmiszert és vizet nem. Ezért halálosan fáradtak voltak a hőségben. Egy tiszt már azt kiabálta a tankról, hogy ő nemcsak érti a tömeg egyöntetű véleményét, hanem egyet is ért az emberekkel. Egy-két fiatal válaszul le akarta fegyverezni, de a józanabbak leintették a vakmerőket. Negyed kilenc körül a Hurban téren megállítottam egy valahová siető szovjet századost, és oroszul megkérdeztem, igaz-e, hogy itt nyolc óra óta kijárási tilalom van érvényben.
– Igaz, csak maguk, csehszlovákok annyira fegyelmezetlenek!
– mondta haragosan, és rohant tovább. Senki sem vette komolyan a tilalmat.
Másnap reggel elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, én elindulok a határra. A Hviezdoslav téren egy vukovári rendszámú jugoszláv személyautóra lettem figyelmes. Mellette szorgoskodott a kocsi tulajdonosa, egy horvát ember. Anyanyelvén szóltam hozzá:
– Nézze, ajánlok önnek egy tisztességes üzletet. Én vonattal jöttem ide, Budapestről, nincs autóm. Ha vállalja, hogy elvisz engem Budapestre, cserében megpróbálom elintézni, hogy átengedjék velem együtt a határon. Mert különben nem tud átmenni. –
Horvát barátunk örömmel elfogadta az ajánlatomat. Izgalommal indultunk a szlovák–magyar határ felé. Hamarosan megérkeztünk.
A határ valóban zárva volt. A sorompó szlovákiai oldalán magyarok, jugoszlávok, bolgárok, románok lobogtatták útleveleiket, és bábeli nyelvzavarban követelték, hogy engedjék át őket. A magyar oldalon szlovákok, csehek, németek követelték ugyanezt. Ám a géppisztolyos magyar határőr kérlelhetetlen volt. Senkit sem engedett át. „Ez is az ésszerűtlenség diadala”, gondoltam.
Vártunk egy darabig, majd amikor pár perces csönd állt be, megkértem a határőrt, hívjon ide egy intézkedési joggal rendelkező embert. Egy magyar őrnagy éppen kijött az épületből. A határőr integetett neki, és azt kiabálta: „Őrnagy elvtárs! Jelentkezem.
Kérem, jöjjön ide!”
A dísztelen tábori gyakorlóruhába öltözött őrnagynak elmondtam, hogy az MTI londoni tudósítója vagyok, és látogatóban voltam Pozsonyban. Kértem, segítsen eljutnom a legközelebbi vasútállomásra, ahol felszállhatok a Budapestre menő vonatra. Behívott az épületbe. Ott még négy tiszt volt: egytől egyig őrnagyok.
Őrnagy őrnagy hátán! Izgatottan faggatni kezdtek. Fogalmuk sem volt arról, mi történt a szlovák fővárosban. Elmondtam nekik, mit láttam Pozsonyban.
Mély hallgatással fogadtak minden szót. Egyszer csak nyílt az ajtó és bejött egy szovjet tiszt. Érdekes: ő is őrnagy volt!
Halkan, szinte alázatosan kérdezte:
– Elnézést kérek, beszél itt valaki oroszul?
Jelentkeztem. Megkérdezte, igaz-e, hogy Csehszlovákiából jövök. Mondtam: igaz. Erre ő is óvatosan érdeklődni kezdett. Azt mondta, hogy a sátraikban csak katonai rádió van, közönséges műsorközlő rádió nincs. Tehát nem tud semmit. Neki is elmeséltem röviden, minden öncenzúra nélkül, mi mindent láttam.
– De mondja, megvan-e már az új csehszlovák kormány?
– Nincs. Mindenki Dubčekről, Svoboda elnökről, meg Černík miniszterelnökről beszél. Azt mondják, ők az egyetlen törvényes kormány.
– És mit mondanak a nyugati kommunista pártok? Az olaszok, a franciák?
– Ők nyíltan követelik, hogy szüntessék meg azt, amit hivatalosan is szovjet agressziónak minősítenek; el is ítélik. És azt is követelik, hogy önök, meg persze a magyar katonák is vonuljanak ki Csehszlovákiából.
Az orosz őrnagy lehorgasztott fejjel töprengett egy darabig.
Majd sóhajtva megszólalt:
– De hát a fenébe is, hová néznek a mi vezetőink?
– Azt én nem tudhatom – feleltem őszintén.
Ekkora adag rossz hír egyelőre elég volt neki. Aztán témát váltott: elővette villanyborotváját, és udvariasan elmondta, hogy mivel az ő sátraikban nemcsak polgári rádió, hanem 220 voltos áram sincs, szeretne itt megborotválkozni. A magyar őrnagyok készséggel megengedték neki. Aztán hálásan megköszönt mindent és szomorúan távozott.
A beállott csendet kihasználva hozzám lépett az egyik magyar őrnagy, és ama bizonyos jellegzetes, szigorú rendőri hangon felszólított, hogy most tegyek tanúvallomást, és mindent részletesen mondjak el neki. Elő is vett egy nagyalakú noteszt.
Én meg elővettem a már „bejáratott” szigorú szövegemet, azt a nagyon hatékony blöfföt, kellőképpen rideg tónusban:
– A párt és a kormány vezetőit személyesen kívánom tájékoztatni Budapesten.
– Értettem! – mondta kissé ijedten az őrnagy.
Még vagy tíz percig ültünk csendben. Aztán megjött egy katonai dzsip. Mondták, bevisznek Hegyeshalomra, ott majd felszállhatok a Bécsből jövő gyorsra.
Egy kötelességem még maradt. Engedélyüket kértem, hogy az a rendes horvát autós, aki idáig elhozott, átlépje a határt és utazzon haza. Erre azonban nem volt felhatalmazásuk. Kimentem, és elnézést kértem a horváttól, mondva, sajnos nem tudtam betartani ígéretemet.
Megértett. Megköszönte, hogy legalább megpróbáltam.
A gyorsvonaton a kalauznak nem tetszett a jegyem. Azt mondta, hogy erre a vonatra nem érvényes. Csak annyit mondtam neki:
– Tudja, én most jöttem Pozsonyból. Bolond világ ez, higgye el nekem.
A kalauz nagyot nyelt, és szó nélkül kezelte a jegyemet. Budapestre érkezve persze nem „a párt és a kormány vezetőit”, hanem MTI-beli saját kollégáimat tájékoztattam pozsonyi élményeimről a magam sztorizó módján. Budapest egyébként roskadozott az érett bolgár őszibarack sok ezer tonnájától, amelyet az okos határlezárók nem engedtek át Csehszlovákiába meg az NDK-ba. Soha ennyi finom őszibarackot nem ettem ilyen olcsón…
Aztán pár nap múlva visszamentem Londonba, mert még csak két évem telt le az öt esztendőből. Ott semmiféle incidensem nem származott a „mi” bevonulásunkkal kapcsolatban, csak egy Martin nevű fiatal angol újságíró barátom üzente egy közös ismerős útján, hogy megszakítja velem a kapcsolatot.
Levélben válaszoltam neki. Szó szerint így:
„Kedves Martin!
Döntéseden töprengve feltételezem, hogy azért nem akarsz többé szóba állni velem, mert engem tartasz felelősnek a Varsói Szerződés öt tagállama csapatainak csehszlovákiai bevonulásáért, amelyet úgy határoztak el, hogy véletlenül persze nem kérdeztek meg engem.
Mivel Te angol vagy, én most ugyanilyen alapon Téged teszlek felelőssé azért, mert 1920-ban hazámat ezeréves területének kétharmad részétől és lakosságának nagyobbik felétől megfosztottátok. Ne védekezz azzal, hogy ezt a franciák követték el, ugyanis David Lloyd George, hazád miniszterelnöke a francia vezetőkkel tökéletes együttműködésben alkotta meg a trianoni békediktátumot, pedig ha ő – a már beteg és közönyös Wilson amerikai elnököt és az olaszokat is feltüzelve – ellenállt volna ennek a gazságnak, igazságos békeszerződés is létrejöhetett volna, és a mi népünk ma áldaná Lloyd George emlékét. Néhány évvel Trianon után egyébként ő maga is elismerte, hogy a diktátumot a tények alapos ismerete nélkül, igazságtalanul tákolták össze, de semmit sem tett a gaztett következményeinek csökkentéséért!
Ugyancsak Téged teszlek felelőssé azért, hogy a második világháború végén Churchill, majd Attlee brit miniszterelnök hozzájárult a trianoni béke szigorított formában történt megújításához. Gondolom, Te is belátod, hogy ellenünk legalább olyan súlyos bűnöket követtél el, mint a szerencsétlen ír nemzet ellen, amelyet a XVIII., XIX. és XX. században kormányaid bestiális módon irtottak fegyverrel és kiéheztetéssel. A zuluknak és a kenyai szabadságharcosoknak, valamint az izraelieknek és a palesztinoknak is volna némi hozzátennivalójuk mindezekhez a bűneidhez, az utóbbi esetben Lord Balfour külügyminiszter jóvoltából, akit a Te logikád szerint én joggal azonosítok Veled.
Az én logikám szerint persze lehetetlen volna, hogy ezekkel Téged azonosítsalak, de hiszen Te kezdted…
Üdvözöl András”
Martin ezek után nevetve felhívott. A barátságot megmentettem.Ez persze jelentéktelen epizód volt, mert napi munkámban soha senki sem vádolt meg azzal, hogy mi vonultunk be Csehszlovákiába, hiszen minden épeszű ember tudta, hogy a dolgot a Kremlben döntötték el, és Magyarország már régóta elvesztette szuverenitását. Azt azonban naponta éreztem a rengeteg sajtóértekezleten, fogadáson, a kollégákkal folytatott beszélgetésekben, hogy 1956 után 68-ban kapta meg a kommunizmus a végső csapást, és ezután már csak a jégbálvány lassú vagy gyors olvadása következhet.
