Mert nem vitt el a markoláb idejekorán, mint a visszatérő rím (vagy rém?) kísérője aktív életemnek, hogy mindenáron meg akarnak tanítani szlovákiai magyarul. Ki tudja, hányadszor már…
Érdekes módon: mindig politikusok tudják jobban, mit hogyan kell mondani magyarul, és elsősorban olyan politikusok, akik engem – a magyart – egy kanál lébe is belefojtanának, ha a fizikai likvidálás nem lenne bűncselekmény…
Ján Mikolaj mérnök. Abba a kategóriába tartozik, akikről néhai nyelvész professzorom felháborodva mondta szlovák nyelvi államvizsgánkat követően, hogy az irodalmi szlovák nyelvet nem ismerik, beérik anya-nyelvjárásukkal, s úgy állnak ki a katedrára, hogy idegen tőlük a művelt szlovák köznyelv, soha meg nem tanulják, mert egy más vidékről származó szlovák sem érti mindig, hogy mit mondanak…
Nos hát: ebből ered minden. Aki a maga nyelvét nem tiszteli, nem becsüli, úgy bánik a máséval is. Öszvérré akarja silányítani.
Már a múlt századi szocialista-kommunista homogenizáció jegyében elkövetett kísérletek sorozatos kudarcai végén a husáki éra oktatási miniszterei kétnyelvű – bilingvális, emlékeznek? – oktatást akartak bevezetni magyar tanítási nyelvű iskoláinkban. Ők még tiszta kétnyelvűt.
A szellemi hanyatlás azonban kézzel fogható még a nyelvkitépés módozataiban is. Most valami öszvér, se szlovák, se magyar keveréket finanszíroz közpénzből a kormányzat, az intellektuális primitivizmus slotai nívóján, mert hatalma van hozzá. Csak hát a hatalom nem minden. A butaságot el nem fedi. Mert az még pénzzel sem takarható el. A lóláb kilóg…
Szegény Comenius – a népek tanítója, aki az anyanyelvi oktatást tartotta minden tudás alapjának – biztosan forog a sírjában, amikor látja, hogyan élnek vissza műve, az Orbis Pictus nevével. S méghozzá magukat Orbis Pictusnak nevező akárkik. Mert nagyon nagy baj lehet az olyan emberek szellemi nívójával, akik még azzal sincsenek tisztában, hogy mik is azok a földrajzi nevek.
Nem tudom, kedves miniszterüket, Ján Mikolaj mérnököt gyóntatták-e, hogy szerinte a „priehrada”, a „vodné dielo”, a „pleso”, a „ jazero”, a „most”, a „cesta”, a „les”, a „budova”, a „hrad”, a „tunel” a szlovák nyelv milyen szabálya szerint számít földrajzi névnek?! Érdekes lenne hallani a választ. Ján Mikolaj mérnöktől, az Orbis Pictus kiadó tulajdonosaitól, tankönyvszerzőitől és – fordítóitól is. Mert ilyen alapon minden kéményből komínt kell majd csinálni a magyar tankönyvekben, hiszen – terminus technikusszal – ezek is építészeti műtárgyak, mint a víztározó, a vízerőmű, az út, a híd, a vár vagy a kastély, a ház, az alagút… Aki nevelni, tanítani akar, annak annyit azért illene tudnia, hogy a természeti képződmények – a tavak, tengerszemek, erdők, hegyek, dombok, barlangok, sziklák — úgy magukban még nem merítik ki a „földrajzi nevek” kategóriáját… A földrajzi név ismérvei egészen másak.
Tankönyvet olyan ember írjon, aki legalább a saját anyanyelvének akadémiai nyelvtanával tisztában van, s ha nem is teljesen, legalább hajlandó fellapozni akkor, amikor nyelvészeti kérdésben hoz döntést. Ez nem politika és nem hatalom kérdése. Ez: szakma.
És tisztességes tanító, pedagógus ilyen könyvet ki sem oszthat a diákoknak, mert a diplomakiosztón esküt tett rá, hogy tanítani fog legjobb tudása szerint, nem hülyíteni. Magát sem hozhatja olyan helyzetbe, hogy politikai kurzus függvényévé tegye a leíró nyelvtant. Hová jutnánk így?
Egy politikus (Boris Zala képviselő) hirdetheti nyilvánosan, hogy legendák gyártására is szüksége van a nemzeti történelemnek, de egy történelemtanár vagy történész ezt soha nem vállalhatja. Hát még egy nyelvtanár vagy nyelvész!
A szakma nevében is ki kell kérni magunknak az Orbis Pictuséhoz hasonló, tankönyvnek nevezett koholmányokat.
N. Gyurkovits Róza
