Szinte hajszálra ugyanakkor, amikor a szlovák kormánykoalíció éppen ki akarja módolni a történelmi magyar helységnevek használatának kiiktatását a nyilvánosságból, és „hátrébb sorolni” e neveket a magyar nyelvű tankönyvekben, a drezdai Neisse kiadónál megjelent az első közös német-lengyel történelemtankönyv.
Ez a két ország közeli múltjának legkínosabb fejezetét, a Hitler hatalomra jutásától (1933) az NDK megalakulásáig (1949) tartó időszakot tárgyalja, benne a náci rémtettekkel az egyik és a kelet-poroszországi és sziléziai németek (több mint tízmillió ember!) kiűzésével a másik oldalon. Kisszerű nacionalizmus emitt; merész, közös „múltmegértés-jövőkeresés” amott. Erősebb kontrasztot el sem tudnék képzelni. Minálunk a közös tankönyv vagy segédkönyv csak nem tud megszületni, bár nem a történészek, hanem a szlovák politikusok miatt. Direkt érdekes, hogy a földrajzi nevek használata (Schlesien/Slask vagy Breslau/Wroclaw) semmi módon nem gátolta a német-lengyel könyv megszületését.
Egy másik, az adott területen őshonos nép történelmi neveinek eltagadása, magánszférába szorítása, illetve egyoldalú felcserélése az „államalkotó nép” valamilyen saját sütetű, lehetőleg vadonatúj névprodukciójával – nos, az nem más, mint nyelvi eszközökkel formált visszamenőleges igény valaki másnak a múltjára. Példa: ha ma egy szlovák lexikonszócikk azt mondja, hogy „Bratislavai béke, 1805”, akkor azt sugalmazza, hogy a napóleoni időkben ezt az osztrák-francia békét „Szlovákia fővárosában” kötötték, noha ezt a várost 1919-ig Pressburgnak, Pozsonynak, szlovákul pedig Prešporoknak nevezték, ergo nyelvi értelemben ilyen béke nem is létezhetett, Szlovákia még kevésbé.
A nevek használatánál néha lesújtóbb élmény a nevek születése. Azon merengek olykor, mi van egy szlovák ember fejében, amikor a majdnem tisztán magyar múltú és magyarok lakta Bős község nevét Gabčíkovónak mondja? Tudja-e, kinek a nevét ejti ki? Hogy az illetőnek volt-e valaha is köze Bőshöz? Nos, Jozef Gabčik őrmesternek, a Heydrich elleni merénylet (1942) egyik mártírjának éppenséggel nem volt. Soha nem is járt arra, lévén az magyar vidék. Ahol ő született és élt – Žilina (Zsolna) környékén -, az meg majdnem tisztán tót. Talán fogalma se volt arról, hogy Beneš emberei miért éppen őt, a szlovákok egyikét szemelik ki a merénylet végrehajtójának (a cseh Kubiš mellé). Hát azért, mert szándékosan azt a látszatot akarták a világ felé „kommunikálni”, hogy a szlovákok hűségesek a csehszlovák ügyhöz. Noha nem voltak azok, egész jól érezték magukat Slovensky štátjukban a csehek nélkül. Szegény Gabčik meghalt, de lelkifurdalásos honfitársai azzal szolgáltattak neki késői elégtételt, hogy nem szülőhelyét, nem is egy tőről metszetten szlovák falut vagy várost neveztek el róla, ahogy illett volna, hanem sunyi módon egy magyart, amely az ő idején ráadásul (megint) Magyarországhoz tartozott. Ezek után szoruljon egy szlovákiai magyar tankönyvben a Bős név zárójelbe – Gabčik őrmester neve után? Valósággal groteszk visszaperlés.
Aczél Endre, NOL
