Advent első vasárnapján Vámos Béla dióspatonyi lelkipásztor gondolatait adjuk közre a 46. Zsoltár 11 verse alapján: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” Kedves Testvérek! Jónás könyvén keresztül figyeljünk a bennünket szólítgató Istenre.
Milyen egy lehetetlen történet ez a Jónás könyve – mondhatják egyesek. Valljuk meg, talán kicsit ciki, fura is róla beszélni. Ehhez ugyanis hit kell. Annyi, amennyi néha nekünk, lelkészeknek sincs. De elég elmondani a Zsoltárok könyvéből azt, amit Jónás történetén keresztül folyamatosan megtaníttat velünk a Jóisten: Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Csendben kellene ugyanis lennie Jónásnak, amikor Isten szava először szólítja, hogy menjen el Ninivébe, a nagy városba és prédikáljon ellene, mert gonoszsága feljutott az Istenhez. Jónás meg fogja magát és elindul az ellenkező irányba! Talán lealacsonyítónak tartotta, hogy nálánál bűnösebb emberek közt prédikáljon, talán félt a küldetéstől, de mivel nem tud igazán csendben lenni az Úr előtt, nem is fogadja el a küldetést és elindul az ellenkező irányba, Tarsisba. Talán már Isten beszéde közben tudja, hogy nem fogja azt megtartani. Kicsit megdöbbentő volt hallani, amikor még évekkel ezelőtt egy gyülekezetben helyettesítettem és olyan Igéket mondtam a Bibliából, amelyeket a mai korban nyilvánvalóan egyre nehezebb megélni és betartani és az egyik testvér úgy félhangosan beleszólt, hogy: na persze! Bátorság kellett hozzá. Nem vagyunk ezzel mi is így néha ehhez a Jónáshoz hasonlóan? Talán nem mondjuk ki, nem mondunk hangosan ellent, csak néha, mikor Isten egynéhány nekünk nem tetsző szava is eljut hozzánk, azt gondoljuk: Na, persze! Még mit nem? Vannak Igék, küldetések, megbízatások, keresztyéni szolgálatok, melyeknek eleget tudok tenni, de a többi elől szépen elmegyünk, mint Jónás.
Testvérem, hányszor indultál el az ellenkező irányba, amikor Isten megszólított? Csak azért, mert amit mondott, az fájó volt. Talán úgy gondoltad, most alkalmatlanok a körülmények, talán erődön felülinek tűnt a feladat. Hányszor hallgattuk valamennyien már adventben, a Krisztusra várás idejében is úgy Isten Igéjét, hogy közben azt gondoltuk: ez szép és jó, de nekem vannak olyan ügyeim, amikben Isten úgysem tud segíteni. Minap egy beszélgetés során fogalmazta meg valaki, hogy ő tudja, hogy a Biblia Istene nem mond rosszat, de milyen nehéz a Bibliában leírtaknak megfelelni. Jó, jó, persze, ez van a Bibliában, és jött a nagybetűs: DE, mert ez a mai korban nehéz, ez ma már így nem működik, ma már más világot élünk és jött a sok kifogás. Igen, mert nekünk sokszor megvan a saját verziónk a dolgok mikéntjére, rendezésére. Azt hisszük, tovább látunk, mint Isten. Vagy állandóan azt nézzük, hogyan nem lehet – mert mi így nem tudjuk.
Előfordul, hogy kész emberi tervekkel és megoldásokkal jövünk a templomba is az Igét hallgatni és mivel ezekkel a saját megoldásokkal van tele az elménk, szívünk, még csak nem is csodálkozhatunk, hogy nem halljuk meg tőlük az Isten megoldását. Ilyen is előfordul. Ezért kell csendben lenni. Mert Istennek semmi sem lehetetlen. Hiszed-e ezt? Sem a gyógyulásod, sem a tönkrement családi életed, sem a munkahelyi gondjaid megoldása. Ezért kell csendben lenni! Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Minden zajnak el kell némulnia benned, ha Isten szól hozzád! Mert a csendből lehet tovább lépni.
Fontos tudnotok testvéreim, hogy az a zsoltár, amelyben ez a csendesedjetek el kifejezés megjelenik, tele van zajjal, zűrzavarral és háborgással, mint Jónás története. A föld remeg, a vizek tombolnak és háborognak, a hegyek azzal fenyegetnek, hogy beletántorognak a tenger közepébe, a nemzetek tombolnak, a királyságok megindulnak és a háború zaja hallható az országban. Aztán hallatszik még egy hang a csendből – akkor hallatszik, amikor az emberek zaja elnémul és ez a hang így szól: Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Ha bajban vagy testvérem, és nem is kapsz azonnal megoldást, választ a benned lévő miértekre, így ádventben legalább ezt a belső csendességre hívó Igét vidd majd haza magaddal, amire az Isten kér. Ne higgyétek testvéreim, hogy bennem olykor nincsenek meg az azonnali emberi megoldások, vagy kételkedések. Ó, dehogynem! Emberi válaszok, megoldások – még mielőtt Istent engedném megszólalni. Jobbnál jobb utakat gondol ki magának az ember… De az Istentől jövő megoldásokat én mindig a csendben kaptam! Mindig akkor, amikor zúgolódás nélkül tudtam itt belül csendben lenni. Elénekeljük majd az istentisztelet végén a 274. dicséretet, amelynek a 3. verse pontosan ezt mondja el: Csak légy egy kissé áldott csendben: magadban békességre lelsz, Az Úr rendelte kegyelemben Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Csendben lenni, különösen most, adventi csendben, Isten előtt lenni számodra is egyenlő lehet Isten megismerésével. Ez a talán mesésnek tűnő jónási történet is erre tanít bennünket. Ha kell, Isten az emberi zajban, nélkülünk is véghezviszi amit eltervezett, de jobban szeretné velünk és csendben véghezvinni. Csendben lenni, azt jelenti, hogy elfogadjuk az Ő akaratát, nem zúgolódunk ellene. Ha a mi gondolatmenetünk szerint jár el, ha nem. A baj mindig ott kezdődik, amikor nem tudunk igazán csendben lenni Isten előtt, pedig elé megyünk. A csendes hallgatásnak iskolája van, ezt is tanulni kell. Mint az iskolában, amikor a tanító megszólal. Hittanon fordul elő többször, hogy vannak gyerekek, akiknek nehéz csendben lenni, odahallgatni a feladatra. Még mielőtt feladtam volna, vagy bármit is szóltam volna, már előre beleszólnak, hogy minek engedelmeskednek majd és minek nem. Mihez van kedvük és mihez nincs.
Ez előfordul velünk, felnőttekkel is. Még mielőtt valamit szépen kiimádkoztunk volna, csendesen megbeszélgettük volna az Istennel, már jelezzük gondolatban, érzéseinkben, hogy erre vevők vagyunk, amarra pedig nem. Olyan is van, hogy úgy vagyunk itt az Isten házában is, hogy valami, amit magunkkal hoztunk, zakatol a fejünkben, szívünkben.
Adventben már érezzük, hogy közeleg a karácsony, lassítani kéne, el kellene kezdeni szép lassan valami mással is feltöltődni, mint amit a munkahelyen, vagy otthon magunkba szívtunk, de tudunk-e igazán csendben lenni? Nyugtatjuk magunkat, hogy Istennel, Isten előtt élünk, mert keresztyének vagyunk, de mennyire emésztgetjük meg, hogy mit jelent hívő keresztyénnek lenni? Csendben kell lenni, hogy Isten szavát is meghalljuk.
Csendben kellene lenni Jónásnak Isten előtt, amikor az isteni küldetés elől lelépve egy Tarsisba tartó hajó fedélzetén kiderül, hogy nem véletlenül szakadt a rettenetes vihar a hajón lévők nyakába, és kiderül, hogy köztük egy Isten elől menekülő ember van. Ahhoz, hogy mások megmeneküljenek, Jónást a tengerbe kell dobni. Aztán csendesen el kell fogadnia, hogy Isten elől nem lehet menekülni. Nem lehet úgy isteni küldetést hordozni, hogy közben az ember folyton elmenekül az Úr elől. Hadd kérdezzem meg, és ki-ki csendben, magában válaszoljon: Te most éppen mi elől menekülsz? Nem szeretnél megállni? Nem lenne jobb legalább nekünk, akik keresztyénnek, hívőnek mondjuk magunkat, megállni és szembenézni az Istennel? Hátha neki jobb terve is van számunkra a menekülésre.
Jónás kemény próbák közt, három nap és három éjjel, a cethal gyomrában tanulja meg, hogy még Isten elől is Istenhez kell menekülni! Velem is előfordult testvérek, hogy a lelkészi palást takarásában jól elringattam magam abban a tudatban, hogy bizonyos dolgok elől védve vagyok. Ezt, vagy azt a szolgálatot biztosan nem várja tőlem az Isten. Mert kényelmetlen, mert nehéz. Vagy volt előttem egy Ige és azt gondoltam: na, ez most rám épp nem érvényes. Ilyenkor jön a hal gyomra, a mélység – akárminek is nevezzük. Istennek ilyenkor jól helyre kellett tennie, mint Jónást. Bőven volt ideje gondolkodni és hálát adni. Volt ideje átgondolni, hogy Istentől jövő küldetése van. Akinek csak egyszer már volt Biblia a kezében, és beleolvasott, vagy hallott egy igehirdetést akármilyen formában, annak onnantól kezdve Istentől jövő küldetése van!
Ha valaki akár csak egyszer is kimondta, amivel sokan szívesen védekeznek: azért én nem vagyok pogány, az onnantól fogva ne lepődjön meg, ha Isten jogosan felteszi a kérdést, hogy: akkor milyen vagy? – és esetleg feladattal is megbízza. Isten addig is, onnantól kezdve meg aztán különösen is jogot formál az ember életére. Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! – mondja!
A hívők azért, mert szüntelen az Úr vezetésében élünk és tudjuk, mi mindenért adhatunk neki hálát szüntelen, a még nem hívők pedig azért, hogy mindezt, amit mi már tudunk, megtudják. De mindenképp el kell mozdulni a langyos vallásosságból. Nem lehet laza könnyedséggel félvállról odavágni, hogy nem vagyok pogány, hogy közben a másik oldalon meg úgy gondolom, hogy Istennek igazából semmi köze hozzám. Hanem onnantól kezdve akkor meg kell próbálni úgy is viselkedni, mint aki nem pogány.
Rohan a vesztébe a világ, mint az a hajó, melyen Jónás utazott, de nem kell ennek így lennie. Nem természetes, hogy a Teremtőnek annyi joga legyen csak beleszólni az emberi életembe, mint amennyire én neki jogot formálok. Isten pedig ne formáljon jogot semmire velem és veled? Segítsen meg, gyógyítson meg, húzzon ki a tengerből már ha egyszer beledobott, de hagyjon békén!? Érezzük, hogy ez így nem működik!
Testvérem, legyen más ez az advent! Add át magad Istennek teljes szívedből! Azért, hogy mindig tisztában légy vele, honnan jön a szabadulás! Olyan szépen tett személyes bizonyságot egyik lelkészbarátom pénteken este erről az Igéről: Így szól az Úr: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! /Ézs 43,1/ A csendben, belül, a lélekben való Istenre figyelésben adja Ő meg ezt a hitet. A bibliaolvasó vezérfonál mai napra kijelölt igeszakaszában pedig ezt kéri az apostol azoktól, akiket az Isten megszólított: …az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet /1Pt 3,15/.
Lehet különféle reménységgel élni, várni, hogy majd csak jobbra fordul, majd csak megoldódik, majd csak elrendeződik valami. De az apostol itt a Krisztusról szóló reménységről beszél. Hiszed-e testvérem, hogy egyedül Ő az igazi megoldás életed rendezetlen dolgaira, bűneire? Ezzel a bizonysággal kell készen lenni mindenkor, mindenkinek, aki magát hívőnek tartja. És nem csak az Isten előtt! Nem, az apostol azt mondja: mindenki előtt. Egymás előtt itt a gyülekezetben, a szüleink, a családunk többi tagja előtt, a munkatársak előtt, mert Isten téged és engem is feladattal, küldetéssel bízott meg. Nem tudom, testvérek, milyen visszhangja lenne, ha most innen egy mikrofont lecsatolna valaki és élő rádióadás ide, vagy oda, odamenne egynéhány testvéremhez megkérdezni, miben bízik, mit vár, mi élteti őt, minek örülne, ha beteljesedne, megvalósulna. El tudnánk-e mondani velem együtt a panaszaink, csüggedésünk közt is hogy Krisztus által van jövőképünk? El merjük-e mondani a máshogy gondolkodó főnöknek, esetleg férjnek, feleségnek, hogy ebben az adventi időszakban is, meg egész évben, a hívő élet egész ádventi idejében mi Krisztusra várunk?
El tudjuk-e mondani? Akkor is, amikor gyermek születik és hálát lehet adni, de akkor is, ha valamit, vagy valakit el kell engedni. Akkor is, ha hosszas imádkozás ellenére nem szűnik a betegség és akkor is, ha imádkozás nélkül is elmúlik?! Abban az esetben is, amikor teljesen tiszta a jövőképünk, de akkor is, amikor úgy tűnik, hogy emberileg most semmilyen jövőkép nincs előttünk. Ez nem megy csak úgy magától! Jól tudja a zsoltáros, ehhez rendszeres csendben kell lenni az Úr előtt. Folytonos adventi csendben, várakozásban kellene lennünk, mert Krisztus egyszer visszajön erre a világra. Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
És végül csendben kellene lenni Jónásnak akkor is, amikor Isten kimenti őt a halál torkából, és végül mégiscsak elmegy Ninivébe és elvégzi a rábízott feladatot. Csendben kell lennie, mert az egész út alatt szinte semmi sem úgy történik, ahogyan azt ő eltervezte. Ne szomorkodjanak a testvérek velem együtt – az én életemben is egyre több minden van, ami nem úgy történik, ahogyan elterveztem – már amit terveztem. Néha nem könnyű, vannak történések, amiket az ember nem ért, mégis, ezeken a fenti beavatkozásokon keresztül is érzem, hogy velem van az Úr!
Jónás elment ehhez a bűnös néphez, megtérésre intette őket, aztán már indul kifelé a városból, hogy a közeli dombról megfigyelje, Isten hogyan pusztítja el a várost. Ninive királya, és egész lakossága azonban bűnbánatot tartva az Istenhez fordul. Bocsássanak meg a hallgatók, ha kicsit közönségesen mondom, de Jónás még mindig annyira messze van az Isten előtti csendjétől, hogy a hitetlenség gyümölcsét akarja élvezni. Lelkileg élvezkedni készül mások bűnének a büntetésén. Most azért haragszik meg Istenre, mert úgy tűnik számára, a misszió sikerrel járt és ez neki egyenlő a sikertelenséggel! De miért?? Mert ő már eltervezte, hogy egy ekkora város, mint Ninive nem fog megtérni.
Testvérek, velünk vagy nélkülünk, de mindig az történik, amit az Isten akar. De ezen nem lepődhetünk meg, hiszen naponta ezt kérjük: legyen meg a Te akaratod! Jónás tudta, hogy Istenhez térni nem ilyen egyszerű! Ha neki, hívőnek nem egyszerű, akkor az istentelen ninivebelieknek biztosan nem, tehát biztosan nem jutnak jobb belátásra! De látják testvérek, Isten ebben is másképp gondolkozik felőlünk és a körülöttünk élők felől is! Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! – mondja. Milyen megdöbbentő, hogy Jónás ezt még mindig nem éli meg igazán! A halál torkában, amikor élet és halál közt van, olyan szép imádságot mond, a 2. fejezetben: A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem! Az Úrtól jön a szabadulás! Milyen szép megfogalmazás! És milyen gyorsan el tudjuk felejteni. Amikor Ninivében elvégzi a maga kis egy-két mondatos prédikációját Jónás, kimegy a városból és várja a pusztulást. Szinte azon gondolkozik a bibliaolvasó ember, hogy: biztosan ugyanaz az ember ez a Jónás, mint aki az előbbi imádságot megfogalmazta? Bizony, ugyanaz! Én és te vagyunk azok, kedves testvérem! Mi, akik ugyanilyen gyorsan el tudunk feledkezni a Teremtőről.
Jónás mindenre számít, csak Isten kegyelmére nem! Pedig ő nem sokkal előtte nyert kegyelmet az Istentől. Ezért csendesedjünk el és tudjuk meg, hogy az Úr az Isten! Tudjuk meg, hogy ilyen Istenünk van. Aki megtehetné Ninivével is, Jónással is, meg velünk, mindnyájunkkal, hogy előbb büntetne, de nem teszi meg, mert ő előbb mindig a szeretetével közelít az ember felé. Miért ne könyörülhetne meg Isten egy egész városon? Miért ne könyörülhetne meg a te családodon? Miért ne tehetné meg? Gondolkoztál rajta, mitől ne tehetné meg, ha csendben leszel és kéred őt? Csak azért, mert mi elképzelni sem tudjuk? És mi gondolsz testvérem, Istennek ez mióta akadály?
Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! – aki ezt mondja, a mai világ zajában is kizárólagos csendet követel magának. Megteheti, mert Ő az egyedüli szuverén Úr. Hiszed-e ezt testvérem? Azt kérem, hogy vonjuk le most ebben az adventben is egy pillanatra az ünnep hangulatát, a gyertyákat, az világ adta hangulatot és gondoljunk arra, hogy azon a helyen, ahol éppen vagyunk, csendben lehetünk az Úr előtt. Itt a templomban, otthon a rádiókészülék előtt, csendben lehetsz az Úr előtt. Mindazzal, amit a szíveden hordozol. Magad és mások fájdalmával. Terhekkel, melyeket nem tudtál, vagy nem is akartál eddig letenni – csendben lehetsz az Úr előtt. Kibeszélheted szíved fájdalmát, megbeszélheted vele dolgaidat, melyek senki másra egyenlőre nem tartoznak, csak rád és az Úrra! Tudsz-e ebben az adventben ilyen kis csendes perceket tartani? Jónás duzzog, Jónás sértve érzi magát, de a könyv azzal zárul, hogy Istené az utolsó szó és hiszem, hogy Jónásnak is meg kellett békülnie Isten akaratával. Meg tudsz-e békülni, meg tudsz-e indulni egy ennyire szerető Isten felé, aki sem a te sorsoddal, sem a városok, sem a népek, sem a családod sorsával nem játszik, hanem mindig csak a javadat akarja? Még akkor is, ha te nem akarod saját magadnak a jót.
Fordulj Istened felé ebben a mechanikussá vált zajos világban. Azt már nem remélhetjük, hogy visszahozhatjuk régi idők csendesebb világát, de azt igen, hogy Isten ebben a zajban is tud csendességet adni annak, aki hajlandó az Ő szavára figyelni! Mert ha a civilizáció mókuskereke túl zajos lesz nekünk ahhoz, hogy meghalljuk a csendes, halk isteni hangot, akkor Isten beszédét földrengésben és a viharban kell majd meghallanunk. Így hát inkább forduljunk oda Őhozzá! Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! – mondja az Úr. Ámen.
