A szlovák parlament ezen a héten fogadta el a közoktatási törvény módosítását, amely a földrajzi nevek használatát szabályozza a magyar iskolák tankönyveiben. Ezzel kapcsolatosan érdekes olvasmány Rétvári László professor emeritus tanulmánya, amely tavaly jelent meg a Nyugat-magyarországi Egyetem hivatalos lapjában, a Vivat Academia 6. számában.
A XX. század politikai földrajzi változásai alapjaiban rengették meg, tették bizonytalanná, majd mássá a Kárpát-medence utódállamaiban a magyar földrajzi helynévanyagot. Az új közigazgatás a tudományos szervezetek hathatós támogatásával Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában a sok évszázados természetes nyelvfejlődésben fogant – a XX. század elején törzskönyvezett – földrajzi helynevek ezreit változtatta meg. A „szocialista építés” évtizedeiben a környező országok népeinek érzékenységét, a hivatalosságok nemtetszését elkerülendő a hazai kartográfia még a „színtiszta” határon kívül vidékek helynévanyagából is kiiktatta a magyar változatot, legfeljebb a nagyobb városok esetében maradtak azok meg zárójelesen. Ennek egyenes következménye volt, hogy a magyar turisták a szomszéd államokban utazva gyakran nem tudták, merre is járnak, mi fontos mellett is mennek el véletlenül. Például: egy gépkocsival utazó család Érsekújvár (Nové Zámky) felől Vágsellye (Šala) felé haladva az autóatlaszok névanyagára támaszkodva könnyen kihagyhatta a Halotti beszéd szülőhelye, Deáki középkori templomát, mert a falu csakis Diakovce helymegjelöléssel szerepelt.
A ’80-as években – Magyarországon –, változott a helyzet, amikor is több szakember – köztük e sorok írója is – magyar nyelvű névrajzot követelt a határon túli területeket ábrázoló térképekre, mondván: ha a kisiskolás mondhat és írhat Varsót, Lipcsét, Bécset, illetve Sárga-folyót, Francia-középhegységet, Sziklás-hegységet Warszava, Leipzig, Wien, Huangh-ho, Massif-Central és Rocky Mountains helyett, akkor miért törje a fejét és a nyelvét a magyar szókészlet elidegeníthetetlen részét képező földrajzi helynévanyagon.
A rendszerváltozások után lényegesen enyhült a környező – a kilencvenes évek elejére hétre szaporodott – országokban a magyar földrajzi helynevek használata iránti averzió, kivétel ebben mindmáig Szlovákia. Mint ahogy a csehszlovákiai időkben, ugyanúgy a Szlovák Köztársagban sem engedélyezett a főváros, vagyis Pozsony magyar földrajzi nevének használata, a szlovák hivatalos politika előírta, hogy csakis Bratislavát szabad a sajtóban megjelentetni. És az sem egészen véletlen, hogy a szlovákiai történelem és irodalom kiaemelkedő alakjainak nevét viselő települések is csak szlovákul írhatók le. Ezek mindegyike a magyar nyelvterületen van. (Sládkovičovo=Diószeg, Hurbanovo=Ógyalla, Kolárovo=Gúta, Gabčikovo=Bős, Štúrovo=Párkány).
A rendszerváltozás kikényszerítette a közép-európai országok közeledését, Horn Gyula és Vladimír Mečiar aláírásával a ’90-es évek közepén megszületett a szlovák-magyar megbékélés alapszerződése. Csakhogy gyakorlatilag ennek idején indult a szlovák nyelvtörvény, és létrejött a szlovák nyelv védelmére szakosodott nyelvrendőrség is. A politikai változások, kormányok hullámain a nyelvtörvény szigora vesztett erejéből, a Magyar Koalíció Pártja parlamentbe kerülésével nem lehetett a tömbmagyarság nyelvi autonómiájának erősödését megakadályozni.
Míg a környező ország mindegyikében a magyar nyelvterületeket ábrázoló térképek a magyar helyneveket is feltüntetik (főleg a magán-térképkiadók munkája nyomán), addig Szlovákiában jottányit sem változott a helyzet. Pedig csak a közelmúlt néhány idetartozó eseményére hivatkozva a Lelki egészség az ez év őszi világnapján a kultúra és diverzitás, a változó világban került napirendre, s az ENSZ 9. Földrajzinév-egységesítési konferencián messzemenő támogatásáról biztosítja a kisebbségi, illetőleg a regionális nyelvű földrajzi nevek használatát.
A szeptember 20-i pozsonyi parlamenti döntés szentesítette, megerősítette a Beneš-dekrétumokat. Néhány nap múlva érkezett a hír, hogy a Szlovák Nemzeti Párt irányítása alatt működő Oktatási Minisztérium a magyar iskolákban használt magyar nyelvű tankönyvekből száműzni kívánja a magyar földrajzi helyneveket. Sajnos nincs hír arról, hogy a szlovák tudományosság, a könyvkiadás fellépett volna ez ellen. Egyedül a Szlovákiai Magyar Pedagógus Szövetség az, amely beadvánnyal fordult az illetékesekhez – majd elválik, milyen eredménnyel.
Számunkra megfoghatatlan, milyen indulatok vezérelhetik az ilyen rendelkezéseket hozó politikusokat? Vajon kinek árt Szenc, Garamszentbenedek, Selmecbánya, Ipolyság, Rozsnyó, Szepsi, Bártfa, Királyhelmec kimondása, pláne leírása? Vajon miért e gyűlölet; miért még ma is az ellenérzés a magyar földrajzi nevekkel szemben? Miért ne szerepelhetne tankönyvekben, atlaszokban a Trstena na Ostrove, Jelka, Levice, Lučenec, Plešivec, Košice, Prešov helynevek alatt a Nádasd, Jóka, Léva, Losonc, Pelsőc, Kassa, Eperjes magyar helynevek is? Talán e városokat, falvakat családnevükben viselő tíz- vagy akár százezrek változtassák meg, szlovákosítsák szép hangzású neveiket? Vagy aki a Kodály-évforduló kapcsán a nagy zeneszerző Háry János-dalbetétjeit pl.: Sej Nagyabonyban, A csitári hegyek alatt vagy, Gerencséri utca kezdetű dalokat zengi, akkor ezután Velké Blahovo, Dolné Stitáre és Nitrianské Hrnčarovce falunevekkel helyettesítse?
Úgy vélem, hogy a szlovák nacionalistákat a felvidéki magyarság léte, élni akarása ingerli. Az hogy az 5 millió 700 ezer lakosú Szlovákiában ma is 568 ezren (10,5 százalék) vallják magukat magyarnak, ráadásul kompakt, nagy tömegben élnek együtt. Végig a magyar határ mellett, főleg a Pozsony és Párkány közötti Kisalföldön (itt él a magyarság több mint kétharmada), de az Ipoly mentétől a Tiszáig terjedő határ mentén mindenütt vannak magyar nyelvszigetek. Az 1945-47 közötti elűzetések, Csehországba deportálások, s lakosságcsere keretében való kitelepítések ellenére 438 szlovákiai községben ma is többségben vannak a magyarok, 75 falu esetében 80%-ot is meghaladó arányban. Az elmúlt évtizedek urbanizációja folytán a városokon belüli magyarság aránya erősen visszaesett – főleg Pozsonyban és Kassán – , de még mindig 13 város számít magyar többségűnek (80%-ot meghaladóan a kisalföldi Dunaszerdahelyen, Gútán és Nagymegyeren illetve a bodrogközi Királyhelmecen).
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a magyar geográfia és kartográfia mit is tett szakterületén a jó szomszédság, a megbékélés érdekében. Először is: ma már semminemű ellenérzés a megváltozott földrajzi nevek miatt, különösen a többi nép szállásterületein. A magyar kartográfia, de a művelt, toleráns emberek azt is természetesnek tartják, hogy a cseh, a szlovák atlaszokban Miskolc, Esztergom alatt zárójelben Miškovec, Ostrihom helynév változat is szerepeljen. Az ez ügyben mérvadó Cartographia valamennyi kiadott atlasza, útikönyve a „legmagyarabb” határon túli földrajzi neveknél is mindig felül tünteti fel a hivatalos – esetünkben például a szlovák – helyneveket.
A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium keretén belül működő Földrajzinév-bizottság – melynek e sorok írója tagja – felelőssége tudatában foglalkozik a határon kívüli névrajz felmerülő problémáival és kínosan ügyel a földrajzi nevek írásában a korrektségére. A tudományos eredmények tárházából nyomatékkal emelendő ki Kocsis Károly munkássága, aki a MTA Földrajztudományi Kutatóintézet vezető munkatársaként sorra jelentette meg a szomszédos államok Kárpát-medencén belüli területeinek településszintig lebontott etnikai feldolgozását. Bárki ellenőrizheti térképeit, de ugyanúgy könyveit, az utódállamok helynévanyagának, statisztikai adatainak bázisa munkáiban minden esetben az illető ország illetékes intézményének adathalmaza.
A nyelvek és kultúrák Európájában a nyelvek pusztulása – bennük a földrajzi helynevek a városoktól a dűlőkig – megengedhetetlen. A magyar jövőért felelősséget érezve javasoltuk a millecentenárium megünneplése előtt a szakmai körökben HUNGEO néven rögzült találkozó összehívását 1996 augusztusában, ami a magyarul beszélő, gondolkodó, oktató, tudományos munkát végző földrajzosok, térképészek, geofizikusok, geológusok első világtalálkozója lett. A máig fennmaradt grémium jövőre vonatkozó egyik meghatározó feladata a magyar földrajzi nevek feltárásáért és védelméért folytatandó szisztematikus munka. Az eddigi konferenciák mindegyikén az elkészített, kiadott a földrajzi és minden egyéb földtudományi tematikus térképek bemutatásra kerültek. A helynevek a vonatkozásában messze legnagyobb eredmény az immár hat éve elhunyt Hajdú-Moharos József Magyar településtár című 788 oldalas megjelent opusa, ami a Kárpát-Pannon-régió településeit közigazgatási egységenként sorolja fel, mindenütt az adott ország rendszerében, a hivatalos nyelv ábécé sorrendjében. Az azonos szempontok alapján készült mű minden ország minden lehetséges földrajzi névváltozatát közli, a korábbi századokban használt névváltozatokat éppen úgy, mint az új alakulású településekét, de még a települések tartozékait – a fontosabb tanyákat és dűlőket is.
A magyar földrajzi helynevekkel kapcsolatos empátia több szomszédos ország gyakorlatában megmutatkozik. A Szovjetunió szétesését követően Ukrajnában az új közigazgatás mintegy száz eredeti, azaz magyar településnevet rehabilitált, még ha cirill betűvel is írva – például Beregújfalu, Vári a beregszászi járásban vagy Eszeny, Dobrony az ungvári járásban. Ezen is túltesz a szlovén térképkiadás. Nagy mértarányú térképeiken a Muravidék magyar falvai mellett az őshonos patak- és dűlőnevek is magyarul szerepelnek.
