Fejezetek Fülöp Mihály A befejezetlen béke című könyvének A nagyhatalmak és a csehszlovákiai magyarok kényszer kitelepítése c. írásából, melyet a szerző megküldött portálunknak – annak közlése céljából.
A hatodik fejezet címe: A nagyhatalmak és a magyar-csehszlovák vita
A győztesek oldalán álló Csehszlovákia az 1946. április 10-i memorandumban megfogalmazott békecéljait elsosorban a Szovjetunió támogatásával kívánta megvalósítani. A csehszlovák kormányküldöttség 1946. július 20-a és 25-e közötti moszkvai tárgyalásain K. Gottwald, J. Masaryk és V. Clementis elnyerte a szovjet kormány egyetértését a 200 ezer magyar kitelepítéséhez. Az 1946 májusi választásokon gyozelmet arató csehszlovák kommunistáknak nyújtott támogatással a Szovjetunió példát akart mutatni olyan kormányoknak, mint a magyar vagy osztrák, amelyek ellenállni próbáltak a moszkvai politikai törekvéseknek. Dekanozov szovjet külügyminiszterhelyettes – mint említettük – ezt a moszkvai magyar követ tudomására is hozta: „a csehszlovák kormánynak a békekonferencián eloterjesztendo jogos kívánságait a szovjet delegáció támogatni fogja. Ilyen jogos kivánságnak ismerte el a szovjet 200 000 magyar kitelepítését…., hogy a csehszlovákok végre békében éljenek, amit csak ezek eltávolításával tudnak elérni.”(Kiemelés az eredetiben – a szerzo) A csehszlovák területi igények támogatására nézve azonban Dekanozov nem adott határozott választ Szekfunek.
Csehszlovákia a pozsonyi hídfo követelését a transzferhez képest másodrendu kérdésnek tekintette. Az 1946 június 24-i szovjet békeszerzodés-tervezetben még nem szerepelt ez a csehszlovák igény, míg az amerikai és angol szövegbol a Külügyminiszterek Tanácsa július 18-án az érintetteknek átadott tervezetébe bekerült, hogy Csehszlovákia és Magyarország jogát fenntartják a nézeteik szóbeli kifejtésére a magyar-csehszlovák határ megvonásáról. A párizsi csehszlovák nagykövet 1946 július 20-án emiatt tiltakozott a Külügyminiszterek Tanácsánál, mivel a párizsi értekezletnek szerinte kizárólag a magyar-csehszlovák határ módosítására vonatkozó csehszlovák követelésrol kell meghallgatnia a két érintett kormányt. Böhm prágai tárgyalásai óta az is érzékelheto volt, hogy a csehszlovák kormány cseh és szlovák tagjai különbözoképpen ítélik meg a pozsonyi hídfore vonatkozó követelés jogosságát. Benes, Fierlinger és Masaryk nem lelkesedett a szlovák Clementis, Slavik, Krno által képviselt területi igény beterjesztéséért. A Foreign Office – mint említettük – a pozsonyi hídfo kiterjesztését akkor tartotta elfogadhatónak, ha máshol Magyarország javára a határmódosítás lehetséges. A magyar kormány a „néppel földet” elv képviseletével a transzfer- és határkérdést igyekezett összekapcsolni.
A csehszlovák belso vita tükrözodött Jan Masaryk 1946 augusztus eleji tapogatózásaiban, amikor a transzfer és a Magyarország javára történo határkiigazítás ügyét vetette fel. A csehszlovák külügyminiszter Samuel Reber amerikai küldöttnek a „legnagyobb titoktartás mellett” elmondta, hogy „kész megvizsgálni a Magyarország javára történo „határkiigazítást, ha a területátengedés megoldja a magyar kisebbség transzferjét. Mivel ez az álláspont ellenkezik a csehszlovák kormány hivatalosan képviselt nézeteivel, nem kívánja, hogy az értekezlet e szakaszában errol beszéljenek, de úgy vélte: ha Csehszlovákiát nem elégítik ki a magyar kisebbség kiutasítását illetoen, ez megoldást jelenthetne.” Annak ellenére, hogy Masaryk az amerikai külügyminiszter-helyettestol titoktartást kért, néhány nap múlva a New York Times európai szerkesztojével megüzente a magyar békedelegációnak: „meg fogja kísérelni a magyarokkal való megegyezést olyképpen, hogy bizonyos területeket fog felajánlani Magyarországnak, viszont ennek ellenében bizonyos kisebb területeket fog kérni Magyarországtól.” MacCormick pozsonyi hídfore vonatkozó kérdésére a csehszlovák külügyminiszter megerosítette erre bejelentett igényüket, azonfelül egyéb szlováklakta területeket is meg akart szerezni annak fejében, hogy a Csallóközt s bizonyos azon kivüli területet átadnának Magyarországnak. Auer Pál a szlovák diplomatáknál megpróbálta kipuhatolni, hogy a „néppel földet” elv megvalósítására mennyire mutat készséget Csehszlovákia, de Dalibor Krno és Slavik határozottan tagadta, hogy ilyesmi egyáltalán szóbakerülhetne. Sebestyén Pál augusztus 9-én a csehszlovák delegáció fotitkárát kérdezte a határkiigazítás illetve területcsere lehetoségérol, abban az értelemben, hogy Magyarország „nagyon lényegesen több területet kapna Csehszlovákiától”, mint fordítva. Fischa a Masaryk féle elgondolások küldöttségükön belüli vitatását elimerte, de a csehek és szlovákok ellentétei miatt nem tartotta a témát annyira érettnek, hogy az Magyarország és Csehszlovákia között tárgyalható volna. Auer Pál értesülése szerint Károlyi Mihály prágai tárgyalásai alkalmával a csehszlovák külügyminisztériumban hagyott egy, a budapesti külügyminisztériumban készült „térképet, amelyen meg van jelölve az a terület, amelyen mintegy 300 ezer magyar él és fel van tüntetve az a terület is, amelyen a további 300 ezer magyar lakik, továbbá az a két határmenti terület is, amelyen 18 ezer szlovák él.” Auer szerint Masaryk ebbol a térképbol indult ki. A magyar csereterület-elképzelések más úton is eljutottak a csehszlovák kormányhoz. Polányi Jeno, a Teleki Intézet egyik alkalmazottja a térképeket 1946 nyarán Budapesten kiszolgáltatta Cajak csehszlovák követségi tanácsosnak.
A Masaryk-terv még 1946 augusztus közepén is a csehszlovák küldöttségen belüli vita tárgya volt, annak ellenére, hogy a New York Times szerkesztojének adott információt az amerikai újságíró augusztus 8-án nyilvánosságra hozta, s azt a csehszlovák külügyminiszter hivatalosan cáfolni volt kénytelen. Az Egyesült Államok küldöttsége 1946 augusztus 18-án emlékiratában Masaryk területi engedményre hajlandóságával szemben elsosorban Clementis külügyi államtitkárnak tulajdonította, hogy a küldöttség szlovák tagjai visszautasítják ezt a gondolatot és a „magyar kisebbség teljes és haladék nélküli deportálását akarják végrehajtani.” A csehszlovák küldöttségen belüli vitában a szlovák álláspont kerekedett felül. Jan Masaryk az ot felkereso Károlyi Mihálynak – aki befolyása latbavetését kérte a félmillió, törvényen kívül helyezett magyar érdekében – ugyan apja T.G.Masaryk emlékére hivatkozva felháborodottan tagadta, hogy a szlovákok magyarokkal szembeni embertelen eljárásával egyetértett, de azt is közölte: „Nem engem kell meggyoznie, hanem Clementist.” A párizsi értekezlet többi résztvevojében is az a benyomás alakult ki, hogy a „magyar kérdést Clementis intézi, Masaryk csak végrehajtja ennek elgondolásait.”
A magyar békedelegáció a párizsi értekezlet idején a Csehszlovákiával történo megegyezésre közvetlen és közvetett felszólításokat is kapott. 1946 elejétol az amerikai, angol és szovjet hivatalos politika a magyar-csehszlovák kétoldalú tárgyalásokat részesítette elonyben. Manuilskij, az ukrán delegáció vezetoje 1946 augusztus 17-én Gyöngyösivel közölte, hogy o a „csehszlovák-magyar problémát nem látja súlyosnak, véleménye szerint közvetlen tárgyaláson könnyen meg lehetne egyezni. Mindössze arról van szó, hogy a csehszlovákok 200 ezer magyart át akarnak tenni Magyarországra. Ha közvetlen tárgyalásokra kerül a sor, véleménye az, hogy meg lehet az expedienst találni.” Byrnes amerikai külügyminiszter augusztus 20-án ajánlotta fel Clementisnek, hogy közvetít Csehszlovákia és Magyarország között. A prágai külügyminisztérium vezértitkára és a politikai osztály magyar referense Rosty-Forgách magyar meghatalmazottnak Gyöngyösi és Clementis közötti párizsi tárgyalásokat javasolt. 1946 augusztus 21-én Masaryk akként nyilatkozott, hogy a két fél megegyezése esetén „Csehszlovákia hajlandó volna a magyaroknak szélesköru engedményeket tenni” s kilátásba helyezte a közvetlen tárgyalások megindításának lehetoségét, amennyiben a nagyhatalmak támogatásával kilátás nyílna a kisebbségi probléma megoldására. A csehszlovák külügyminiszter és Clementis hangsúlyozta, hogy amennyiben Magyarországgal megegyezés létesülne 200 ezer fonyi kisebbségnek a népességcsere keretén kívüli áttelepítésére, akkor gondoskodás történne a transzfer humánus végrehajtásáról, a távozók a vagyonukat magukkal vihetnék, a jóvátételi fizetések könnyítésével egybekötött gazdaságpolitikai egyezményt ajánlana fel Csehszlovákia Magyarországnak. Dejean prágai francia nagykövet annak tulajdonította a csehszlovák készséget, hogy az érdekelt kormányok Párizsban azt az intelmet, illetve tanácsot kapták, miszerint a kisebbségi, lokális jellegu ellentéteket közvetlen tárgyalások útján igyekezzenek a békés jószomszédság szellemében rendezni. A nagyhatalmak ugyanis nem akartak a magyar békeszerzodés-tervezet egyhangúlag elfogadott szövegén lényeges változtatást eszközölni. Rosty-Forgách ennek alapján nem tartotta valószínunek a szlovákiai magyarság további kitelepítésének jóváhagyását; úgy látta, hogy „szomszédaink velünk való közvetlen tárgyalásokra fognak utasíttatni” és „remélhetoleg le fogják szögezni a kisebbségek emberi jogainak általános jogvédelmét.”
A Szovjetunió – a csehszlovák kormányküldöttségnek tett igéretek ellenére – a háromhatalmi döntéshozatal elvének megfeleloen nyitva hagyta a magyar-csehszlovák kétoldalú megegyezés lehetoségét a párizsi értekezlet magyar politikai és területi bizottsága nyilvános vitáinak megkezdése elott. A nyílt diplomácia fórumain a szovjet küldöttség Csehszlovákia mellé állt, de ez nem jelentette azt, hogy az amerikai és angol állásponttal való összhangot a kulisszák mögötti tárgyalásokon ne keresték volna. Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes – már említett – 1946 augusztus 15-i plenáris ülésen elhangzott beszéde ebben a szellemben fogalmazódott, amikor az „igazságos megoldás” érdekében a csehszlovák igény „gondos tanulmányozását” ígérte, s nem feltétel nélküli támogatását. Manuilskij ukrán delegációvezeto javaslata a kétoldalú tárgyalás megkezdésérol azt mutatta, hogy – Csehszlovákiával egyetértésben – a „szláv tömb” államai el akarták kerülni a nyilvános vitát. A Foreign Office vezetoi is érzékelték 1946 augusztusában a csehszlovák, illetve a szovjet magatartás bizonytalanságát. Christopher F.A. Warner alállamtitkár és W.G. Hayter, a déleurópai foosztály vezetoje Bede István londoni magyar követtel szeptember elején közölték: „ok úgy vannak informálva, hogy csehszlovák részrol hajlandóság mutatkozik egy területcsere megoldásra, melynek során Magyarország nagyobb területet kapna, mint amit Csehszlovákia Magyarországtól igényel… ezért szivesen vennék azt, ha a délkelet-európai határok tekintetében legalább egy relációban kölcsönös kétoldalú megállapodást lehetne létesíteni. Ok úgy látják, hogy míg román vonatkozásban a Szovjet igen nagy érdeklodést mutat a határvonal megvonása tekintetében, addig csehszlovák vonatkozásban a Szovjet részérol is szivesebben látnának egy kölcsönös megegyezés alapján létrejött határvonalat.” C.F.A. Warner utalt a szovjet kezdeményezésu, hasonló jellegu csehszlovák-lengyel tárgyalásokra és a dunavölgyi atmoszféra javítása érdekében magyar szempontból elfogadhatónak ítélte a Magyarország gyarapodásával járó területcsere megoldást. (Kiemelések tolem – F.M.) A titkos diplomáciai megbeszéléseken tehát a szovjet álláspont rugalmasabbnak mutatkozott, mint a párizsi értekezlet nyilvánossága elott elhangzó beszédekben. Puskin szovjet követ 1946. szeptember 10-én Gyöngyösinek – mintegy elore mentegetozve – a „Szovjetunió igen nehéz helyzetét” bizonygatta a transzfer és pozsonyi hídfo ügyében: „Csehszlovákia területet adott át a Szovjetuniónak, a háború elott lényegesen segítette a Szovjetuniót és a köztársaság, mint régi demokratikus állam tekintheto, szemben Magyarországgal, amelynek demokráciája még most is ingadozó.” (Kiemelés tolem – F.M.)
A nagyhatalmak által óhajtott magyar-csehszlovák megegyezést a prágai kormány újabb egyoldalú akciója nehezítette meg, amivel kijátszani igyekeztek a lakosságcsereegyezményt. 1946. augusztus 27-én Dastich budapesti csehszlovák követ több mint 23 ezer magyar névsorát adta át, akit az egyezmény létszámán felül „háborús bunösként” kivántak kiutasítani. A második prágai tárgyalásokon megállapodtak arról, hogy a magyarokkal szemben függoben tartják a vagyonelkobzási és kiutasítási rendelkezéseket, kivéve azok esetét, akik a csehszlovák köztársaság ellen vétettek. 1946. júliusáig csupán 92 ezren jelentkeztek a Szlovákiába áttelepülésre, s ezek közül csak 55 ezer volt érvényes jelentkezés. Ezért az említett fenntartást a szlovák hatóságok arra használták, hogy jogilag alaptalan vádak alapján országszerte mesterséges tömegitéleteket gyártsanak a magyarság anyagi tönkretételére és kiutasításának elokészítésére. Gyöngyösi, Gero és Sebestyén Párizsban azonnal felkereste Clementist és Slavikot, hogy emlékeztessék az 1946. február 27-i megállapodásra, mely szerint az ezen az alapon áttelepítendok számát 999-re korlátozták. Clementis a lakosságcsere magyar támogatásának hiányát rótta fel, mert hat hét csehszlovák agitáció „kevés volt akkor, amikor 150 esztendo magyarosító politikájával kellett szembeszállni.” Gero erre megjegyezte: „talán azt kivánták volna, hogy 150 esztendeig folytassanak propagandát a csere érdekében” és hangsúlyozta: „a propagandára adtunk elég idot és olyan módokat és eszközöket, amit egyetlen más állam se vállalt volna.” Gero igen kategorikusan leszögezte, hogy a 23 ezer magyar létszámon felüli kiutasítása „nyilvánvaló kijátszása a megállapodás alapgondolatának, a parításnak.” Gero azt is hangoztatta, hogy a transzfer kérdésben a döntés a szlovákokra nézve kedvezotlen lesz, mire Clementis végszavával-, miszerint neki errol más a felfogása – a tárgyalás lezárult. A magyar békedelegáció a csehszlovák magatartás és a párizsi értekezlet légköre miatt kialakult hangulatát Gyöngyösi János Wittmann Ernonek írt levele érzékeltette. A magyar külügyminiszter szerint „a bonyolult nemzetiségi kérdés és lakosságcsere ügyében sem humanitárius, sem morális vagy egyszeruen észokokkal nem lehet eredményt elérni. A dolog hátterében… szláv összefogás és eloretörés rejlik. Persze mindent el kell követnünk, hogy egy újabb népvándorlást meghiusítsunk… Egyik nagy csalódásom a sok között ezen a békekonferencián, hogy az ún. muvelt és demokratikus Nyugat részérol távolról sem tapasztaltam azt a morális felháborodást, amit 200 000 embernek eroszakos kitelepítése és az ezzel óhatatlanul összefüggo embertelenség ki kellett volna, hogy váltson. Úgy látszik Hitler iskolát csinált és ez bizonyos mértékig nemcsak bennünket, csatlósokat, ferozött meg, de megfertozte az egész világot.”
Ilyen elozmények után nyújtott be a magyar békedelegáció 1946. augusztus 30-án a csehszlovák transzferjavaslatra írásbeli megjegyzéseit. Ebben rámutattak, hogy milyen veszélyes lenne kimondani Közép- és Kelet-Európában a nemzeti állam elvét. Finnországtól Görögországig, Svájctól a Szovjetunióig csak olyan államok találhatók ezen a területen, amelyekben nagyszámú nemzetiség él. A nemzeti állam elvének elfogadása tehát többmillió embert uzne ki osi otthonából és kényszerítené népvándorlásra. A magyar kisebbség nem kielégito helyzete ellenére sem vett részt a Csehszlovák köztársaság felbomlasztásában. Azt a szlovákok és szudétanémetek összefogása, s a cseh nép széthúzása tette lehetové belso téren, külpolitikailag pedig Hitler mellett az angol-francia külpolitika. A magyar békedelegáció rámutatott arra is, hogy szoros összefüggés van a Magyarországgal szemben támasztott csehszlovák területi követelés (pozsonyi hídfo) és a kiutasítási indítvány között és ezért kérte, hogy a két indítvány tárgyalását kapcsolják össze. Határozottan leszögezte, hogy a csehszlovák transzfert ellenzi és 200 ezer magyar eltávolítását csak azok területével együtt fogadja el.
A magyar politikai és területi bizottság 1946 szeptember 6-án, nyolcadik ülésén kezdte meg a pozsonyi hídfo ügyének nyilvános vitáját. Slavik csehszlovák küldött 145 km2-es helyi határkiigazításként állította be javaslatukat. A magyar békedelegáció kifogásolta ezt az indítványt, mivel az öt község német lakosait a potsdami értekezlet után kitelepítették, míg Slavik szerint ez nem történt meg, s a magyarok mindenképpen kisebbségben vannak ezen a területen. Nem állja meg helyét a London-Isztanbul út átmetszésére vonatkozó magyar érv sem, mert más nyomvonalon út építheto Budapest és Bécs között. Slavik Pozsony városrendezési terveivel és gazdasági indokokkal támasztotta alá területi követelésüket. Ausztrál javaslatra meghallgatták a kérdésrol Sebestyén Pált, a magyar békedelegáció tagját. A magyar követ emlékeztetett arra, hogy hasonló, etnikailag megalapozatlan igényt Csehszlovákia az elso világháború után is bejelentett. Elfogadása esetén a határ 24 kilométerre kerülne Pozsonytól, ami tekintettel Magyarország katonai gyengeségére és a határok ENSZ által garantált voltára, nem jelent stratégiai elonyt. Ráadásul Pozsony városfejlodése nem ebbe az irányba mutatott, a kiköto sem erre terjeszkedett a két háború között. Magyarország közlekedési vonalait a pozsonyi hídfo megszakítaná, a rajkai zsilip – amely 110 szigetközi magyar falu ármentesítése szempontjából fontos -, Csehszlovákiához kerülne s új muutat, határátkelohelyet kellene építeni. A határkiigazítás ellentmond az Atlanti Charta szellemének. Sebestyén rámutatott arra is, hogy „Csehszlovákia magyar területeket magyar lakossággal követel és ugyanakkor a magyar lakosságtól a saját területén meg akar szabadulni, magyarok százezreit szeretné a saját területérol Magyarországra átdobni.”
Walter Bedell Smith, amerikai delegátus 1946 szeptember 9-én, a Bizottság kilencedik ülésén a pozsonyi hídfo ügyét a 200 ezer magyar transzferjének kérdéséhez kötötte és együttes vizsgálatukat javasolta. Noha az Egyesült Államok értékelte a csehszlovák kívánságot, amely homogén nemzetállam megalkotására irányult, a transzfer komoly gazdasági terhet jelentene Magyarországnak és emberiességi szempontból is kifogásolható. Az amerikai delegáció nem hajlandó aláírni olyan békeszerzodést, amelybe beiktatnák a nép eroszakos transzferének elvét. Az amerikai nagykövet szerint a transzfer a befogadó ország beleegyezésétol és befogadó képességétol függ. Az áttelepítendok száma korlátozandó, hogy az emberségesen legyen végrehajtható. Bedell Smith ezért a két érintett állam képviseloinek meghallgatását és egymás közötti megegyezésének elosegítését kívánta, hogy a transzfer és határmódosítás kérdésében kölcsönösen kielégíto egyezményt kössenek. A magyar-csehszlovák megállapodás alapján megváltoztatott határvonal bekerülne a békeszerzodésbe a két kormány közös ajánlása alapján. Az amerikai nagykövet Rajka és Bezenye Magyarországon hagyását javasolta. Novikov szovjet nagykövet és Slavik csehszlovák küldött ellenezte a transzfer és a hídfo ügyének összekapcsolását. Stirling ausztrál küldött javaslatára a két csehszlovák területi indítvány tanulmányozására albizottságot jelöltek ki az ausztrál, új-zélandi, kanadai, ukrán és csehszlovák delegátus részvételével. Bedell Smith ugyan furcsának tartotta, hogy az érintett állam képviseloje saját ügyében bíró is akar lenni, de a csehszlovák küldött kifejezett kívánságára teljes jogú tagként került be az albizottságba. Slavik azt is elérte, hogy az eredeti ausztrál javaslatot – miszerint a magyar-csehszlovák határkérdést tanulmányozzák – olyan értelemben változtassák meg, hogy kizárólag Csehszlovákia Magyarország elleni követeléseinek jogosságát vizsgálják.
Az Egyesült Államok delegációja 1946 szeptember elejére alakította ki a két csehszlovák igény összekapcsolásának taktikáját. Nagy Ferenc és Byrnes, valamint Walter Bedell Smith tárgyalásai ebben éppúgy szerepet játszottak, mint az amerikai-csehszlovák, illetve amerikai-szovjet viszony elhidegülése. Az Egyesült Államok korlátozott mértékben támogatta az eroszakos transzfert megakadályozni kívánó magyar akciót. Samuel Reber, Philip Mosely, John C. Campbell és Fred Merrill a békedelegáció tagjaival, Kertész Istvánnal és Szegedy-Maszák Aladárral a magyar nyilatkozatok szövegét és a követendo taktikát is egyeztették. Az Egyesült Államok delegációja a demokratikus pártok, a Kisgazdapárt túlélését és – az 1945 júniusi jegyzékük szellemében – egy etnikai csoport kollektív felelosségre vonásának elkerülését kívánta elérni, nehogy megismételjék a Potsdamban már egyszer, a németek ellen elkövetett hibát. Ugyanakkor az amerikaiak ügyeltek arra, nehogy azt a látszatot keltsék, hogy Magyarországot szövetséges államokkal szemben védelmezik és Csehszlovákiával a kapcsolatokat megrontsák. Magyarország, mint „volt ellenséges” állam ezért csak a konferencia titkos diplomáciai megbeszélésein számíthatott amerikai megértésre, nyílt kiállásra a magyar érdekek mellett az Egyesült Államok részérol sem kerülhetett sor.
A magyar politikai és területi bizottság szeptember 11-i, tizedik ülésén az ausztrál küldöttség azon javaslatát vitatták meg, mely szerint az emberi jogok védelmét alaptörvényként iktatnák be Magyarország alkotmányos rendjébe, valamint a kisebbségi jogokat is biztosítanák. A szovjet és bjelorusz delegátus ellenzésére Stirling indítványát visszavonta. Az ausztrál delegátus másik eloterjesztése az átengedett területek lakosságának emberi jogainak garantálására vonatkozott. Novikov szovjet nagykövet elértette az ausztrál indítvány célját és tiltakozott az ellen, hogy olyan „demokratikus, baráti országra, mint Csehszlovákia” ilyen kötelezettséget kényszerítsenek. Hajdu csehszlovák delegátus megdöbbentonek és állama belügyeibe való bevatkozásnak minosítette az indítványt és az angol felvetés ellen is tiltakozott, amely úgy szólt, hogy halasszák el a vitát addig, amíg egyáltalán eldöntik: sor kerül-e területátengedés Csehszlovákia javára, vagy sem? A jugoszláv küldött az ausztrál indítványt a „fasizmus és revizionizmus” támogatásának minosítette. „A magyarok Románia esetében kisebbségvédelmi statutumot kértek, de Jugoszláviában nem kaptak kisebbségi jogokat.” Az ausztrál módosító indítvány a „demokratikus rendet felforgatná és a népek függetlenségét veszélyeztetné. Az ausztrál javaslat az elso világháború utáni kisebbségvédelmi szerzodések alapján készült. Erdély esetében a román béke emberi jogi cikkelyét kielégítonek tartották. Hivatkozási alapot jelentett az olasz békszerzodésbe bekerülo amerikai indítvány is, amely kötelezte Jugoszláviát az elcsatolandó olaszok jogállásának biztosítására. Csehszlovákia azonban visszautasította ezt az analógiát, mert szerinte a magyarlakta területeket nem meghagyják, hanem visszakapják.” A jugoszláv delegátus szerint ilyen kötelezettségek egyébként is méltatlanok lennének a gyoztes Csehszlovákiához és annak elrendelése megalázó lenne. A vitában a szláv államokkal szemben Ausztrália egyedül maradt. Indítványát 12:1 arányban a Bizottság elvetette és ezzel lekerült a napirendrol a kisebbségvédelem kérdése.
A Bizottság szeptember 13-án a revizionista szervezetek feloszlatását eloirányzó csehszlovák indítvány tárgyalását kezdte el. Clementis a fasizmus egy fajtájának , sot még annál is veszélyesebbnek állította be a revizionizmust, aminek jelképeit Magyarországon – a fegyverszüneti egyezmény 15. cikkelye ellenére – nem távolították el; a Revizionista Ligát nem oszlatták fel, képviseloi az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Svájcban tovább ténykednek; a magyar küldöttség megjegyzései azt bizonyítják, hogy a „revizionizmus nem halott.” „Amíg a revizionizmust ki nem írtják, lehetetlen Magyarország és szomszédai, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia közötti jó kapcsolatok megteremtése.” Kardelj jugoszláv küldöttségvezeto „a jelenlegi Magyarországon és a magyar kormány emlékirataiban megnyilvánuló revizionista szellem, az Osztrák-Magyar Monarchia iránt érzett nosztalgia miatt nemcsak Csehszlovákia, hanem az összes szomszédállam érdekében állónak tartotta az eloterjesztés elfogadását. A bjelorusz és ukrán küldött támogatta a csehszlovák javaslatot, a francia viszont ellenezte. Az indítványt szeptember 20-án az amerikai és szovjet delegátus kisebb módosításával egyhangúan elfogadták.
A magyar politikai és területi bizottság 1946 szeptember 16-án, tizenkettedik ülésén tért vissza az amerikai delegátus eljárási javaslatának megtárgyalására. Masaryk a gyoztes jogán elutasította a legyozöttel való egyezkedést. A csehszlovák külügyminiszter ismételten tiltakozott a határ- és transzferkérdés összekapcsolása ellen, amihez Stankovic, a Bizottság jugoszláv elnöke csatlakozott. A 200 ezer magyar kiutasítására tett csehszlovák javaslat vitáját Clementis beszéde vezette be. A kisebbségek kiutasításával szerinte megszünne a revizionizmus veszélye is. A csehszlovák kormány megkísérelte, hogy kétoldalú megállapodással rendezze a magyarországi szlovák és a csehszlovákiai magyar kisebbségi kérdést, de ez a próbálkozás csak részleges eredményre vezetett a lakosságcsereegyezmény megkötésével. A magyar kormány ezt szabotálta, mert egy végleges rendezés esetén elveszítette volna a talajt a jövobeni revizionizmus alól Csehszlovákiában. A háborús veszteségek után Szlovákiában maradt félmillió magyarból 100 ezer lakosságcsere alapján kerül kitelepítésre, a szlovákul beszélo, vagy magukat szlováknak vallók visszakapják csehszlovák állampolgárságukat, az „igazi magyarok száma nem több 200 ezernél.” Áttelepítésük az emberiesség elve alapján a békeszerzodés ratifikálása után 6 hónap alatt megkötendo magyar-csehszlovák szerzodés alapján történne. Magyarország emberveszteségei miatt és a 400 ezer kitelepítendo német helyére képes befogadni a magyarokat. A transzferre precedens a török-görög, ukrán-lengyel, és csehszlovák-ukrán lakosságcsere. A müncheni tapasztalatok után Csehszlovákia nem tud kisebbségi jogot adni és ezért a kisebbségek eltávolítására törekszik, amivel a Dunamedencében a békét, a két ország között a barátságot állítaná helyre.
Szegedy-Maszák Aladár 1946 szeptember 18-án válaszolt a csehszlovák delegátus beszédére. Megcáfolta a csehszlovák adatokat s rámutatott, hogy a szlovákiai magyarok száma valójában 652 ezer, a magyarországi szlovákoké 104 ezer. A csehszlovák javaslat elfogadása a háború amúgyis nagyszámú áldozatainak számát megnövelné a béke áldozataival és 200 ezer személyt taszítana a kibombázottak és otthontalanok tragikus seregébe. A Külügyminiszterek Tanácsa a békeszerzodés-tervezetbe nem vette be a népességi helyzet megváltoztatására irányuló csehszlovák kitelepítési javaslatot, bár azt a csehszlovák kormány attól is kérte. A csehszlovák ajánlat elfogadása igen veszélyes precedenst teremtene, mert kiindulópontja lenne egy új nemzetiségi praxisnak. Ha Csehszlovákia meg akar szabadulni a magyar kisebbségtol, vagy annak egy részétol, akkor le kell mondania arról a területrol, mely az eltávolítandó magyar lakosság megélhetéséhez szükséges. Münchenért a magyarok semmiképpen sem tehetok felelossé. Ennek bizonyságát adták a nagyhatalmak, amikor a potsdami konferenciájukon a csehszlovák kormány kérését a magyarság egyoldalú kitelepítésére vonatkozóan nem teljesítették. A magyar delegátus felfogása szerint a magyarok transzfere humánus nem lehet. Megemlítette a lakosságcsereegyezmény kijátszását, 23 ezer magyar „háborús fobunössé” nyilvánítását. Csupán 60-80 ezer szlovák kíván Magyarországról áttelepülni és ezzel a módszerrel kívánják a Szlovákiából kitelepítendo magyarok számát növelni. A „visszaszlovákosításnál” az egyéneket a kiutasítás, vagy a szlovák nemzetiség vállalásának „választása” elé állítják. A 200 ezer magyar kiutasítása politikai és morális szempontból indokolatlan, gazdasági szempontból pedig Magyarország számára végrehajthatatlan. E nagyszámú ártatlan magyar megbélyegzése, otthonából való kiuzése komoly veszélyt jelentene a magyar demokráciára is. Szegedy- Maszák Aladár az Atlanti Charta alapelveire hivatkozott és kérte a csehszlovák javaslat visszautasítását.
Clementis 1946 szeptember 20-án, a Bizottság tizennegyedik ülésén részletesen foglalkozott a transzfer magyar megítélésével és vitába szállt a magyar adatokkal. Szegedy-Maszák szerinte nem cáfolta meg a magyar revizionizmusról elmondott érveit, sot a csehszlovák indítványt is a területi revizionizmus felelevenítésére használta ki. A perekre és az elítéltek kiutasítására vonatkozóan megismételte, hogy számukat kész 999-re csökkenteni azzal a feltétellel, hogy a magyar kormány ismerje el a szlovákok által tett áttelepítési nyilatkozatok kötelezo voltát és ne szabotálja az egyezmény végrehajtását. Clementis szerint a szlovák hatóságok csak a szlovák eredetuek nyilatkozatát fogadják el a szlovák voltukra nézve és vigyáznak arra, hogy a magyarok az állampolgárság reményében ki ne használják ezt a rendeletet. Arra a magyar vádra, hogy a szlovákok közt igen nagy számban voltak fasiszták és Szlovákia Hitler leghuségéesebb csatlósa volt, méltóságán alulinak tartotta a választ. A transzfert emberségesen kívánta végrehajtatni, sot Clementis az ENSZ képviseloit is hajlandó volt meghívni ennek ellenorzésére, s ezt az ígéretet hajlandó volt módosító indítványába felvenni. Bedell Smith amerikai delegátus nem a csehszlovák indítvány célját, hanem módszereit vonta kétségbe. Az Egyesült Államok küldöttsége az eroszakos transzfer ellen fog szavazni, mert az teljesen elfogadhatatlan számára. Az amerikai indítvány nem a szövetséges Csehszlovákia „büszkeségét” kívánta sérteni azzal, hogy a „volt ellenséges” állammal kétoldalú tárgyalást kezdeményezett. Jugoszlávia Magyarországgal közvetlen megbeszéléseken rendezte a kisebbségi kérdést, s ezzel jószomszédi kapcsolatokat hoztak létre, míg az eroszakos kitelepítés ellenkezo hatást érne el. W. Bedell Smith a transzfer ügyét a pozsonyi hídfo kiszélesítését vizsgáló albizottság elé kívánta utaltatni.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes felszólalásában rámutatott arra, hogy a magyar-csehszlovák lakosságcsereegyezmény nem váltotta be a hozzáfuzött reményeket. A Szovjetunió kisebbségi politikájában a repatriálási és optálási módszerekkel megoldott nemzetiségi kérdéseket. Példaként az 1945 június 6-i szovjet-lengyel szerzodést említette, amely egy millió lengyel és néhány százezer ukrán áttelepítését eredményezte. Visinszkij szerint Csehszlovákia a kérdés végleges megoldására törekszik, a magyar kormány azonban nem érti meg saját érdekeit, hogy fiainak leheto legnagyobb számát fogadja be területére. A szovjet külügyminiszter-helyettes két megoldást látott: vagy szabad folyást engednek a dolgoknak, vagy kézbe veszik a kérdést és igazságos megoldást találnak. A szovjet kormány a legjobbnak azt tartotta, ha megszabadítják az államokat a más nemzetekhez tartozóktól. A csehszlovák javaslat mellett számos tétel szólt. Clementis bebizonyította, hogy a müncheni tragédia napjaiban a magyar kisebbség Heinlein és Frank oldalán a csehszlovák állam függetlenségére és szabadságára tört. Visinszkij idézte Hitler 1937 novemberi ajánlatát Darányinak és Kányának, miszerint „Magyarország ne forgácsolja szét politikáját különbözo oldalakra, hanem koncentrálja azt egyetlen oldal ellen, ez az oldal pedig Csehszlovákia legyen.” Az akkori magyar külügyminiszter, Kánya Kálmán erre azt felelte, hogy „Magyarország felfogása is ez.” Visinszkij ezt annak bizonyítékaként említette, hogy a csehszlovák köztársaság szétbomlasztásában résztvett a magyar kormány, tehát az igazság Csehszlovákia oldalán áll. A magyar politikai és területi bizottság revizionista propagandát tiltó indítványát is úgy állította be, hogy a magyar-csehszlovák határ megváltoztatására törekvés aktuális veszélyt jelent a békére, amit nem turhetnek. Csehszlovákia a kontinensen elfoglalt központi helyzete miatt ki van téve a régi Nagy-Magyarország uralkodó körei és a német imperializmus militarista jellegu támadásainak. Magyarország a katonai vereség katasztrófája ellenére nem mondott le a revizionista visszavágás gondolatáról és ezért jogos az a csehszlovák érvelés, amely a magyarok kitelepítésével a revizionizmust gyakorlatilag szüntetné meg. A magyar kisebbség önkéntes, vagy eroszakos transzferje szükséges. Visinszkij szerint túlzott az az érv, hogy ez katasztrófába döntené Magyarországot. A szovjet külügyminiszter-helyettes a döntésben résztvevo W. Bedell Smith amerikai nagykövet jelenlétében emlékeztetett a németországi Szövetséges Ellenörzo Tanács 1945 november 20-i állásfoglalására, amely félmillió németet osztott be az amerikai zónába való áttelepítésre. Visinszkij emlékeztetett arra, hogy 1946 szeptember 1-ig csak 27%-ot, vagyis 137 ezer németet telepítettek ki. Ha Magyarország végrehajtja a svábok transzferjét, helyükre jó magyarokat vihet. Szegedy-Maszák érve, miszerint Csehszlovákia a bosszú békéjét akarja Magyarországra eroltetni és Münchenért a magyarokat teszi meg bunbaknak, csak azzal a szándékkal magyarázható, hogy mindenáron Csehszlovákiában akarják hagyni a magyar kisebbséget. Az ugyan igaz, hogy a magyarok kötodnek földjükhöz, de Magyarországnak kötelessége befogadni oket, mert Csehszlovákia tiszteletben tartja az emberi jogokat, az áttelepítendok tulajdonát és érdekeit. Visinszkij mindezek alapján a csehszlovák indítvány elfogadását kérte.
A magyar politikai és területi bizottság 1946 szeptember 23-i, tizenötödik ülése dönto jelentoségu volt a transzfer kérdésében. A Bizottság szláv delegátusai a magyarok kitelepítése mellett szólaltak fel. A jugoszláv küldött a magyar revizionizmus történetét tekintette át. Annak ellenére, hogy a mai Magyarország jelentos elorehaladást tett a demokratikus politika terén, a revizionista veszélyt fennállónak tekintette, amit a csehszlovákiai magyarság eltávolításával lehet megszüntetni. Visszautasította Bedell Smith tábornok Jugoszláviára történo hivatkozását, mert Csehszlovákia ugyanilyen megegyezésre törekedett, ami a magyar ellenálláson megbukott. Jugoszlávia a maga részérol nem kívánta a területén élo magyarok eroszakos kiutasítását, hanem megelégedett a kölcsönös és önkéntes lakosságcserével. Ha átesett volna olyan sorson, amilyet Csehszlovákia München után átélt, nem haboznék ugyanezt a magatartást tanusítani. Lutorovic bjelorusz delegátus a megegyezés kudarca miatt nem látott más lehetoséget, mint a kötelezo transzfer elvét beiktatni a magyar békeszerzodés-tervezetbe. Az indítványozott kiutasítás végrehajtási feltételeit kétoldalú tárgyalással kell rendezni. A bjelorusz küldött ellenezte a csehszlovák területi követelés és kiutasítás összekapcsolását és albizottsági vizsgálatát. Lutorovics elítélte az amerikai delegáció fokozatos asszimiláció helyességérol vallott nézeteit és kétségbe vonta, hogy az jobb, mint a népességtranszfer. Vojna ukrán küldött a már említett lengyel-ukrán lakosságcserére, valamint a Horthy-Szálasi rendszer szomszédos államokat bomlasztó politikájára hivatkozva támogatta a csehszlovák indítványt.
A Bizottság transzfer-vitájában a fordulatot az angol küldött felszólalása jelentette. Lord Hood megértését fejezte ki Csehszlovákia törekvése iránt, hogy véglegesen rendezze a kisebbségi kérdést, de károsnak tartotta az eroszakos kitelepítés elvének békeszerzodésbe foglalását. Még akkor is károsnak látta azt, ha a transzfert az emberiesség elveinek figyelembevételével hajtaná végre Csehszlovákia. Az áttelepítés csak akkor hajtható végre, ha a magyar kormány elkötelezo biztosítékokat adna a kivitelezésre nézve. Az 1920-ban megvalósult görög-török transzfer kétoldalú megállapodás alapján jött létre, ebben az esetben viszont a budapesti kormány ellenzi azt. Ez olyan kérdés, amit egyoldalú aktussal megoldani nem lehet. Az egyetlen és a legjobb megoldás: az érdekelt államok közti közvetlen tárgyalás és a kétoldalú megegyezés. Lord Hood a megegyezés addigi kudarcát nem tekintette irányadónak és a megállapodás kisérletét mindkét fél érdekének minosítette. Támogatta az amerikai javaslatot az albizottsági vizsgálatra mindkét fél számára a párizsi értekezleten elfogadható megoldás kidolgozásának érdekében. Masaryk csehszlovák külügyminiszter szerint az indítvány végleges megoldását jelentené a problémának és megteremtené a két demokratikus ország között az igazi együttmuködés légkörét. A magyarok hazatérése mindkét érdekelt ország javát szolgálná, hasonló helyzetben Csehszlovákia befogadná fiait. Potsdamban már elfogadták a kötelezo transzfer gondolatát, ezt tehetné a párizsi konferencia is. Masaryk a transzfer-vitát lezáró beszédében megismételte Clementis biztosítékait az emberséges végrehajtásra. A csehszlovák küldöttség nevében elfogadta az albizottsági vizsgálatot, amely feladatának a végrehajtási eljárás megszerkesztését tartotta a csehszlovák delegáció által adott garanciák alapján. A Bizottság ezután egyhangúlag elfogadta az amerikai javaslatot a csehszlovák indítvány albizottság elé utalásáról.
A csehszlovák indítvány a Külügyminiszterek Tanácsa két, a magyar békeszerzodés-tervezetet megszövegezo nagyhatalma, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vétójába ütközött és ezért eredeti formájában nem kerülhetett elfogadásra. Az amerikaiak szeptember 9-i és az angolok 23-i állásfoglalása következtében kompromisszumos formulát kellett keresni a magyar és csehszlovák igények figyelembevételével. A magyar diplomáciának ez egyedülálló lehetoséget biztosított a gyoztes Csehszlovákia tulzó követeléseivel szembeni fellépésre.
A magyar politikai és területi bizottság csehszlovák indítványokat vizsgáló albizottsága szeptember 9-e és 17-e között a bécsi döntés következményeinek semmissé nyilvánítását, szeptember 19-e és 28-a között öt ülésen a pozsonyi hídfo kiterjesztését, s ezután a transzfer kérdését tárgyalta. A témák összekapcsolódása lehetové tette a párizsi értekezlet nyilvános összecsapásai után a titkos diplomáciai megbeszélések újrakezdését. Az albizottság tagjait a magyar és csehszlovák diplomaták részletesen tájékoztatták kormányaik álláspontjáról. Elso négy ülésén az 1940 május 22-i magyar-csehszlovák egyezmény pénz- és biztosításügyi érvényének eltörlésérol fogalmazott meg módosító indítványt, amit az ausztrál küldött fenntartásával szeptember 17-én a magyar politikai és területi bizottság elé terjesztettek.
A magyar békedelegáció a 200 ezer magyar kitelepítésének megakadályozására igyekezett a Bizottság, illetve az albizottság tagjainak a többségét a maga oldalára állítani. Kertész István szeptember 15-én Pope kanadai tábornokkal beszélte meg a magyar-csehszlovák vitás kérdéseket. A kanadai delegátus szerint országa rokonszenve Csehszlovákia oldalán van, mivel a két világháborút együtt küzdötték végig, Magyarország az ellenséges táborba tartozott s „Kanada népe szégyenli a müncheni eseményeket.” Sajnos Csehszlovákia a békét „csak egy eroszakos kitelepítés útján véli elérhetonek, de a múlt tapasztalatai után ezért nem lehet oket elítélni.” A kanadai delegátus szerint „oket csakis puritán lelkiismeretük és meggyozodésük tartja vissza attól, hogy megszavazzák a magyarság eroszakos kitelepítésére irányuló csehszlovák javaslatot.” Álláspontjuk fenntartásához azonban arra volt szüksége, hogy a magyar delegáció „lényegesen nagyobb koncessziókat” tegyen, mint a csehszlovák. Pope tábornok ugyanis a magyar-csehszlovák megegyezés esetén elkerülhetonek tartotta a kitelepítés ügyérol a szavazást. Kertész elmondotta, hogy 1919-ben az önrendelkezési jog és a nemzetiségi elv megsértésével, a megkérdezésük nélkül egymillió magyart csatoltak Csehszlovákiához. T.G. Masaryk Smuts tábornokkal megállapodott a Csallóköz Magyarországhoz csatolásáról a pozsonyi hídfo fejében, amit a csehszlovák delegáció a békekonferencián dezavuált. Kertész Münchenért a magyarokról elhárította felelosséget: „Különösképpen méltánytalannak tunik fel, hogyha a nagyhatalmak saját lelkiismeretük megnyugtatására a müncheni eseményekkel kapcsolatban esetleges lelkiismeret-furdalásukért a szlovákiai magyar lakosságot és Magyarországot akarnák megbüntetni.” Kertész arra is rámutatott, hogy telepítési célokra már nincs földterület Magyarországon. Kertész úgy érezte, hogy a beszélgetéssel megingatta bizonyos csehszlovák állítások hitelét.”
Pope tábornok 1946 szeptember 19-i albizottsági felszólalásában Bedell Smith, a magyar politikai és területi bizottság szeptember 9-én elhangzott nyilatkozatára hivatkozva Rajka és Bezenye Magyarországnak itélését javasolta, hogy a magyar küldöttség gazdasági és etnikai kifogásának helyt adjon. Horvátjárfalu, Dunacsún és Oroszvár Csehszlovákiának ítélése a kanadai küldött szerint kielégítené a csehszlovák igények nagyobb részét és megfelelne azon követelménynek, hogy a határ a létezo birtokhatárokkal egybeessen. Mivel Csehszlovákia városfejlesztési, s nem stratégiai indokot hozott fel a hídfo kiterjesztésére, a kanadai delegátus elvárta a csehszlovák kormánytól, hogy megfelelo, azonos nagyságú csereterületet („quid pro quo-t”) biztosítson Magyarországnak a két országot elválasztó közös határ egy másik pontján. Pope tábornok elkerülhetetlennek tartotta azt is, hogy a területátadással Csehszlovákiához kerülo többezer magyar ügyét együtt tárgyalják a 200 ezer magyar kitelepítésére irányuló csehszlovák javaslattal. Lakosság és területátadásra kényszeríteni egy legyozött országot csak akkor lehet, ha az jogos és a transzfer a leheto legemberségesebben hajtható végre. A kanadai delegátus szerint ehhez valahogy el kell érni a magyar kormány beleegyezését. Hajdú csehszlovák delegátus elutasította a területi engedmény gondolatát, mivel más szövetséges államokat sem kényszerítenek erre, de arra hajlandó volt, hogy az öt átcsatolandó község magyar lakosai emberi jogainak tiszteletbentartására kötelezettséget vállaljon. Hajdú azt is elfogadta volna, hogy a pozsonyi hídfot az eredetileg tervezett méretunél kisebb mértékben bovítsék. A csehszlovák küldött szerint a magyar beleegyezést megpróbálták elnyerni a transzferhez, de e kísérletük nem járt eredménnyel. Kertész István szeptember 21-i meghallgatásakor visszautasította a csehszlovák városfejlesztési érveket és emlékeztetett arra, hogy a trianoni békekonferencián Csehszlovákia még a stratégiai szempontokat helyezte elotérbe. Costello, az albizottság új-zélandi eloadója csatlakozott az amerikai-kanadai javaslathoz, amely három községre korlátozta a pozsonyi hídfo kiszélesítését.
A kanadai küldött felszólalása nemcsak a pozsonyi hídfo és a transzfer-ügy összekapcsolása, az öt helyett három községet Csehszlovákiának ítélo amerikai javaslathoz csatlakozása, a csereterületek kérdésének felvetése miatt volt kedvezo Magyarország szempontjából, hanem elsosorban azért, mert a magyarok kitelepítésének kérdését a magyar kormány beleegyezéséhez kötötte. Márpedig szeptember 20-án a magyar békedelegáció úgy foglalt állást, hogy a közvetlen tárgyalások kezdetén elvi deklarációt tesz: „a kitelepítést, mint megszégyeníto eljárást, morális okokból tárgyalási alapul sem fogadhatja el.” A magyar delegáció szerint „Csehszlovákia olyan mértékben szabadulhat meg a magyar kisebbségtol, amilyen mértékben azt a csehszlovák köztársaság szempontjából szükségesnek tartja, ha a túlnyomórészt földmuvelo lakossággal a létfenntartásához szükséges földterületet átengedi Magyarországnak:” A magyarok által legsurubben lakott területek átengedése után az ott élo szlovákság kicserélheto volna az egyéb szlovák területen élo magyarsággal. További népességcsere megkönnyítése céljából Magyarország is felajánlaná átengedésre túlnyomórészt szlovákok által lakott területsávokat, esetleg az azon élo magyaroknak Magyarországra való áttételével. A magyar delegáció hajlandó volt ezenkívül magyarokat átvenni, hogy az átengedett területek népsurusége elérje a magyarországit (100 fo/km2). Ez annyit jelentene, hogy a Csallóköz Magyarországhoz kerülne. A magyarság 2/3-át földdel, 1/3-át föld nélkül venné át a magyar kormány. A lakosságcserét egy hónappal meghosszabbítanák, a kitelepítést kello elokészítéssel, emberségesen, az ingó vagyon elvitelével, az ingatlanért kártérítéssel oldanák meg.
A párizsi értekezleten 1946 szeptemberének utolsó harmadára csak az olasz békszerzodés-tervezet, valamint a pozsonyi hídfo-transzfer javaslat ügyében nem tudtak megegyezést elérni a Külügyminiszterek Tanácsának nagyhatalmai. Az amerikai és angol állásfoglalások figyelembevételével, a háromhatalmi összhang kialakítása érdekében a Szovjetunió is hajlandónak mutatkozott a csehszlovák követelések kérdésében engedni. A nagyhatalmak külügyminiszter-helyetteseinek 1946 szeptember 22-i tizedik informális ülésén Gladwyn Jebb felvetette, hogy „megegyezhetnének a csehszlovák (transzfer) indítvány visszautasításában.” Az angol külügyminiszter-helyettes szerint, ha Visinszkij ezt ellenezné, akkor szavazhatnának róla, vagy átadhatnák az albizottságnak. Amennyiben az utóbbi megoldást választják, olyan kompromisszumot találhatnának, amely a határkiigazításokat a lakosságtranszferhez kötné. Visinszkij az albizottsági vitát részesítette elonyben. Couve de Murville a transzfert csak biztosítékok esetén tartotta lehetségesnek és az albizottság feladatának ezen garanciák tanulmányozását tartotta. Ezzel a szovjet külügyminiszter-helyettes is egyetértett. Samuel Cohen amerikai delegátus ugyanazon albizottságra óhajtotta bízni a határkiigazítás és transzfer megvizsgálását. Visinszkij a nagyhatalmak külügyminiszter-helyetteseinek megegyezését kívánta, ami alapján az albizottság dolgozhatna. „Személyes véleményeként” és provizorikus sugalmazásként olyan kompromisszumos megoldást terjesztett elo, amely „néhány községet Magyarországnak, néhányat pedig Csehszlovákiának juttatna. Ha ezt eldöntenék, Magyarországot megbékíthetnék egy olyan lakosságkitelepítési egyezménnyel, amely eloírná annak emberséges feltételek melletti lebonyolítását.” Cohen amerikai oldalról a nehézséget abban látta, hogy „olyan megoldást kell biztosítani, amely sem Csehszlovákiára, sem Magyarországra nem kényszerítené rá a döntést.” Az amerikai küldöttség ezért a két érdekelt megegyezését kívánta, az albizottságnak ezt kellene elérnie. Visinszkij javaslata alapján a külügyminiszter-helyettesek megállapodtak, hogy a magyar politikai és területi bizottság már ismertetett szeptember 23-i tizenötödik ülése elott informális jellegu megbeszéléseken egyeztetik álláspontjukat a transzfer-kérdésrol. Jebb angol külügyminiszter-helyettes pedig fenntartotta a küldöttségek szavazási szabadságának jogát az ülésen a csehszlovák indítvány ügyében. (Kiemelések tolem – F.M.)
A nagyhatalmak külügyminiszter-helyetteseinek tanácskozása után a Foreign Office magyar békeszerzodés-tervezettel foglalkozó tisztviseloi mindkét érdekelt delegációt megpróbálták a kétoldalú megegyezésre rábírni. Szeptember 23–án Gladwyn Jebb Masaryk csehszlovák külügyminiszterrel tárgyalt, aki hajlandónak mutatkozott területi engedményt adni és a kitelepítést kétoldalú megbeszélések tárgyává tenni. Clementis és Hajdú James Marjoribanks-nél szeptember 27-én a 200 ezer áttelepítendo befogadásának feltételeirol érdeklodött. Lord Hood Kertész Istvánnal a csehszlovák indítványról tartandó szavazás esélyeit vitatta meg. A magyar békedelegáció fotitkára ennek elfogadása esetén kilátásba helyezte a párizsi értekezletrol való hazautazásukat és elkerülhetetlennek vélte a koalíciós kormány összeomlását. Gyöngyösi, Kertész és Auer Georges Bidault francia külügyminisztertol elkötelezo ígéretet kaptak arra nézve, hogy Franciaország a csehszlovák indítvány ellen fog szavazni. Auer Pál viszont késobb arról értesült a Quai d’Orsay fotitkárától, hogy a francia delegáció e kérdésben támogatja Csehszlovákiát.
A magyar politikai és területi bizottság csehszlovák indítványokat tárgyaló albizottsága 1946 szeptember 24-én a csehszlovák minimális területi igényt tárgyalta. A kanadai küldött ezúttal is a transzfer és hídfo kérdésének együttes megvitatását javasolta és felszólította a csehszlovák delegációt a kétoldalú tárgyalások megkezdésére, hogy a pozsonyi hídfo fejében attól Keletre Csehszlovákia egyenlo nagyságú területet engedjen át Magyarországnak. Ez csökkentené a transzferbe bekapcsolt magyarok számát és elnyerhetné a magyar kormány egyetértését. Szeptember 26-án, az albizottság ülésén Stirling ausztrál küldött javasolta, hogy három községre korlátozzák a csehszlovák követelést. Felvetette a területcsere gondolatát is. Megállapította, hogy amiképpen az Egyesült Államok és Anglia ellenzi az eroszakos lakosságáttelepítést, azonképpen Ausztrália is az ellen foglal állást. Közvetlen tárgyalásokat indítványozott a lakosságcsere ügyében. A transzfer és a hídfokérdés összefüggése miatt végleges álláspontját késobbi idopontra tartotta fenn. Hajdú tiltakozott a területi, valamint a politikai kérdés összekapcsolása ellen. A hídfo kiszélesítést kisjelentoségu gazdasági kérdésként igyekezett beállítani. Costello új-zélandi delegátus, aki már szeptember 6-án, a csehszlovák igény kielégítése mellé állt, támogatta Hajdú álláspontját. Pope tábornok tudomásul vette a csehszlovák hajlandóságot a hídfo méretének csökkentésére, de biztosítékokat kért az így átkerülo magyarok státusára. Továbbra is elengedhetetlennek tartotta a kérdés megoldásához a magyar kormány hozzájárulását, képviselojének meghallgatását. Costello eloterjesztésére az albizottság (ausztrál fenntartással) elvben elismerte a csehszlovák területátengedési kérelem jogosságát a Csehszlovákiához átkerülo magyar lakosság jogainak biztosításával és a terület nagyságának késobbi meghatározásával.
A Külügyminiszterek Tanácsa a párizsi értekezleten szeptember 24-én hozott határozata értelmében az albizottságnak október 2-ig be kellett nyújtania jelentését. A magyar-csehszlovák viszály rendezésére a nagyhatalmak delegátusai az utolsó pillanatban újabb erofeszítéseket tettek. Szekfu követ és Baranyai külügyminisztériumi osztályfonök 1946 szeptember 28-án felkeresték Walter Bedell Smith amerikai nagykövetet, hogy a mukincsek tárgyában beadott csehszlovák és jugoszláv javaslatról tárgyaljanak vele. Bedell Smith ezt a kérdést nem tartotta fontosnak, viszont a 200 ezer magyar kitelepítése ügyében úgy látta, hogy a helyzet Magyarország szempontjából rosszabbodott. Costello, új-zélandi eloadó a csehszlovák, Stirling ausztrál küldött a magyar álláspontot támogatta, Kanada delegátusa viszont kifogásolta, hogy a magyar békedelegáció már elso beadványában „alkudozásokba” kezdett. Bedell Smith attól tartott, hogy a csehszlovák javaslatot megszavazzák. Az Egyesült Államok minden áron el akarta hárítani, hogy Magyarországon egy kitelepítés politikai válságot és a jelenlegi kormány bukását idézze elo. Bedell Smith ezért a transzfer mértékére és módjára önkéntes magyar vállalást kért, amit ha Csehszlovákia elutasít, akkor hátrányosabb helyzetbe kerülne. Szekfu és Baranyai megállapította, hogy Bedell Smith nem zárkózott el a területi kompenzációtól, amit Merrill, a budapesti amerikai követség titkára, viszont nem 1:1 arányban tartott lehetségesnek, vagyis Magyarországnak szerinte több lakost kellene átvennie, mint amennyi az átcsatolt hídfon lakik.
A brit nemzetközösség küldöttségei ugyanezen a napon, szeptember 28-án egyeztették álláspontjukat a várható magyar-csehszlovák tárgyalások elott. Az albizottság ausztrál, kanadai és új-zélandi tagján kívül a delegációvezetok – így Alexander és Jebb, az angol küldöttség irányítói is – résztvettek a megbeszélésen. Jebb, angol külügyminiszter-helyettes a „hídfo-engedményt” alkuellentételként kívánta felhasználni a transzfer ügyben, és ezért sajnálatosnak tartotta, hogy az albizottság elfogadta a csehszlovák hídfo javaslatot. Pope tábornok ezt csak elvi döntésnek tekintette, amely bizonyos feltételek teljesítésétol és a részletek kidolgozásától függ. Costello a Dunapart Csehszlovákiának juttatását kompromisszumos megoldásnak minosítette. Marjoribanks utalt Clementis elozo napi kérésére, miszerint az angolokat felszólítja, hogy a magyaroktól javaslatokat kérjenek a kérdések megoldására. A magyar békeszerzodés kidolgozásáért felelos angol diplomata remélte, hogy ennek alapján megegyezés hozható létre. Ha a párizsi értekezlet azt formálisan nem is hagyja jóvá, alapot nyújthat az érdekelt felek közötti késobbi tárgyalásokhoz. Marjoribanks szerint viszont a „jelenlegi körülmények között a csehek úgy vehetik, hogy indítványuk változatlan formájú elfogadtatását elérhetik.” Alexander, az angol küldöttség vezetoje, kétségét fejezte ki afelol, hogy az angol közvélemény elfogadná a nagyszámú magyar – köztük sok protestáns – eroszakos áttelepítését. Claxton kanadai delegációvezeto humanitárius okokból erosen ellenezte a transzfert és úgy vélte: a helyzetet megváltoztatná, ha a csehek csereterületet (quid pro quo) adnának és megegyeznének a magyarokkal. A kanadai kormány különben ellenezte a transzfert. Stirling ausztrál küldött ezzel egyetértett, s a transzfert végso esetben szigorú feltételekkel ENSZ ellenorzés alá kívánta helyeztetni. McIntosh, az új-zélandi küldöttség vezetoje elvileg szintén ellenezte a transzfert, de ezt kivételes esetnek tekintette. Kormánya a csehekre kívánta bízni ennek végrehajtását és homogén nemzetállam létrehozására irányuló törekvésüket indokoltnak tartotta. Hivatkozott a németek eroszakos kitelepítésére Csehszlovákiából és Magyarországról. Az új-zélandi delegáció ezért nem akart e kérdésben szembeszállni a csehekkel. Costello mentegetozve hozzáfuzte, hogy a cseheknek München miatt kényszerképzeteik vannak a kisebbségi és határkérdésekben. A brit nemzetközösségi értekezlet a csehszlovák-magyar megegyezést csak akkor tartotta lehetségesnek, ha ezt rájuk oktrojálják. A magyar békedelegáció meghallgatása a Bizottság, vagy albizottság elott aligha vezethetett ugyanis olyan javaslathoz, amelyet a csehek el tudnának fogadni. Marjoribanks olyan kompromisszumos formulát terjesztett elo, amely a transzfer javaslatot módosítaná, a kitelepítést szigorú feltételeknek vetné alá, a két kormány megegyezéséhez kötné és kölcsönös határkiigazításokkal járna. Kétségesnek tunt, hogy egy ilyen megállapodás kidolgozása egy hét alatt lehetséges lenne, különösen ha a Bizottság, illetve albizottság idoközben a cseh javaslatokat eredeti formájukban elfogadná. Alexander a korábbi Masaryk-Jebb megbeszélésre hivatkozva elképzelhetonek tartotta, hogy a csehek kisebb számú magyar kitelepítésével megelégednének és ezért úgy vélte: az áttelepítendok számának jelentos csökkentése elonyben részesítendo. Noha általánosságban a csehek visszautasítanák a területátadást, Alexander remélte, hogy ebben az esetben némi határkiigazítást elfogadnának. A nemzetközösségi értekezlet Marjoribanks összetett módosító indítványát alapul véve még egy utolsó kísérletet kívánt tenni a megegyezésre.
Az angol közvetítési kísérlet esélyeit a magyar albizottság 1946 szeptember 28-án elfogadott jelentése a minimálisra csökkentette. Az albizottság ugyanis Costello új-zélandi eloadó és Hajdú csehszlovák küldött eloterjesztése alapján a pozsonyi hídfo ügyében akkor fejezte be munkáját, amikor az angol és amerikai diplomáciai megbeszélések az érintett felekkel a transzfer javaslat módosításáról elkezdodtek. Az albizottság négy szavazattal ausztrál tartózkodás mellett indokoltnak tekintette a csehszlovák határváltoztatási igényt, azt három községre, Horvátjárfalu, Dunacsún, Oroszvár területére korlátozta, s ukrán javaslatra a rajkai zsilipet Magyarországnak hagyta. A területátengedés feltételeként a Csehszlovák Köztársaság elismerte a hídfo lakosainak emberi jogait, vagy áttelepülési igényét. Az albizottság nem döntötte el, hogy ez utóbbi rendelkezés a békeszerzodésbe, vagy magyar-csehszlovák kétoldalú egyezménybe kerüljön. Az ausztrál küldött ugyan elismerte a csehszlovák nemzeti egységtörekvés és a kisebbségi kérdés igazságos megoldásának jogosságát, Szlovákia fovárosának nagy folyami kikötové építésének indokoltságát, de úgy vélte, hogy ez súlyos etnikai és más természetu nehézségeket okoz Magyaroszágnak. Stirling kijelentette: „Mindenesetre az a nézetünk, hogy Csehszlovákiának valahol másutt azonos értéku területet kellene felajánlania Magyarországnak.” A 200 ezer magyar kitelepítése tárgyában az ausztrál delegátus azonosította magát azzal az angol-amerikai állásponttal, miszerint helytelen lenne olyan záradék szerzodésbe foglalása, amelynek alapján megengedett lenne a befogadó ország kivánságával ellenkezo kényszerkitelepítés. Stirling ezért kétoldalú megegyezést ajánlott. Az ausztrál küldött egyetértett az angol-amerikai-kanadai nézettel, amely a hídfo és transzfer kérdés kölcsönös összefüggésére hivatkozva elutasította a döntést a pozsonyi hídfo kiszélesítésének kérdésében, amennyiben a második kérdés nem kerül napirendre az albizottságban.
A brit nemzetközösségi értekezleten elfogadott taktikai vonalhoz tehát egyedül Ausztrália képviseloje tartotta magát. Pope kanadai tábornok részben, és – a Walter Bedell Smith által szélsobaloldalinak minosített, erosen csehszlovákbarát – Costello, új-zélandi eloadó teljesen feladta a hídfo-transzfer ügy összekapcsolásának lehetoségét. Csehszlovákia a pozsonyi hídfo szerényebb mértéku kiterjesztésének szeptember 28-i elfogadásával éppen az angol-amerikai alkupoziciót kívánta gyengíteni és mindenáron el akarta kerülni, hogy a csereterületek kérdése a hídfo (s mint látni fogjuk a transzfer) ügyével összefüggésben magától felvetodjön. Az albizottság zárt ülése elhatározta, hogy Csehszlovákiát és Magyarországot hivatalos jelleggel közvetlen tárgyalásra hozza össze és kétoldalú megegyzést teremt a szlovákiai magyarok ügyében.
James Marjoribanks ugyanaznap, 28-án felkereste a magyar békedelegációt, amelynek szakértoivel kidolgozta a területi rendezés feltételeit. Másnap délután Gyöngyösinek és Masaryknak írásban jutatta el az angol delegáció azonos szövegu nem hivatalos tervezetét a 200 ezer magyar transzferjének megoldására. Csehszlovákia javára a Rozsnyótól és Kassától délre fekvo kb. 510 négyzetkilométernyi 20 ezer lakosú szlováktöbbségu terület, míg Magyarország javára a Garamtól keletre, a Fülek-Rimaszombat vonaltól délre fekvo terület, valamint a Bodrogköz kb. 1130 négyzetkilométernyi 78 ezer lakosú magyar többségu terület átadását javasolta. Ehhez a kezdeményezéshez kapcsolható egy bizalmas, magánúton Szegedy-Maszák Aladár washingtoni magyar követnek átadott amerikai javaslat is a magyar-csehszlovák népességi és területi vita rendezésére. Az amerikai tervezet kölcsönös határkiigazítást helyezett kilátásba, azzal a céllal, hogy az idegen uralom alatt élo magyarok, illetve csehszlovákok számát csökkentse. A Csehszlovákia által átengedett területen élo magyarokért a magyar kormány Csehszlovákia más területérol egyenlo számú magyart fogadna be. A két kormány lojálisan végrehajtaná az 1946 február 27-i magyar-csehszlovák egyezményt és a lakosságcserét fokozatosan, emberségesen, az érintett személyek tulajdonjogának megfelelo védelmével hajtaná végre, az ENSZ erre szakosodott szerve felügyelete alatt. Szegedy-Maszák Aladár válaszlevelében visszautasította a kényszerkitelepítés elfogadását tételezo amerikai sugalmazást, noha elfogadta azt, hogy 2:1 arányban több magyart fogadjon be területtel, mint Csehszlovákia. A megmaradó magyarságnak emberi jogokat, az áttelepítéshez ENSZ segítséget kért.
Az – eredetileg csehszlovák kezdeményezésre létrejövo – angol közvetítés, s az átadott magyar javaslatok, valamint az amerikai tervezet összhangban állt Visinszkij szeptember 22-én kifejtett álláspontjával és így a Szovjetunió egyetértésével háromhatalmi kompromisszumkeresést jelentett a transzfer részleges megvalósítására, Magyarország területi kompenzálására. Costello, új-zélandi albizottsági eloadó szeptember 29-én, a magyar-csehszlovák kétoldalú tárgyalást megelozoen Kertész Istvánt igyekezte meggyozni arról, hogy a transzfer módosított változatát a magyar békedelegáció fogadja el. Az új-zélandi küldött kormányától utasítást kapott a 200 ezer magyar kitelepítésére irányuló csehszlovák javaslat megszavazására is szerinte rajta kívül Franciaország és az öt szláv állam is Csehszlovákia mellé áll. Costello úgy vélte, hogy ellenszavazatra az amerikai, angol, ausztrál és dél-afrikai delegátus részérol lehet számítani, Kanada ingadozó, India tartózkodik. Az új-zélandi eloadó ezért a 200 ezer ember kitelepítését 10 év alatt kívánta lebonyolíttatni, illetve szó lehetett szerinte arról, hogy a 200 ezres számot leszállítják. Kertész közölte, hogy Magyarország számára az eroszakos kitelepítés mindenképpen elfogadhatatlan: „Ez egy elvi kérdés, amibol nem engedhetünk még akkor sem, ha a csehszlovákok egész alacsony számban jelölnék meg a kitelepítendo magyarok számát”. Kertész az áttelepítés gyakorlati megvalósíthatatlanságára, a kitepülo svábok földjének kiosztására hivatkozott. Costello kérdésére, hogy mit tesz a magyar békedelegáció a csehszlovák kitelepítési javaslat megszavazása esetén, Kertész – ugyanúgy, mint pár nappal azelott az angol delegátusnak – nyíltan megmondta, hogy demonstratív módon hazautaznak és otthon várják be a fejleményeket. Az új-zélandi delegátus erre rámutatott, hogy ezzel lehetetlenné válna a kitelepítés humánus végrehajtása, mire Kertész kifejtette a magyar elutasítás okait: „a humánus kitelepítés nemcsak vasúti szerelvények és futött vagonok biztosításából áll. Ennél sokkal lényegesebb kérdés az, hogy a földmuvelo magyar parasztcsaládok tízezreinek nem tudnánk új exisztenciát biztosítani. Ennek a tervnek végrehajtása olyan katasztrófális hatású volna a mai egész magyar régime-re, hogy az egész bizonyosan összeomlana. Úgy látjuk, hogy a csehszlovákok nem helyeznek súlyt a magyar demokrácia stabilizációjára, mert egyébként nem eroltetnének ilyen monstruózus tervet.” Costello annak a félelmének adott kifejezést, hogy az egész szlovákiai magyarságot áttelepítik Szovjetoroszország távoli vidékeire, aminek lehetoségét Kertész „erélyesen visszautasította”.
A magyar-csehszlovák közvetlen tárgyalásra 1946 szeptember 29-án délután került sor a Luxemburg palotában. Az albizottság Pope tábornokot, Kanada delegátusát küldte ki megfigyeloként, aki a két delegáció felkérésére a tárgyalás elnöke volt. Gyöngyösi János külügyminiszter bejelentette, hogy az egyoldalú kiutasítás elvét elveti és leszögezte, hogy az ellentétben áll az Atlanti Charta és az ENSZ Alapokmányával. A transzfer csakis határmódosítással egybekötve valósítható meg. Ezenfelül a magyar delegáció bizonyos számú magyart terület nélkül is hajlandó átvenni az áttelepítésre önként jelentkezo magyarok közül békülékeny felfogása bizonyítására. Az arányszámot a Magyarország és Szlovákia népsurusége közötti különbség adná meg (100:66). A határmódosítást olyan területen lehetne végrehajtani, ahol a magyarság népsurusége a legnagyobb. Az átcsatolandó területeken élo szlovákok kicserélodnének a magyarokkal. Gyöngyösi hangsúlyozta, hogy a határmódosítást csak azért vetette fel, mert Csehszlovákia ragaszkodik a magyarok transzferjéhez, s végül abbéli reményét fejezte ki, hogy megállapodás esetén a Szlovákiában maradó magyarságnak Csehszlovákia visszaadja az emberi és polgári jogok élvezetét. Masaryk csehszlovák külügyminiszter a magyar javaslatot visszautasította, mivel az „nemcsak területet követel egy gyoztes államtól, hanem még azt is akarja, hogy a Csehszlovákiában fennmaradó kisebbségnek teljes jogokat juttassanak. Ezek után azt hiszi, nagyon kevesen jelentkeznének önként kitelepülésre, hanem ott maradnának, mint a magyar érdekek orizoi és képviseloi.” Auer Pál a csehszlovák javaslatok eloterjesztését kérte, mire Clementis kijelentette, hogy a tárgyalás alapját csakis a magyar békeszerzodés-tervezethez benyújtott csehszlovák indítvány jelentheti. Sebestyén Pál erre újból visszautasította az egyoldalú kényszeru kitelepítést. A Szlovákia területén maradó magyarok számára csupán emberi jogokat kért, melyek megadására az ENSZ Alapokmánya Csehszlovákiát egyébként is kötelezi.
Az eredménytelen tágyalás után a magyar albizottság 1946 szeptember 30-án foglalkozott ismét az indítvánnyal és a nemhivatalos ülésre a magyar delegációt is meghívta. Sebestyén Pál megállapította, hogy a konferenciához semmiféle területi követelést nem terjesztett be Magyarország Csehszlovákiával szemben és most is megelégszik a területi, jogi és etnikai status-quo-val. Ezzel szemben Csehszlovákia területet követelt Magyarországtól és ezzel letért a status-quo-ról. Ausztrália delegátusa a határmódosítás gyakorlati részére kért felvilágosítást. A magyar delegáció ezt a kitelepítendo magyarok számától, a területtel (2/3) és terület nélkül (1/3) átveendo személyek arányától tette függové. A határmódosításnál eloállhat az a helyzet, hogy az új határ etnikailag nem megfelelo, ezért a magyar delegáció számolt azzal, hogy a jelenlegi határt magyar részrol is kiigazítanák olyan területekkel, ahol nagyobb számmal élnek szlovákok. Pope kanadai tábornok hajlandónak mutatkozott közvetíteni a két delegáció között, hogy e problémát megegyezéssel rendezze. Felfogása szerint érdeklodésre tarthatott számot az a magyar javaslat, hogy a kérdés megoldásánál minél kevesebb magyart kelljen otthonából eltávolítani. Minthogy azonban a magyar eloterjesztés némileg egyoldalúnak tekintheto, feltette a kérdést a magyar delegációnak, hajlandó-e felajánlani a kölcsönös határkiigazítást. Sebestyén Pál a magyar békedelegáció nevében erre készségét nyilvánította. Slavik, a csehszlovák küldöttség részérol visszautasította a közvetlen tárgyalásokat és kijelentette, hogy a területtel egybekapcsolt kiutasítási megoldás Csehszlovákia részére elfogadhatatlan: „München évfordulóján egy új revizionizmus éledt fel. A szlovákiai magyarok számára a magyar delegátusok területet kérnek. Provokáló merénylet, ami nem oldana meg semmit.” Slavik egyedül a kitelepítés módszereirol volt hajlandó a magyar delegációval közvetlen tárgyalásokba bocsátkozni. Az ausztrál küldött erre megismételte szeptember 28-i felszólalását, ami a hídfo és a transzfer ügyét összekapcsolta.
A magyar politikai és területi bizottság 1946 október 1-én, tizennyolcadik ülésén tárgyalta az albizottsági jelentést a pozsonyi hídforol. A magyar küldöttség kérte, hogy a határvonalat Rajka község kataszteri határa szerint, a rajkai zsilip Magyarországon hagyásával vonják meg, Csehszlovákia a Mosonmagyaróvár-Bécs között építendo új út költségeit térítse meg, és a pozsonyi hídfore terjesszék ki a trianoni szerzodésben eloírt demilitarizálási kötelezettséget. Az utóbbi két követelése kivételével a csehszlovák küldöttség hajlandó volt elfogadni a magyar kívánságokat. A hídfo lakosságának esetleges áttelepítésére az 1946 február 27-i lakosságcsereegyezmény szabályait alkalmazták. A szavazást az angol és amerikai küldöttség akadályozta meg azzal, hogy a hídfo és a kitelepítés kérdését összekapcsolta. Ennek következtében a csehszlovák indítvány és az albizottsági jelentés jóváhagyását újra elhalasztották.
A magyar albizottság 1946 október 2-i ülésén Csehszlovákia látva az Egyesült Államok és Nagy-Britannia álláspontja következtében kialakult helyzetet, elfogadta Új-Zéland delegátusának kompromisszumos javaslatát. Az albizottsági vita során nyilvánvalóvá vált, hogy a csehszlovák indítvány eredeti formájában nem talál elegendo támogatásra, noha a kisebbségi kérdés végleges megoldása és a csehszlovákiai nemzeti egység kialakítása egyöntetu rokonszenvvel találkozott. Új módosító indítványt javasoltak, amely szerint „Magyarország kétoldalú tárgyalásokba fog bocsátkozni Csehszlovákiával abból a célból, hogy rendezze azoknak a Csehszlovákiában lakóhellyel bíró magyar etnikai eredetu lakosoknak ügyét, akik a lakosságcsere tárgyában 1946. évi február hó 27-én kelt egyezmény rendelkezései értelmében nem fognak Magyarországra áttelepíttetni. Abban az esetben, ha a jelen szerzodés életbelépésétol számított hat hónapon belül megegyezés nem jön létre, Csehszlovákiának joga lesz ezt a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszteni és a végleges megoldás elérése érdekében a Tanács segítségét kérni.” A magyar politikai és területi bizottság 1946 október 3-i ülése ezt a szöveget egyhangúlag elfogadta, s ezzel együtt a pozsonyi hídfo Csehszlovákiának átadását is jóváhagyta.
A csehszlovák delegációt több tényezo egybeesése indította eredeti javaslatának visszavonására. A küldöttségen belül Masaryk külügyminiszter hajlott a transzfer elfogadtatása érdekében területi engedményekre, Clementis viszont mereven elutasította ennek még a lehetoségét is. A szlovák vezetok inkább belementek a pozsonyi hídfo kiterjedésének lecsökkentésébe, a kötelezo kitelepítés eloírása helyett az új-zélandi eloadó kompromisszumos javaslatának jóváhagyásába, mint a „néppel földet” elv akárcsak kismértéku határkiigazítással járó elfogadásába. Ez kudarcra kárhoztatta azokat a közvetítési kísérleteket, amelyek a Külügyminiszterek Tanácsa magyar békeszerzodés-tervezetet megszövegezo nagyhatalmai részérol indultak ki. A Szovjetunió Csehszlovákia – és Jugoszlávia – esetében a párizsi értekezlet nyilvános fórumain látványosan kiállt a „szláv tömb” államai érdekeinek védelmében. A konferencia zárószakaszában azonban, amikor a Külügyminiszterek Tanácsa tagjai elhatározták e konzultatív fórum munkálatainak felgyorsítását és a nagyhatalmak számára is elfogadható megoldásokat keresték, a szovjet diplomácia nem volt hajlandó többé Trieszthez hasonló szakítópróbának kitenni a háromhatalmi döntéshozatal elvét egy olyan ügyben, amely a Külügyminiszterek Tanácsa által már összeállított békeszerzodés-tervezetbe egy új rendelkezést iktatna be egy kis szövetséges valódi vagy vélt érdekének érvényesítésére. Nagy-Britannia delegációja az 1946 május elejére kialakított irányvonalat érvényesítette a párizsi értekezleten és politikáját az amerikai magatartáshoz igazította. Ausztrália s kisebb mértékben Kanada az angol felfogást képviselte. A Foreign Office tisztviseloi 1946 szeptember elején még azon értesülésüket közölték Bede István londoni magyar követtel, miszerint a „csehszlovákok öt község elcsatolására irányuló kívánságukat azért vetették fel, hogy a szlovák közvélemény elott elfogadhatóvá tegyék Csallóköz tisztán magyar területnek Magyarország részére szándékolt átengedését.” A brit nemzetközösségi értekezleten kidolgozott kompromisszumos Marjoribanks-formula is a csereterület megoldás lehetoségére épült. A területi engedményeket visszautasító csehszlovák és az eroszakos kitelepítést elveto magyar állásponton azonban az angol (és amerikai) közvetítési kísérlet hajótörést szenvedett.
A transzfert meghíúsító amerikai vétó összetett elvi és gyakorlati megfontolásokon alapult. Az amerikai diplomácia felismerte, hogy Potsdamban hibát követett el, amikor egy etnikai csoport bunösségének és büntetésének tételét elfogadta, s 1945 november 20-án beleegyezett félmillió magyarországi német saját zónájába történo befogadásába. Visinszkij és Clementis a potsdami precedensre s erre az amerikai kötelezettségvállalásra hivatkozott, amikor a szlovákiai magyarok kényszer-áttelepítésének lehetoségét bizonygatta. Az Egyesült Államok delegációja azonban nem akarta megismételni korábbi tévedését. A magyarországi németek amerikai megszállási zónába telepítését 1946 júniusától szüneteltették s augusztustól egyre szigorúbb feltétekhez kötötték. A kollektív felelosségrevonást visszautasító amerikai és magyar álláspont így egybeesett a magyarországi németek kitelepítésének elakadásával. A magyar békedelegáció – okulva a második prágai tárgyalás tapasztalataiból – elvi alapra helyezte a kényszerkitelepítés ellenzését, annak még részleges megvalósításába sem volt hajlandó belemenni.
Nagy Ferenc miniszterelnök és a békedelegáció tagjainak a kormány és a demokratikus rendszer összeomlásával fenyegetozése hatásos érvnek bizonyult. Az amerikai delegáció a transzfer ügyre korlátázódó támogatásában ugyanis számításba vette, hogy Magyarország demokratikus eroi aligha élnék túl egy tömeges kényszerkitelepítés következményeit. Az amerikai-csehszlovák viszony elhidegülése, a csehszlovák küldöttség nyílt szovjetbarátsága a magyar poziciót erosítette. A párizsi értekezlet utolsó szakaszában a transzfer és hídfo kérdésérol a határido szorításában kellett dönteni. A két téma összekapcsolásával ezúttal az amerikai diplomáciának sikerült keresztülvinnie akaratát a Molotov által, a Külügyminiszterek Tanácsa ülésszakán alkalmazott taktikával: a döntést az utolsó pillanatig halasztották s így a Szovjetunió és Csehszlovákia kényszerült engedményre. A csehszlovák elnök világosan látta, hogy törekvéseiket az amerikai ellenállás siklatta ki. Benes Steinhardt nagykövetnek felrótta, hogy az Egyesült Államok „Magyarországot, egy tengelyhatalmat támogatott szövetségesével, Csehszlovákiával szemben”. A csehszlovák elnök ugyan hangsúlyozta megegyezési készségét Magyarországgal, de szerinte a magyarok az amerikai támogatás és bátorítás következtében hajthatatlanná váltak, Csehszlovákia rovására Magyarország területének kiterjesztésére törekednek. Benes nem volt hajlandó a kisebbségeknek jogokat és „privilégiumokat” biztosítani, mert úgy vélte, hogy az elkerülhetetlenül az 1938-as bécsi döntobíráskodás katasztrófájához vezetne, a kisebbség „idegen hatalomhoz és zászlójához lenne hu”. A csehszlovák kormány, miután a párizsi értekezlettel nem tudta elfogadtatni transzfer-tervét, elhatározta az egyoldalú, belso telepítési akció elokészítését. Magyar oldalról is tudatában voltak annak, hogy az amerikai vétó sorsdönto volt a transzfer-elv békeszerzodés-tervezetbe kerülésének megakadályozása szempontjából. Gyöngyösi a párizsi értekezlet után köszönetét nyilvánította a budapesti amerikai követnek azért a támogatásért, amelyet ebben az ügyben az Egyesült Államoktól kapott, s hozzáfuzte: az amerikai magatartást „Magyarországon soha nem fogják elfelejteni.”
A magyar-csehszlovák vitában Magyarország szempontjából a transzfer megakadályozása volt a dönto kérdés. A többi csehszlovák módosító indítványt viszont elfogadták a Külügyminiszterek Tanácsa tagjai. A csehszlovák és jugoszláv „szellemi örökséget” alkotó azon tárgyak visszaszolgáltatását, amelyek 1848 után kerültek a magyar állam és közintézményei birtokába külön rendelkezésként írták elő a magyar békeszerződés-tervezetében. Az amerikai delegátus ugyan megkísérelte Magyarország és az érintett kormányok kétoldalú megegyezésének szférájába utalni ezt a kérdést is, de a jugoszláv küldött – arra hivatkozva, hogy Magyarország a trianoni szerzodés kötelezettségeit sem teljesítette – visszautasította ezt a javaslatot. A témát jugoszláv – indiai – dél-afrikai albizottság elé utalták, amely október 1-én terjesztette elo jelentését. A magyar politikai és területi bizottság utolsó elotti ülésén James Marjoribanks még megpróbálta szukíteni a csehszlovák-jugoszláv javaslat ido- és térbeli kiterjedését. Végül a két érintett állam, Csehszlovákia, Jugoszlávia, valamint Nagy-Britannia és Franciaország közös eloterjesztését fogadta el ajánlásként a Bizottság 19. ülése. A magyar békeszerzodés-tervezethez benyújtott ausztrál indítványokat (szerzodés felülvizsgálata, a szerzodés végrehajtását ellenorzo tanács létrehozása, az emberi jogok bírósága) a szovjet ellenzés miatt visszavonták. Ezzel a magyar politikai és területi bizottság munkája lezárult, 1946 október 5-én egyhangúlag elfogadták a párizsi értekezlet plenáris ülése elé terjesztendo jelentését.
