Bebörtönöztek két kislányt 1948-ban. Egy hónapig raboskodtak a tornaljai börtönben. Gyurán Magda és Vass Ilona bűne az volt, hogy írtak egy verset arról a fájdalomról, amelyet azok a magyarok éreztek, akiket megbélyegeztek a beneši dekrétumokkal, és 1946–47-ben Csehországba deportáltak kényszermunkára.
A szlovák értelmiség némán szemlélte a magyarokkal szembeni kegyetlenkedéseket. Pavel Jantausch nagyszombati püspök volt az egyetlen, aki szót emelt a megbélyegzett kisebbség védelmében. 1947. február 1-jén kelt levelében a következőket írta: „A toborzást oly módon végzik, amellyel nem értek egyet mint az érintett területek elöljárója, sem mint az ország állampolgára. Az elnöki dekrétum, amely alapján a deportálást – vagy ahogy a szlovákok nevezték, a toborzást – végzik, nem ad lehetőséget arra, hogy korra és nemre való tekintet nélkül gyermekeket, aggastyánokat, szülés előtti utolsó hónapokban lévő asszonyokat és súlyos betegeket is csehországi munkaszolgálatra vigyenek. A karhatalmi segédlettel zajló akció a zsidók elhurcolására emlékeztető módon történik, a magyarokkal szembeni magatartásunk sokban hasonlít ahhoz, amit a múltból másoknak felhánytorgatunk.”
Csak Gömörből – az akkori szóhasználattal – háborús bűnösként több mint két és félezer embert telepítettek ki. A deportálások nem korlátozódtak a cseh- és morvaországbeli kényszermunkára, sokakat vittek el malenkij robotra a Szovjetunióba. Dobfenekről a magyar lakosság kétharmadát, Gömörmihályfalváról negyvenhárom, Sámfalváról negyvenkét százalékát hurcolták el csehországi kényszermunkára. A magyar–szlovák határszélen fekvő Abafalváról a lakosság negyedét vitték el kétszerre.
„A deportálást megelőzően 1945. január 23-án hatvanhét munkaképes magyar fiatalt hurcoltak el Abafalváról a Szovjetunióba és dolgoztattak bányákban” – mondta lapunknak Hanobik Irén, a község polgármestere. Alig ocsúdott fel a falu, jött a következő csapás, 1947 januárjában huszonhét családot, hetvenkilenc embert telepítettek ki csehországi gazdákhoz. A polgármester elmondta, ma is elevenen élnek az emlékek, a kényszermunkára elhurcoltak közül egyetlen néni él, a 86 éves Ötösi Józsefné, de ma sem tud beszélni a történtekről, a szovjet bányában elszenvedett borzalmakról. Hanobik Irén úgy látja, a kitelepítettek lelkében enyhült a fájdalom, ők azért harcolnak, hogy jóvátételt kaphassanak. A magyar többségű, hatszázhúsz lelkes település vezetője elmondta, hogy a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak kaptak kárpótlást a kormánytól, a kitelepítés elszenvedői nem, holott ez nem magyar-, hanem szenvedéskérdés. Hanobik Irén egyebek közt az elmaradt bocsánatkérés és kárpótlás miatt tartja fontosnak, hogy minden évben megemlékezzenek a deportáltakról. A polgármester a múltba tekintés mellett félve tekint a jövőbe. Annak ellenére aggódik, hogy 2004 szeptemberében magyar nyelvű alapiskolát indítottak Abafalván, miközben a környékben bezártak a kis iskolák.
Aggasztja a település vezetőjét, hogy a község aktív lakosságának negyven százaléka munkanélküli. Főleg a fiatalok maradtak állás nélkül, sokan közülük külföldön vállaltak munkát. Hanobik Irén aggasztónak tartja, hogy az állástalan fiatal családok a háztáji gazdálkodással sem tudnak foglalkozni, mert nincs meg a kellő ismeretük a mezőgazdasági munkához.
Másfél éve egy újabb gond is terheli az abafalviakat: a szülők tehetséges gyermekeiket gimnáziumba kerülésük után nem tudják taníttatni, mert a szociális segélyből erre már nem futja.
Sándor Csilla, Magyar Hírlap
Kapcsolódó cikk:
Felvidéki magyar holokauszt – 1. rész
