Az aktuálpolitikai villongások közepette akár az is feltűnhet, hogy a szlovák és a magyar történetírás együttműködésének a hiánya már-már közhelyszerű. Nem tudatosan, valamiféle nemzeti rosszindulatból kifolyólag nem foglalkozik a magyar történetírás az 1920 előtti Magyarország szlovákságának a történetével, sokkal inkább egy öröklött problémáról van szó. A történész vegyesbizottság szerepét és törekvéseit mindenképpen ki kell emelni, ám érdemes végiggondolni, emellett milyen formában lehetne közelíteni a ma még oly számos ponton egymásnak homlokegyenest ellentmondó nemzeti narratívákat. Elsőként a problémákkal kell számot vetni, amelyek közt az ismerethiány a legjelentősebb.
A szlovákság ignorálásának hagyománya a 19. századi magyar közbeszédből öröklődött. Ľudovít Štúr az 1840-es években követői élén létrehozott egy olyan nemzeti diskurzust, amelyhez tömegek voltak képesek csatlakozni és kialakította az imaginárius szlovák nemzet legfontosabb alkotóelemeit. Ezáltal azonban létrehozott egy párhuzamos narratívát Magyarországon, egy olyan beszédmódot, amely kilépett az egyetlen érvényesnek tekintett diskurzusból, s részben megkérdőjelezte azt. A magyar elit azonban, amely meghatározta az országban uralkodó beszédmódot, nyilvánvalóan nem fogadta el érvényesnek a Štúr által kialakított alternatívát, és egyáltalán bármit, ami megkérdőjelezte volna az egyetlen (magyar) diskurzust.
A magyar elit nem tartotta nemzetnek a szlovákságot, mert az ország nemzetiségei közül egyedüliként teljes egészében Magyarország határain belül élt, és nem támaszkodhatott semmilyen szomszédos állam általi legitimációra (mint pl. a románok vagy a szerbek). Az 1896-os millenniumi tízkötetes Magyarország-történetében azt olvashatjuk, hogy: „Magyarországnak vannak tót nyelven beszélő lakosai, de tót nemzetisége nincs: a negyvenes évek pánszláv mozgalmai sem írhatók a tót »nemzetiség«, hanem csupán egyes izgatók számlájára. A tót paraszt meg sem érti azokat az ábrándokat, melyeket az orosz propaganda megbízottai hirdetnek neki…” Az önmagát szlovákként reprezentáló, szlovák anyanyelvű elit-társadalom létezéséről tehát a 19. századi magyar közbeszéd nem vett tudomást.
Ez a mellőzés (amely napjaink történészei részéről már legkevésbé sem tudatos) eredményezi, hogy nem csak egy alapos, összefoglaló történeti monográfia nincs a 19. századi magyarországi szlovákokról, nem csak a legfontosabb szereplőkről szóló életrajzi monográfiák vagy szövegkiadások hiányoznak, de még az alapvető tájékozódást lehetővé tevő, vagy akár az alapkutatások elindítását segítő modern lexikon szócikkek sem állnak rendelkezésünkre magyar nyelven. A 19. századi magyar bibliográfusok, mint Petrik vagy Szinnyei még támaszkodhattak szlovák kollégájukra, Ľudovít Vladimír Riznerre, aki kérésükre megküldte a szlovák írók fontosabb életrajzi adatait.
A legújabb magyar életrajzi lexikon 20 ezer szócikke közül azonban már teljes mértékben kihagyták a 19. századi Magyarország szlovák személyiségeit. Még az olyan közép-európai, sőt, európai jelentőségű, életüket teljes egészében vagy döntő részben Magyarországon (szülőhazájukban) leélő személyiségek, mint Ľudovít Štúr vagy a mai Deák téren harminc éven keresztül lelkészkedő Ján Kollár is kimaradtak a legújabb, hatkötetes lexikonból, nem beszélve kortársaikról.
Alap kiindulópontként el kellene fogadnunk, hogy a szlovák nemzeti értelmiségi elit legalább annyira része a 19. században Magyarország történelmének, mint Kazinczy, Kölcsey vagy éppen Kossuth. Hasonló célok, törekvések, ideák, eszmék, társadalomátalakítási-törekvések jellemezték őket és a társadalom, amelyre elképzeléseik vonatkoztak, szintén azonos volt. Az általuk alapított szervezetek, intézmények mélyen a magyarországi politikai-társadalmi-gazdasági-nyelvi környezetben gyökereztek. Ha pedig az olyan alapvető filológiai kiindulópontok is hiányoznak, mint egy modern lexikon-szócikk, aligha várhatunk változást a magyar történetírás szlovákképében, hiszen a 19. századi szlovák szereplők ismerete híján bármilyen közeledési kísérlet kontextus nélkül marad.
Az ismerethiányt tehát a legcélszerűbben – és minimális, ezért leginkább elérhető célként kitűzve – egy életrajzi lexikonnal lehetne kiküszöbölni. Egy ilyen életrajzi lexikon szerkesztése aligha végezhető el azonban a szlovák partner részvétele nélkül. Szlovákiában több életrajz-kutató csoport is létezik, ezek közül azonban kétségtelenül a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Könyvtár Életrajzi Intézete rendelkezik a legkomolyabb tudományos apparátussal, a legkiterjedtebb forrásanyaggal és a legjelentősebb kulturális hagyományokkal. Itt készült az 1986 és 1994 között kiadott hatkötetes, 12 600 személyt bemutató Slovenský biografický slovník, és 2002 óta az újabb, az elődjénél is bővebb Biografický lexikon Slovenska, amelyek lapjain talán az ezret is meghaladó számú olyan szlovák értelmiségi szerepel, akik annak ellenére, hogy Magyarország politikailag, társadalmilag vagy művészetileg kifejezetten aktív polgáraiként élték le életüket a 19. század folyamán, gyakorlatilag ismeretlenek a magyar történészek számára.
Persze egy ilyen életrajzi lexikon nem lehet pusztán fordítása egy szlovák lexikonnak, speciális szempontokat is érvényesíteni kell, hiszen a magyar történetírás szlovák múltra vonatkozó ismerethiánya is speciális. Az eddigi legnagyobb, teljes szlovák életrajzi lexikon 12 600 nevet tartalmaz, közülük 18. század utolsó harmadáig élő személyek többségükben ismertek a magyar életrajzi lexikonokból is, hiszen az általános magyarországi kultúra, politika képviselői voltak, elegendő itt Bél Mátyásra vagy Kollár Ádám Ferencre gondolni. A 19. századra azonban ez a közös ismerethalmaz teljesen eltűnt.
Felvidék Ma, Múlt-kor: Demmel József
