A napokban olvasva néhány egymásnak adott „adok-kapok” írást, érdekes gondolatok jöttek a felszínre, melyeknek közös halmaza a fiatalság, s az ahhoz való hozzáállás volt. Ez keltette bennem azt a vágyat, hogy megválaszoljam – a magam szempontjából – a fentebb írt költői kérdést.
Engedje meg a Kedves Olvasó, hogy erről néhány gondolatfoszlányt írjak. Íme:
Megfoganni csendben, jóban – szeretetre vágyva. Árván születni, ötfelé hiányt érezni. Hinni jövendőben, az igaz szóban. Az akarat, a cselekedet erejében. Vágyakozni, minden újra hevülni. Álmok után fellegekbe repülni. Eszmékért lángolni, meg nem értetve csalódni. Otthonunkban idegennek nézve, sajátjainktól kinézve. Nemzetben álmodni, radikálisnak becézve. Mint ahogy a sziklából csörgedező patak: csordogálni a magasból, megáradva zúgva folyni a völgybe, s megállván tengni – lengni magunkra hagyatva. Mozdulatlanságunkba belefeledkezve.
De túl a zajló éveken, fiatalnak maradni, lenni: ébren álmodni örökkön – örökké.
Mészáros Attila
