A kassai Löffler Béla Múzeum idei első tárlata Rákosi Ernő festőművész kamara kiállítása. Része ez annak a programnak, amely a Löffler Béla hagyatékában lévő közel 150 művész önportréja alapján valósul meg, fokozatosan bemutatva az önarckép alkotóinak szélesebb művészi tevékenységét. A kiállított Rákosi Ernő-képeket az eperjesi Sárosi Képtár bocsátotta a kassai intézmény rendelkezésére, s annak igazgatónője tartott tartalmas eligazítót a matuzsálemi kort megért festőművész életéről és munkásságáról. A rendezvényt – a népes érdeklődők mellett – megtisztelte jelenlétével Szerencsés János is, a Magyar Köztársaság kassai főkonzulja.
Rákosi Ernőt nyugodtan sorolhatjuk a neves sárosi és szepességi festők sorába, akik közül többen világhírnévre tettek szert, mint Szinyei Merse Pál, Csontváry Kosztka Tivadar, Mednyánszky László és mások. A kis Rákosi Ernő 1881-ben Iglón Mazurák Ernőként látta meg a napvilágot, olyan család sarjaként, ahol a felmenők között voltak magyarok, németek, szlovákok és más nációbeliek is. A család később Eperjesen telepedett le, ami döntő szerepet játszott az apja után rajztehetséget öröklő ifjúra. Ebben a városban járt 6 évet gimnáziumba, amit nem fejezett be. Rajz- és festői tanulmányokat folytatott Budapesten, Bécsben, Münchenben. Kezdetben figurális festőként kezdte, s a múlt század elejéről származó portréi igazolják, hogy tökéletesen elsajátította ennek a műfajnak minden csínját-bínját. Mégsem lett belőle arcképfestő – néhány önarcképet és családtagjainak portréját leszámítva-, hanem tájképfestő, s azok között az itteniek közül a legnagyobb. Különösen a lankákkal, dombokkal tarkított sárosi táj érdekelte, a Tarca-folyó zegzugos kanyarulatai babonázták meg, s ezért nem csoda, hogy bizonyos helyeket, motívumokat többször is megfestett, mindig újabb színekkel és árnyakkal gazdagítva poétikus finomsággal megkomponált tájképeit. Művészi hitvallását így fogalmazta meg: „Sohasem igyekeztem másokat utánozni, az én egyedüli tanítómesterem a természet volt, amelyet birtokomba akartam venni.”
Közel hét évtizeden át hódolhatott élethivatásának: a festészetnek. Vidám piktorként tartották számon, aki még a nyolcadik iksz után is palettával járta a környéket: zöld hubertuszkabátban, barett sapkában és bozontos szakállal. Ebben is hasonlított nagy elődjére, Mednyánszky Lászlóra. Megvetette a konvenciókat, fütyült az izmusokra, egyedül az ötvenes
évek egyszer lelkesítő, máskor fojtó légköre vette rá, hogy képeket festett az Ifjúsági Vasút és a Kelet-szlovákiai Vasmű építéséről, kedves folyójának, a Tarcának a szabályozásáról. Hosszú, gazdag életét 1973-ban fejezte be Eperjesen. Életművét végrendeletileg a Csemadokra hagyta!
Örököseiként a kiállítás kapcsán el kell mondani néhány gondolatot. Az elején azt, hogy a kiállítás szerencsés találkozása két olyan alkotóművésznek – Löffler Bélának és Rákosi Ernőnek -, akiknek gyökerei egyaránt a Szepességben vannak. Mindketten a fiatal tehetségek támogatói voltak, hagyatékukat, vagyonukat egyaránt közösségre testálták: az előbbi Kassa városára, az utóbbi a Csemadokon keresztül a szlovákiai magyarokra! /Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Löffler Bélának sem volt idegen a gondolat, hogy hagyatékát, vagy annak legalább egy részét, a Csemadokra testálja, de az már nem /csak/ rajta múlott, hogy ez nem így történt!/
Kevésbé ismert tény például, hogy a Csemadok Kovács utcai székháza a Rákosi Ernő-testamentum része, mégpedig úgy, hogy a művész eperjesi házát a Csemadok akkori vezetői kassai házra cserélték, ami a mai napig a Szövetség Márai városában lévő jelenlétének a fundamentuma. A festőművész születésének 115. évfordulója alkalmából – Ferenc György szobrász közreműködésével – sikerült egy emléktáblát – reliefet – elhelyezni az épület belső traktusában, amely emlékeztetőként és köszönetként hajt fejet a nemes adakozónak – Rákosi Ernőnek. A kegyelet és a kijáró tisztelet nevében régebben a Csemadok-tagok állandó gondozói és látogatói voltak a művész eperjesi sírjának. A tisztesség arra kötelez bennünket, hogy erről ne csak múlt időben essen szó!
S végezetül így is áll a kérdés: Milyen örökösei vagyunk Rákosi Ernőnek? A hagyaték, a művészi életpálya és a magatartássá lényegült emberi kiállás, mely szerint egy megbecsült sároseperjesi polgár minket – itteni magyarokat – tartott méltó örököseinek: kötelez! Jó lenne utólag is számba venni a hagyaték helyzetét és a ránk rótt kötelességeket. S mindjárt kezdhetnénk a névvel. Az utóbbi években Ernest Rákosiként, sőt: Rákošiként emlegetik, holott ő szinte valamennyi képét Rákosi Ernőként szignálta! Aztán azt sem kellene véka alá rejteni, hogy mi vagyunk az örökösei: ő vállalt bennünket – nekünk is vállalni kell őt! De nem folytatom, mert jövőre lesz születésének 130. évfordulója. Elég időnk van felkészülni rá, hogy méltó örökösként emlékezzünk erre az eseményre.
Máté László, Felvidék Ma
