Nem alakult ki forradalmi hangulat a szlovákiai magyarok körében az 1956-os események kapcsán, legalább is látszatra nem, mert azt senki nem tudta számon tartani, hogy a szívek összeszorulása mellett hány embernek szorult ökölbe a keze is. Mert a szabadságvágy mindig is ott volt bennünk, csak éppen egy sebesült, meghurcolt, bizonyos értelemben megtizedelt nép volt akkoriban a szlovákiai magyarság.
Hiszen egy évtized sem telt el addigra teljes jogfosztottságunktól, amelynek velejárója volt a magyarországi kitelepítési és a csehországi deportálási hullám, amikor közel kétszázezer ember kényszerült elhagyni szülőföldjét csak azért, mert magyar volt — magyarázza Morvay Lajos, a pozsonyi Duna utcai magyar gimnázium és általános iskola nyugalmazott tanára miért nincsenek közvetlen emlékei és megélt élményei a szlovákiai magyarságnak az 56-os forradalomról és szabadságharcról. A meghurcoltak és kirekesztettek félelmének árnyékában az együvé tartozást csak az együttérzéssel, a szolidaritással lehetett kifejezni, meg az aggodalommal a kitelepített rokonok, barátok, ismerősök iránt — teszi még hozzá, pedig éppen ő az, aki nagyon fiatalon megtapasztalhatta a kommunista titkosrendőrség ármánykodását. Merthogy ő indította el Pozsonyban a „fekete karszalag akciót”, amely a szlovákiai magyarság szolidaritásának kifejezési eszköze volt a magyarországi forradalom és szabadságharc hőseivel és áldozataival.
— Miként került a Duna utcai magyar pedagógusképző diákjainak a karjára a fekete karszalag 1956-ban? — kérdezem Morvay Lajostól, merthogy nemcsak tanárként kötődik e patinás oktatási intézményhez, diákévei emlékei is ehhez az iskolához kötik.
— Amikor kitört a magyar forradalom, éppen szülőfalumból, a Galánta melletti Zsigárdról utaztam vissza Pozsonyba, ahol a pedagógusképző negyedéves, végzős hallgatója voltam. A vonaton találkoztam egy ismerősömmel, akinek fekete szalag volt a karján, megkérdeztem miért, ő meg elmondta, hogy így emlékezik meg a magyar forradalom diákáldozatairól. A kollégiumba érve elmeséltem osztálytársaimnak a történetet, s megkérdeztem, mi lenne, ha mind valamennyien fekete karszalagot kötnénk és szolidaritásunk és együttérzésünk jeléül így mennénk másnap iskolába. Nem kellett sokat győzködni társaimat, gyorsan megszületett a döntés. Másnap, október 25-én aztán az első tanítási órán még nem történt semmi, fizika tanárnőnk észlelte a jelzést, de nem szólt semmit. Még a második és a harmadik órán sem történt semmi, de tizenegy órakor már kitört a zűrzavar, meglepték az osztályt a titkosrendőrök, elkülönítettek bennünket, s arra voltak kíváncsiak, ki volt a kezdeményező. A tanárokat is bevonták a munkába, végül vélhetően valaki elmondta, ki jött az ötlettel, mert egyszercsak beültettek egy autóba s elvittek egy helyre — most már tudom, hogy az elhíresült Február utcai központba —, ahol hatan vettek körül, és elkezdődött a vallatásom. Mindig többen kérdeztek egyszerre valamit, hogy zavarba jöjjek és kihúzzanak belőlem valami államellenes megnyilatkozást, de valamilyen oknál fogva nyugodt tudtam maradni, s mondtam nekik, egyesével kérdezzenek, csak úgy tudok nekik válaszolni. Válaszoltam is, hogy elhunyt ifjú diáktársaim emlékére, együttérzésből viseltem a szalagot, mást nem is mondhattam, mert ez volt az igaz. Visszavittek az iskolába, de másnap újra eljöttek értem, majd újra meg újra, végül megszületett a döntés, hogy ki kell engem zárni az iskolából, mert államellenes, felforgató tevékenységet folytatok. De nemcsak a Duna utcai iskolából zártak ki, hanem Csehszlovákia összes oktatási intézményéből — ezt a mi igazgatónk jelentette be az iskolai rádión keresztül. Hazamentem a szülőfalumba, de onnét is elvittek a titkosok, szegény édesanyám nagy ijedtségére, mert neki még azt sem tudtam elmondani, hogy kicsaptak az iskolából. De — ezt utólag tudtam meg — akkorra már híre ment az országban a Duna utcai fejleményeknek, és más iskolákban meg munkahelyeken is megjelent a fekete karszalag, Galántától Füleken át Kassáig, s mindenütt a szolidaritás és együttérzés jeléül, ha többre nem, legalább egy napra. Ezt az egyetemi hallgatóktól tudtam meg, vélhetően a hír terjesztői is ők voltak, főleg a végzős jogászok és a természettudományok hallgatói, akik nagyon bátran kiálltak mellettem.
— Tudtommal az ő közbenjárásuk eredményeként vették vissza az iskolába is úgy, hogy társaival együtt fejezte be 1957-ben tanulmányait a pedagógusképzőn. Ezt hogyan sikerült elérni?
— Akinek csak ismerőse volt valamilyen hivatalban, kihasználta arra, hogy elmondja, azért üldöznek, mert fiatal embereket, diákokat gyászoltunk, akik tragikus körülmények között hunytak el, később pedig hivatalosan is kértük a meghallgatást, ahol csak lehetett. Mindenhová elkísértek, végül eljutottunk Karol Bacílekhez, a kommunista párt első titkárához is, neki is azt állították, csak a gyász miatt rúgtak ki az iskolából. Igazából nem tudom mi történt, de tény, ezt a látogatást követően, három hónappal az iskolából való kitiltásomat követően visszavettek a Duna utcára, s valóban, osztálytársaimmal együtt fejezhettem be az iskolát. Nem volt egyszerű, mert közben rájöttem, hogy ki volt, aki a titkosrendőröknek súgott, az egyik kihallgató tiszt ugyanis egyik tanárom testvére volt. De maga a tény, hogy befejezhettem az iskolát, sem jelentette a pokoljárás végét, sokáig elkísért „állam-felforgatói” hírem. Az iskola után például kötelező katonai szolgálatra kellett jelentkeznem, a politikai főtiszt első dolga az volt, hogy bejelentse, „ilyen múlttal” ne is számítsak arra, hogy altiszt lehetek, közlegényként rukkoltam hát be egy csehországi alakulathoz, ami viszont jó volt. Valahogy a csehek másként viszonyultak az 56-os eseményekhez, nyitottabbak voltak, nem bántottak, sőt, teret adtak, én pedig bizonyítottam: gyakorlatilag én szerveztem az alakulat kulturális életét, tánccsoportot hoztam létre, tudom, hogy nagyon kedvező véleménnyel engedtek haza leszerelésem után. Itthon azonban ez sem segített, Pozsonyban emlékeztek rám és bejelentették, hogy képzelem, hogy felforgatói múlttal tanítani akarok?! Végül a Csallóközben, egy kis iskolában, Kismagyaron kaptam állást, ahol megint csak a munkámmal bizonyítottam, így 1964-ben végül visszakerülhettem a Duna utcára, immár tanárként, s bár voltak még pusmogások a hátam mögött, végül innét vonultam nyugdíjba úgy, hogy soha, semmilyen körülmények között nem tagadtam meg, amit 1956-ban tettem.
— Említette, hogy gyakorlatilag az egyetemi hallgatóknak köszönheti az iskola befejezését, akik kiálltak Ön mellett, de a „pusmogókat” is, a hatalom embereit, akik magyarként bélyegezték államellenesnek. Az idő távlatából hogyan értékeli azokat az éveket, a magyarok megosztottságát, ellentmondásos magatartását?
— Úgy emlékszem, akkoriban nem gondolkodtam a kérdésről mélyrehatóan, fiatal voltam, úgy éreztem, igazam van, s az egész annyit jelentett csupán, hogy le kell küzdeni az akadályokat. Azóta, persze, sok mindent másként látok, s még napjaink történéseiben is fel-felfedezem azt a zavart és lelki megrázkódtatást, félelmet, amely kegyetlen erővel nehezedett és nehezedik a szlovákiai magyarságra. A második világháború után hontalanná vált a szlovákiai magyarság, a kollektív bűnösség elve alapján a teljes jogfosztottság volt a sorsunk. Az én szüleim is megkapták a deportálási kártyát, Csehországba hurcoltak volna bennünket, csak hát apámnak sikerült Magyarországra menekülnie, az áttelepítetteket szállító vonatra tudott felkapaszkodni, mi a testvéremmel nagynénénknél bújtunk el, így végül édesanyánk is maradhatott, mert a deportáltakat elsősorban munkára vitték az ország nyugati végébe, egy nő nem volt érdekes munkaerőként. Több mint százezer embert telepítettek akaratuk ellenére Magyarországra, csaknem ötvenezret marhavagonokban szállítottak Csehországba, családok szakadtak szét, sokszor úgy, hogy az egyik testvért családjával délre, a másikat családjával nyugatra transzportálták, akik itt maradtak, azok meg reszlovakizálhattak, úgy morzsolták szét lelküket, törték meg derekukat — csak azért, mert magyarok voltak. 1948-ig tartott megtizedeltetésünk, utána meg a kommunista hatalom hozta nyakunkra a hegyekből a megbízható kádereket, az államigazgatásban és minden vezető poszton csak ők dolgozhattak. Ilyen kiszolgáltatott helyzetben értünk el 1956-hoz, úgy maradt nekünk a félelem árnyékában a szolidaritás és az együttérzés. És az a baj, hogy ezek az események még mindig kísértenek köreinkben. Nemcsak arról van szó, hogy a meghurcoltatásokért sosem kért bocsánatot nemzetrészünktől az állam, a baj az, hogy önmagunk sem néztünk szembe az akkori történésekkel, a fiatalok meg alig tudnak valamit ezekről az eseményekről.
Neszméri Sándor, Szél-járás, 2010/3.
